Egy újabb sötét éjszaka. Meglepődött valaki? Szeretek a sötét utcákon járni. Ez az én keresztem, ahogy az emberek mondják. Szeretem a csöndet, ami ilyenkor uralja az utcákat. Elvégre is vámpír vagyok, tehát ez nem meglepő.

Szóval, ahogy a telefonommal a kezemben ott sétálgattam, rájöttem, hogy vámpírok tartózkodnak a városban rajtam, és a teremtményemen kívül. Persze akkor érdektelennek találtam őket. Majdnem mindenhol beleütközhet az „ember” vámpírokba. Így hát gond nélkül folytattam utamat, aminek tulajdonképp nem is volt célja. Talán azért annyi célja mégiscsak volt, hogy kiszellőztessem a fejemet.

Ahogy sétáltam, neszezést hallottam. A közelemben voltam, engem figyeltek. Éreztem. Ahogy a sarokra értem, és befordultam, láttam, hogy ott vannak. De ez engem nem zavart, mint mondtam. Ezért tovább mentem. Természetesen emberi tempóval, mert így volt kényelmes. De nagyon úgy tűnt, hogy a vendég vámpírok nem tartoztak a békeszerető fajtársak közé, mert elállták az utamat. Vagy legalábbis ők ezt hitték...

4-en voltak. 3 hím és egy nőstény volt együtt most egy csapatban. A vámpírok néha csapatokba verődnek, de nem bírják egymás társaságát pár évnél tovább. Többek közt ebből is tudtam, hogy fiatal suhanc vámpírokról van szó. Másrészt az öltözködésük is elárulta őket. Mindig vagány utcagyereknek öltöznek. Mind a négynek sötét haja volt, a hímek közül 2-nek rövid, egynek pedig afféle emós hajviselete volt. A csajnak vállig érő, szintén emós benyomást keltő haja volt, ráadásul kék melírokat festett bele. Nagyon lazán mozogtak, de annyira, hogy ha ennél is lazábbak lettek volna, akkor szétestek volna. Látszott a túlcsorduló magabiztosság. Na tipikusan ez az, ami a vámpírok vesztét okozhatja. A megalapozatlan magabiztosság, hiszen ha nem ismered az ellenfeledet, nem tudhatod, hogy mennyi esélyed van.

Körülálltak, mint ahogy egy ilyen rossz fiús bandától szokás, főleg hogyha késő este szemelnek ki maguknak. Elém állt a bandavezér, az egyik rövid hajú hím, és elkezdte hivatalosan is a kötözködést.

- Hova hova?-kérdezte tőlem azzal az idegesítő magabiztossággal.

- Mi közöd hozzá, szaros?-kérdeztem vissza maró gúnnyal. Persze később rájöttem, hogy mitől voltak ennyire bátrak. Én nagyon jól álcázom hogy nem vagyok ember. Nos, úgy tűnik túl jól sikerült ez az álca, de annyira, hogy ők is embernek hittek.

- Nagyon is sok, bejöttél az utcánkba.-miközben ezt mondta, olyan léptekkel jött közelebb, mint egy férfi prostituált.

- Ez a ti utcátok lenne? Jaj elnézést, csak tudjátok nem látni rajta a neveteket.-én ennél több szót nem akartam rájuk pazarolni, de a prosti annyira beleélte magát a kötözködési ceremóniába, hogy nem bírta abbahagyni magától.

- Ó, nézzétek mennyi mindent megenged magának ez a halandó!-szólt a társainak-mit gondoltok, megmutassuk, hogy hol a helye?-kérdezte társait.

- Mindenképpen!-szólt a csaj hihetetlenül gusztustalan vigyorral a képén.

Ekkor a vezetőjük vörösre váltotta a szemét, és olyan rútul elvigyorodott, hogy kilátszott a szemfoga. Rám akarta vetni magát, de úgy vertem vissza, hogy nekicsapódott egy ház falának.

A többiek döbbenten bámultak, aztán ők is nekikezdtek a támadáshoz. Látszott, hogy semmi tapasztalatuk nincsen a harcban, mert a lehető legrosszabb taktikát választották, az elrugaszkodással való ugrást. Egy gyakorlott vámpír ezt könnyen kikerüli. Én is így tettem.

Úgy vertem le őket, mint a vak a poharat. Végül a vezető, amikor észre tért, és rájött, hogy nem győzhet le, abbahagyta a támadást, és intett a többieknek, hogy ők is tegyenek így.

- Mi vagy te?-kérdezte végül zihálva.

- Szerinted?-kérdeztem vissza neki-nagyon nagy IQ bajnok lehetsz, ha még nem jöttél rá.

- Hogy lehet ez?-kérdezte hitetlenkedve. Látszott rajta, hogy sosem látott olyan vámpírt, mint én. Számára teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy fajtársa ilyen jól álcázza magát halandónak.

- Fel sem merült bennetek, hogy esetleg vannak nálatok erősebbek is?-kérdeztem végül kegyetlen, gúnyos vigyorral az arcomon.

- A kérdésemre válaszolj, hogy lehet ez?-kétségbeesetten kérdezte ezt. Csak nem ijesztettem meg szegény párát?

- És ha nem? Különben is, örüljetek annak, ha életben hagylak benneteket.-szóltam most különleges rosszindulattal a hangomban. Ez nem tetszett nekik. Nem szerették a bizonytalan helyzeteket, és hiába voltak túlerőben, attól még sokkal erősebb voltam, és immár ezt ők is tudták. Összehátráltak. Valószínűleg abban bíztak, hogyha egy tömör falat alkotnak, akkor majd ijesztőbbek lehetnek, majd lassan, egyszerre hátrálni kezdtek.

- Csak nem menni készültök?-kérdeztem mosolyogva.-ugyan már, annyi megbeszéletlen ügyünk van. Például mi van a város fennhatóságának kérdésével?

- Az egész a tiéd lehet-mondta reszketve a vezető.

- Ejnye, csak úgy átadod nekem?-kérdeztem immár komoly arccal. Ólomsúlyként nehezedett rájuk a félelmük. Sőt, ez nem is félelem volt már, hanem rettegés. Úgy tűnik, hogy már megint munkához látott a természetfeletti ösztön, mert tudták, hogy nagy bajban vannak, illetve, hogy valószínűleg nem hagyják el élve ezt a várost.

Futásnak eredtek, hirtelen és váratlanul, de én világ életemben nagyon jól kiszámítottam a váratlant, ezért tudtam, hogy megpróbálnak majd menekülni.

Előttük termettem. Sokkal gyorsabb voltam náluk, esélyük sem volt elfutni.

Meguntam őket elég hamar, ezért kivégeztem őket. Széttéptem őket. Tudtam, hogy mit fognak csinálni. Térdre akartak esni előttem és nyalni akarták a talpamat, hogy aztán majd a megfelelő pillanatban hátba támadhassanak. Ehhez nekem nem volt kedvem.

Amikor haza értem Petet még ébren találtam. A számító gépe mögött ült, és látszólag nagyon töprengett valamin.

- Mi a gond?-kérdeztem.

- Áh, ne is kérdezd-kezdte-valami érdekes sztorit kéne találnom, de nekem fogalmam sincs, hogy miről írjak.-szomorkodott.

Pete újságíró volt. Szeretett volna elismerést szerezni magának, és ehhez valami igazán nagyszerű cikket kellett írnia.

Egy kis gonosz, fölényes mosollyal odaléptem hozzá, majd így szóltam.

- Én talán segíthetek rajtad.-mondtam.

- Tényleg? És mégis hogyan?-kérdezte.

- Elmesélhetem neked életem történetét.-mondtam.

- Muszáj?-kérdezte nekem nem tetsző nem akarással a hangjában.

- Éppen kihúzni próbállak a szarból, és te így reagálsz?-kérdeztem felháborodva rajta.

- Na jó, legyen.-adta be a derekát-de aztán izgalmas legyen ám.-mondta.

- Nyugi, kétség sem férhet hozzá, hogy az lesz. Elvégre is az Én életemről van itt szó.-mondtam mosolyogva.

És azzal neki is láttam a mesélésnek.