Will múltja

deWill Production

A sötétség Ura

Bevezetés

Hogy mért írtam meg ezt a könyvet? Nos ez az, ami bizonyára foglalkoztat mindenkit. Való igaz, hogy mint több ezer éves vámpír, jól őriztem a titkaimat, hiszen a többsége nagy előnyt jelentett nekem. Most bizonyára azt gondoljátok, hogy ennyi idő után elment az eszem. Igen, valószínű, hogy igazatok van. Minden vámpír megőrül, aki megéli az ezret, van aki jobban, van aki kevésbé.

De most térjünk rá a válaszra. Ez a könyv azért íródott, mert mostanság nagy divat lett a vámpírok között az élettörténetek megírása. Megtették ezt Hathortól kezdve a „kiválasztottakon” át egészen fiatal kis ezer éves suhancokig sokan. Méghozzá azon címszó alatt, hogy bemutatják, hogy milyen volt a vámpírtársadalom több ezer évvel ezelőtt. Őszintén meg kell hogy mondjam, hogy nem vagyok 100%-ig megelégedve a leírtakkal, ugyanis nem tükrözi eléggé a valóságot.

Először is:

• Hathor könyve (akármennyire is utálom, el kell ismernem, hogy azok közül akik eddig könyvet írtak egyértelműen ő a legfontosabb)

Nos, Hathor könyvét röviden úgy jellemezném, hogy egy erőszakos hittérítés. Egy bibliát írt magáról, melyben jóságosnak tüntette fel magát, ami nyilvánvalóan nem igaz. Az az érzésem támadt vele kapcsolatban, hogy így akar teret nyerni magának a saját birodalmán kívül, ami már amúgy is tekintélyes méretű. Gyakorlatilag egész Afrika az övé. És ráadásul a második legnagyobb és egy a legrégebbi birodalmak közül az övé. Az ő birodalmánál csakis az enyém nagyobb és régebbi.

Tehát Hathor eltörpítette a bukásait, és kiemelte a győzelmeit. És minderről 2000 oldalon keresztül írt. Egyértelműen nehéz olvasmány volt, de az eddig megírtak közül az övé volt a legjobb-sajnálatos módon.

• Anakin könyve

Ez minden tekintetben a legrosszabb volt mindegyik közül, de ráadásul ez volt a legrosszabb könyv, amit Valaha olvastam. Pedig elolvastam néhány könyvet életemben.

Hogy mi volt vele a baj? Egy 3000 oldalas tömény unalom volt. Ezt úgy kell érteni, hogy komolyan 3000 oldalon keresztül leírja, hogy nap mint nap elment vadászni és utána pedig rajongó vámpírok sora kinyalja a seggét. Na jó, az első 200 oldal még úgy ahogy olvasható volt, de a többi egyértelműen szenvedés volt. És ráadásul semmit nem adott vissza a régi korokból. Olyan volt, mintha mindig ugyanúgy élt volna, de ha még ez így is van, akkor elég siralmas a helyzet, mert ez azt jelentené, hogy 7 ezer éven keresztül nem változott semmi körülötte. Az egész könyvön az érződik, hogy ő egy kiválasztott, méghozzá a vezetője a csapatnak, és ő bármit megtehet, és nesze érjétek be ennyivel, mert tőlem csak ezt kapjátok. Szerintem senkinek sem kell most ecsetelnem, hogy mekkora humbug ez a kiválasztottasdi a véleményem szerint. És messziről észrevehető, hogy csak azért írt 3000 oldalt, hogy lekőrözhesse Hathor 2000 oldalas irományát.

A többi kiválasztott is írt, de ebből 2 elég jelentéktelen, és hála az égnek egyik sem éri el még az 500 oldalt sem.

Viszont van még egy érdekes iromány, méghozzá Tuomasé, ami elég darabos lett. Sokan az elmebajra gondolnak, a zavarodott elméjére, és ez részben igaz is. De vannak dolgok, melyeket sokan nem tudnak. Tuomas zavarodottsága az én saram. Én tettem tönkre, és talán ez az egyetlen dolog, amit sajnálok szörnyűséges tetteim közül. A többi nem érdekel, állíthatnak akárhányszor bíróság elé (a „jók” tanácsára gondolok itt).

Tehát ezen okok miatt úgy döntöttem, hogy megírom eme „könyvsorozat” zárókötetét, ami mindent tisztáz. A történelem a Fekete Halál szemszögéből.

I. rész:
Az utazás kezdete

1. fejezet

Már nem voltam olyan, mint régen. Egészen másképp láttam a világot, mint azelőtt. Régen optimista voltam. Na jó, ez elég erős túlzás lenne, de pozitívabb voltam mint akkor ott, amikor a falu szélén álltam, és az életen gondolkoztam, azon, hogy mi miért történik, de sehogy sem tudtam összerakni. És akkor előre láttam. Igen, látomásom volt a jövőről, és tudtam, hogy jönnek. Tudtam, hogy hamarosan itt lesznek, és támadni fognak. Úgy láttam, mint máskor, de tudtam, hogy most más lesz, mert most majd ellenállunk. Eddig hagytuk magunkat, ami szerintem nagy hiba volt. De a látomásomból az is kiderült, hogy nagy baj is közeleg, mert az ellenállásunk megtorlást vált ki belőlük. Láttam, ahogy bosszúból az egész falut legyilkolják. Láttam, ahogy kibelezik az embereket, és a vérükben mártóznak.

Ezt meg kellett akadályoznom. Nem tudtam miért, talán csak azért, hogy újra értelmet nyerjen az életem. A lényeg az, hogy meg akartam akadályozni. Egyébként meg a harc gondolata izgalmat keltett bennem. Azt tudtam, hogy sokkal erősebbek, mint az emberek. Elvégre is ők nem halandók. Ők démonok voltak. Vérivó démonok. Emberszerűek voltak, de nem voltak emberiek. Bőrük nagyon fehér és hideg, szemük pedig vörös volt, a pupillájuk pedig a macskáéra hasonlított. Hosszú, vastag, fekete karmaik voltak a kezükön és a lábaikon egyaránt. És mindnek fekete haja volt, legalábbis én úgy láttam, még a nőnek is, aki egyébként a vezetőjüknek tűnt. Az a szóbeszéd járta, hogy gyönyörűek, hogy sokkal szebbek mint az emberek. Őszintén szólva én csak a nőt néztem meg magamnak, aki tényleg hihetetlenül gyönyörű volt, de még ez sem feledtethette a tényt, hogy nem ember.

Amikor odaértem a településünk elöljárójához elmondtam neki amit láttam. Ő csak nevetett rajta.

• Mégis hogy érted azt, hogy el fogunk bukni?- kérdezte nevetve. - hiszen alaposan kiterveltük, hogy hogyan védekezzünk. Nem veszíthetünk, az teljességgel kizárt.
• Nem, ha számítanak rá.- érveltem- ne felejtsd el, hogy a tervünk a meglepetés erején alapszik. Ha ez nincs meg, akkor lőttek az előnyünknek.
• Na ne nevettess, mégis honnan tudhatnák, hogy mit tervezünk?
• Könnyen lehet, hogy figyeltek minket. Késő estig készülődtünk minden nap, és ők könnyen osonnak. Előfordulhat, hogy kilesték a tervünket, és így kiszámíthatják, hogy mire készülünk.
• Ugyan már, ennyi szuper képességük nem lehet. Egy élőlény sem ennyire szenzációs.
• Ne feledd, hogy az egyetlen ismert gyengéjük a napfény. És az este nincs velünk.
• Nem érdekel, a tervet akkor is végrehajtjuk és kész!
• Tudod mit? Rendben. Engem nem érdekel. Csinálj csak, amit akarsz, de meglásd, ha elbuksz, akkor Én megmondtam.

Azzal elmentem. Elvégre is ő volt a nagy és bölcs vezér. Viselje hát a következményeit. Persze tudtam, hogy én jobb vezér vagyok nála, és ezt nyilván ő is tudta, ezért nem hallgatott rám. Pedig jobban járt volna, hiszen nekem mindig igazam van. Persze a démonok ellen harcolni kell, de csak egy lehetőség adott. A további lázadásokra már igazán számítani fognak, és ezt tudtam. Az első lehetőség az egyetlen. A probléma csak az, hogy az első lépésünk után tudni fogják, hogy mire készülünk. Mintha valami felsőbbrendű intelligencia segítségével csinálnák. Talán így is van. Ki tudhatja?

A falu már teljesen készen állt a harcra. Pont időben, ugyanis alkonyodott. Gyönyörű naplemente volt. Tudtam, hogy néhány perccel a sötétség beállta után eljönnek a démonok, hogy táplálkozzanak belőlünk.

Én is készen álltam a harcra. Tudtam, hogy tulajdonképp esélyünk sincs, de nem tudtam volna tétlenül nézni, ahogy legyilkolják a falubélieket anélkül, hogy én mindent megtennék ami tőlem telik.

Mire visszaértem a többiekhez már teljesen beállt a sötétség. Tudtam, hogy már közelednek a démonok. Azt is tudtam, hogy itt hamarosan hatalmas vérengzés lesz. De nem akartam elkeseríteni a többieket azzal, hogy ezt megmondom nekik. Ha lelkesen küzdenek, akkor talán több esélyük lesz a túlélésre. Csak a vezetőnek kellett tudnia arról, amit láttam. De őt nem érdekelte, úgyhogy innentől fogva nem volt mit tenni.

Éreztem, ahogy közelednek.

• Felkészülni!- ordítottam.

Erre mindenki a dolgához rohant, és amint megjelentek a démonok mi megkezdtük a harcot velük.

De ahogy előre láttam esélyünk sem volt ellenük. Túl gyorsan mozogtak, egyszerűen képtelenség volt elkapni őket. Ők viszont tizedeltek minket rendesen.

Én is bevetettem magam, hiszen én magam is egy életerős férfi voltam és vagyok is még mindig. 19 éves voltam, és nagyon jó formában tartottam magam. Sok férfi irigykedett rám az erőnlétem miatt, a nők pedig csak úgy elém vetették magukat. Nem mintha különösebben visszaéltem volna ezzel, csak azt tettem amit akkor illett, ha egy nő felkínálta magát egy egyedülálló férfinak, azaz elfogadtam az ajánlkozást. Szóval volt mért féltékenynek lenniük a többieknek.

És most minden idők legvéresebb küzdelmében harcoltam amit a falum csak valaha megélt. És vesztésre álltunk. Hiába láttam én a jövőt, nem volt időm figyelmeztetni a többieket a démonok lépéseire, ráadásul míg tőlük senki nem hullott el, addig a mieink jócskán fogytak.

A harc több napig tartott. Nappal összeszedtük a halottainkat, és gyertyákat gyújtottunk az eltűntekért. Mert ugyancsak sokan eltűntek. Valószínűleg élelmiszer tartaléknak vitték el az embereket. Aztán este megint elkezdődött. Hihetetlenül gyors mozgásukat lehetetlen volt szemmel követni. Ezt a harcot már akkor elvesztettük, amikor elkezdődött.

Kardommal próbáltam eltalálni valamelyik démont. Sokáig csak össze-vissza hadonásztam, de aztán sikerült eltalálnom az egyiküket.

Aztán hirtelen az egyik megragadott, és messze a felhők felett szálltam. Legalábbis én így éreztem abban a néhány másodpercben, amíg le nem tett. Minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem tudtam fogni.

Aztán már egy kőépületben voltam. Az akkori korhoz mérten elég masszív épületnek számított, bár a növényzet és a moha jócskán belepte az állandóan nedves környezet miatt. Számomra ismeretlen motívumok díszítették az épület falait. Talán egy másik régi kultúra megmaradt nyoma lehetett.

De akkor nem ez volt a legfontosabb. Először csak az egyik démon alakját tudtam kivenni, aztán viszont megjelent a többi is szépen sorjában.

A nő állt előttem. Hosszú fekete haja most még gyönyörűbbnek látszott az éjszakai halvány fényben, de akkor ez sem számított.

Intett a többieknek, hogy hagyjanak egyedül minket. Aztán azok kimentek.

Kettesben maradtunk. Elkezdett körbejárni. Szépen lassan. Aztán megszólalt.

• Simán levertük a szánalmas kis lázadásotokat. Egyáltalán nem jelentett gondot.

Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy amit mond, az igaz. De nem érdekelt. Arra számítottam, hogy hamarosan megöl. De nem tette.

• Tudod jó oka van annak, hogy még élsz.- folytatta, és leguggolt mellém, és a többit már a fülembe suttogta.- olyan régen éreztem már ilyet...
• Mégis milyet?- kérdeztem vissza hidegen.
• Hát szerelmet-mondta felvillanyozottan, de nem túl hangosan, és mosolygott is hozzá.

Hát persze. Belém szeretett. Nos, hogy leírjam az akkori érzelmeimet, csak úgy, egyszerűen, egyáltalán nem éreztem iránta semmit. Igen, szép volt, őrjítően szép, de nem volt szerelem a részemről. Erről ennyit. Nem tudtam, hogy hogyan szabadulhatok ebből a helyzetből, de azt már tudtam, hogy nem akarok egy démon szeretője lenni. És ezt nyilván ő is megérezte, mert hirtelen elkezdett erősebben nyomulni.

• Ugyan Will, ne a társaid miatt aggódj most, amikor én valami sokkal nagyobb ajándékot adhatok neked! Neked adhatom az egész örökkévalóságot, a halhatatlanságot! Neked csak annyi áldozatot kellene hoznod, hogy mellettem maradsz.
• Nem.- a válaszom egyszerű volt, és rövid, ami láthatóan nem nyerte el a démon nő tetszését. Bár az én tetszésemet meg az nem nyerte el, hogy tudta a nevemet anélkül, hogy bemutatkoztam volna.
• Hogy érted azt hogy nem? Ez most egy burkolt igen, amit nem mersz kimondani, nehogy rossz fényt vessen rád?- látszott az arcán az értetlenség. Egyszerűen nem bírta felfogni a nem jelentését. Valószínűleg még soha nem mondta ezt neki senki, és most sem számított rá, hiszen véleménye szerint ő egy nagyon jó ajánlatot tett nekem.
• Nem. Ez a nem egyszerűen csak Nem. Nézd, egyáltalán nem vonzol engem mint nő, ez van és kész. Mármint gyönyörű vagy, és szívesen elvinnélek egy körre, de semmi több. És ennyiért nem érné meg hozzád kötnöm az életemet, úgyhogy ha mást nem akarsz, akkor essünk túl rajta, és nyírj ki.

Egyszerűen nem jutott szóhoz. Nem tudta mit mondjon. De hát hogyan dönthette volna el, hogy a mondandómnak melyik volt a legsértőbb része rá nézve? Nem tehetek róla. Ritkán nyers tudok lenni, amikor nem vagyok jó kedvemben, és akkor éppen nem volt jó kedvem, és ez szerintem teljesen érthető.

• Egyébként meg hogy hívnak, te halhatatlan nehézbombázó?- na jó, akkoriban nem egészen ezekkel a szavakkal kérdeztem meg, de a stílus valami hasonló volt, egyébként meg nem várhatja el tőlem senki, hogy egy két lábon járó lexikon módjára idézzem vissza azokat a szavakat amik már több mint 7 ezer éve hangzottak el. Tehát érjétek be ennyivel.
• Amunetnek hívnak.- ezt egy hideg távolságtartással közölte, amint sikerült az érzelemmentesség álarcát erőltetnie magára. Nyilván nagyon a lelkébe gázoltam az előbbi monológommal.- nézd, én tiszteletben tartom a te döntésedet, viszont nem elhanyagolható a tény, hogy te csak egy halandó vagy, aki bármit is tegyünk vele, nem állhat ellen nekünk. Tehát ez csak egy baráti emlékeztető arra, hogy mi sokkal erősebbek vagyunk nálad és bármit megtehetünk veled. Te pedig az én szeretőm leszel, ha akarod, ha nem, egyébként pedig majd úgyis megbékélsz vele!
• Na ennyit a döntésem tiszteletben tartásáról...

De nem volt több időm folytatni ezt a rendkívül érdekes eszmecserét, mert Amunet máris belém harapott, de csak néhány kortyot ivott a véremből. Nagyon fura érzés volt, de nem tartott sokáig, mivel ezután rögtön felharapta a csuklóját, és a számba nyomta, hogy a vérét igyam.

Hogy félreértés ne essék, ennyitől még nem lesz vámpír valakiből, azaz akkori elnevezéssel démon. Ő leginkább csak a vérével itatott, ami halhatatlanságot ad, amíg folyamatosan megkapja a kiszemelt alany az adagot, de ha vége szakad a „kezelésnek”, akkor folytatódik az öregedés, ahol abbamaradt. A vámpírrá változáshoz azonban jelentős mennyiségű vért kellett volna innia belőlem, amit akkor még nem tett meg. Épp csak pár kortyot ivott belőlem, mint később kiderült azért, hogy később majd rám találjon, ha esetleg elszöknék, amire volt is néhány kísérletem.

Na de ne szaladjunk ennyire előre. Előbb szeretnék kitérni arra, hogy mit is éreztem, miközben a vérét ittam.

Tehát fizikai részről hatalmas izgalom, majd kielégülés lett rajtam úrrá. Hihetetlen, leírhatatlan extázis, amit én is csak körül írhatok, de akkor sem fogok tudni rendesen beletalálni.

Másrészt pedig rengeteg dolgot az eszembe juttatott, többek közt a gyerekkoromat, és néhány rendkívüli cselekedetemet, amikor még a „régi” voltam-legalábbis a saját szemszögemből nézve. Ugyanis mások szerint egyáltalán nem változtam. Sem azután, sem pedig későbbi, jelentősebb események szerint is, ami azért vicces, mert szinte már fájdalmas belegondolni, hogy mekkora pszichopatának tartottak még emberként. És én még nem hittem benne, hogy mindenki másnak látja magát, mint mások kívülről őket.

2. fejezet

Tehát csapó 1: a gyerekkorom

Nos, erről nemigen van mit mesélni, de amit lehet, azt megosztok veletek.

Több mint 7200 évvel ezelőtt születtem valahol a Francia-középhegységben. Világéletemben különleges személy voltam, hamar kiderült boszorkánytehetségem, így én lehettem a falunk varázslója. Vagy legalábbis a tanonca, amíg nem lettem elég idős ahhoz, hogy én vigyem a prímet. És akkor jöjjenek az akkori képességeim:

• Először is tárgyakat tudtam mozgatni az elmém erejével. Ezt manapság telekinézisnek nevezik.
• Másodszor furcsa hatással voltam időnként a tárgyakra, emberekre. Amikor nagyon haragos lettem, rengeni kezdett a föld, vagy tárgyak robbantak fel. Amikor úgymond „balszerencsés” helyzet adódott, volt hogy emberek robbantak fel. Hát ez van. Nem tudtam kezelni az erőmet, még újonc voltam. Persze később megtanultam, hogy hogyan használjam, de az már más téma.
• Amit pedig a legijesztőbb képességemnek véltek, az az emberek manipulálásához való különleges érzékem volt. Hosszabb szemkontaktust tartva bárkire rá bírtam kényszeríteni, amit akartam. Emiatt egy kicsit tartottak tőlem az emberek, de legalábbis nem mindenki mert a szemembe nézni... találgassatok, hogy vajon miért.
• És 10 éves korom után ráadásul még a jövőbe is tudtam látni, persze az már nekem is sok volt, és nagyon meggyűlöltem, de annyira, hogy még a mai napig is szívesen megszabadulnék ettől a képességemtől.

Ezen okok miatt viszonylag kevés időt töltöttem otthon, a szüleim között, de azért anyám gyakran meglátogatott, és bátorított. Mondjuk úgy, hogy jó hatással volt az azóta is exponenciálisan növekedő egómra. Azért persze apám is meg-meg látogatott, de ő már kevésbé volt velem elnéző és bátorító. Ő inkább a hibáimra hívta fel a figyelmemet, ami egyébként csak neki ment, mert csak ő talált bennem hibát. Nagyon jó szeme volt neki az ilyesmihez, elhihetitek. Még ma is sok szép emlékem jut eszembe azokról a jó kis birkózásokról, amikor megpróbáltuk móresre tanítani a másikat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy tulajdonképpen neki köszönhető, hogy fizikálisan ilyen jól ki lettem képezve. Ő tanított meg verekedni, és fegyverrel bánni. A mi családunk verekedési technikája hihetetlenül hatásos volt, és sokan próbálták volna megtanulni, de hát hiába, mert azon kívül, hogy ez családi dolog volt, az sem mellékes, hogy bizonyos egyéni képességeink miatt kiemelkedtünk a többiek közül. Nem volt egységes a technika. Egyszerűen csak gyorsan észrevettük a másik fél hibáit, amiket ki is használtunk, illetve megtanultuk kiszámítani az ellenfél következő lépését. Ami azt illeti, ez utóbbi 10 éves korom után valahogy könnyebben ment. (értsd: látói megérzés)

A falu többi lakója már vegyesebben viszonyult hozzám. A nők mind ahányan voltak, oda meg vissza voltak értem. Egy idő után még az a megtiszteltetés is nekem jutott, hogy én vehettem el a lányok szüzességét. Azért az nem volt semmi. Önként odajöttek hozzám, amikor úgy érezték, hogy „betöltötték a kort”.

A férfiak viszont tényleg a legkülönfélébben álltak hozzám. Voltak, akik elismertek. Ezek az idősebb, nem vetélytárs kategóriából kerültek ki. A fiatal felnőttek és a felnőttek utáltak, de tudták, hogy szükségük van rám, ezért inkább annyiban hagyták a dolgot. A fiatalok azért utáltak, mert minden nő inkább hozzám jött volna, mint hozzájuk, az idősebbek pedig azért, mert az ő feleségeik is inkább hozzám jöttek volna, mint hozzájuk.

A fiatal fiúk, akikben még nem dolgoztak a hormonok pedig felnéztek rám.

A nőknél nemigazán van korra lebontás. Egyszerűen az enyémek akartak lenni, még a kicsik is, de ők még aranyosan gondolkoztak, és a velem való házaséletről álmodoztak. Az öntudattal még nem rendelkező kisbabák felől természetesen nem tudok nyilatkozni.

Tehát ennyit a gyerekkoromról.

Csapó 2: egy rendkívüli cselekedetem

Ehhez a történethez elengedhetetlen, hogy ismerjétek a kis kalandjaimat az időn kívüliekkel. Hadd kezdjem az elején.

Tehát amikor 10 éves lettem elkezdtem a jövőbe látni. Tudom, ezt már említettem. De azt még nem, hogy az első látomásom után (ami egy a falum ellen intézett sikertelen támadás volt) megjelent egy időn kívüli.

A félreértés elkerülése végett először is letisztázom, hogy ez egy faj. Különleges képességekkel rendelkeznek, az idővonalak, és a párhuzamos valóságok között képesek utazni, és az a dolguk, hogy ezeket időszempontból rendben tartsák. Mondjuk úgy, hogy a lehetséges jövőket meg a múltakat és a jeleneket tartják karban. Persze minden relatív, de annyira, hogy mi időn belüli lények ezt fel sem foghatjuk, maximum csak elképzelésünk lehet róla.

Külsejüket tekintve elég nehéz nyilatkozni róluk. Hosszú, fekete csuklyás ruhát hordanak, csuklya az arcukba van húzva. (mint utólag kiderült hál' Istennek, ugyanis definiálhatatlanul ocsmányak, legalábbis nekünk, időn belülieknek)

A különleges fizikai ismertetőjegyeik közül néhány:

• úgy lebegnek, mintha soha semmilyen talajt nem érhetne a lábuk(?)
• feketeségük olyan, mintha sosem érhetné őket semmilyen fény, egyszerűen nem illenek bele a mi környezetünkbe
• hideget árasztanak magukból (ami azt illeti ez az egyik legjellegzetesebb tulajdonságuk)

Természetüket tekintve többnyire már idegesítően semlegesek, ritkán és nehézkesen foglalnak álláspontot és nagyon hallgatagok, ha éppen nincs mit mondaniuk. És egy nagyon idegesítő tulajdonságuk, hogy hallgatagságukban nagyon árgus szemmel(?) tudnak nézni. És csak néznek és néznek... egyszerűen csak idegesítő és kész.

A zárójelben a kérdőjelek csak azt képviselik, hogy nem tudom biztosan, hogy az időn kívülieknek vannak-e ilyen testrészeik.

Még egy dolog: nagyon pontosan lefektetik a szabályaikat és az elvárásaikat. Meg nagyon pontosan megfogalmazták azt a bizonyos szerződést az időn kívüliek és az időn belüliek között, amire olyan szívesen hivatkoznak, ha valamilyen tevékenység „feszegeti a határokat”. És amit egyszer megígérnek, azt be is tartják. De kimondatni velük valamit... na az egy kész tortúra. Én már eljátszottam ezt egyszer, úgyhogy elhihetitek nekem.

És ha ők úgy ítélik, hogy valami „szabálytalan” az ő szemszögük szerint, akkor brutális módszerekhez nyúlnak. Mondhatni embertelenek a büntetéseik. És az még istenes, hogyha kitörölnek az időből, mert van annál rosszabb is. De van, hogy azok, akiket ki fognak törölni, még megtapasztalják a rosszabbat is, és megváltás lesz nekik a törlés. Nehéz elképzelni, hogy mi az a rosszabb, ugye? Nos, én sajnos tudom, de még nem tartok ott, hogy írjak erről, úgyhogy későbbre halasztom, de lehet, hogy később sem írok róla.

Tehát egy nap meglátogatott egy időn kívüli, épp az első látomásom után néhány másodperccel. Legalábbis én akkor vettem észre. Még kába voltam a látomásom sokkhatása miatt, mert még nekem is új volt.

És akkor elkezdett tájékoztatni, hogy nem mondhatom el mert így meg úgy, és hogy csak ködösen utalhatok rá, tehát bele kell tanulnom abba a beszédstílusba, amit ők egyébként testhezálló profizmusban űznek velünk szemben. Tehát jöhetett a sok homályos mellébeszélés, egyfajta activiti, hogy „hajrá, találd ki mire gondolok!”

Az időn kívüliekkel lefolytatott beszélgetések általában elég ritkák és semmitmondóak. De az első alkalom különleges volt, tehát íme:

Tehát az első látomásom után, amikor is teljesen egyedül voltam, észrevettem, hogy figyelnek, tudtam hogy van ott valaki. Aztán megláttam a lebegő alakot a szobámban. Hosszú fekete köpeny volt rajta, s a csuklyája az arcába volt hajtva. De az ijesztő az volt benne, hogy időtlenül lebegett. Olyan volt, mint amit nem érinthet semmi. Mintha egy másik dimenzióban lenne, de azért itt is látszik. Rettenetes látvány volt, s volt valami rémisztő a kisugárzásában.

Engem figyelt. De nem láttam a tekintetét, s ez külön idegesített.

Rettenetesen hideg volt a házban. Úgy tűnt, a lényből sugárzik a hideg.

• Te vagy a látó.-szólalt meg hirtelen.
• Tessék? Egyébként heló, ki vagy te, és mit akarsz itt?-kérdeztem tőle ingerülten. De csak annyit mondott, amennyit az előbb.
• Te vagy a látó.-mondta megint furcsa, titokzatos, rekedtes suttogásszerű hangon.

Az egész lény kisugárzása sötét volt. Sötét, akár az éjszaka.

• Mit akarsz ezzel?-kérdeztem már már felindultan. Tudni akartam, hogy mire megy ki ez az egész, illetve, hogy mi ez az izé, ami meglátogatott.
• Tudnod kell a szabályok szerint játszani. Minden tettnek vannak következményei.-közölte megint azon az idegen hangon.
• Milyen szabályok?-kérdeztem megint, remélve, hogy ezúttal választ kapok legalább egy kérdésemre.
• A látás szabályai. Csakis látó tudhat látomásaid részletéről. Az idővel nem lehet játszani. Nem piszkálhatsz bele abba, ami nem a tiéd.-mondta.
• Aha, szóval ezek a szabályok...akkor én megszegtem ezt?-kérdeztem érdeklődve.
• Nem hágtad át annyira a törvényeket, hogy meg kelljen torolnunk azt.-tájékoztatott.
• Megtorolni? Mit értesz megtorlás alatt?
• Kár lenne még ezért az idővonalért, nem gondolod?-kérdezte valami baljós szólammal a hangjában.
• Ezt meg hogy a fenébe érted?- ezt már nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy nem mond el valami nagyon fontosat. Tudnom kellett hogy mi fog történni, ha véletlenül áthágom azokat a szabályokat. Ugyanis sosem voltam jó a szabályok betartásában. De azt sejtettem, hogy komoly következményei lennének. Bár azt nem egészen értettem, hogy milyen jogon tennének bármit is, elvégre is az idő nemcsak az övék.
• Megsemmisültök mindannyian, amennyien vagytok, hogyha nem a lefektetett szabályok szerint játszotok. Amíg ti idő lények betartjátok a szerződés rátok eső részét, addig mi időn kívüliek is betartjuk ami ránk vonatkozik. Hogyha megszegitek a szabályt, kénytelenek leszünk lépni.-mondta, majd eltűnt. Annyira tudtam, hogy előáll majd valami „elpusztítjuk a világodat” monológgal. Szinte éreztem.

Hullámozva elhalványult, majd teljesen eltűnt.

Tehát az első beszélgetés után állandóan figyeltek. Természetesen nem mindig ugyanaz az időn kívüli, bárhogy honnét tudtam, az még nekem is rejtély, mert tulajdonképp mindegyik ugyanúgy néz ki.

De egy nap egy olyanra bukkantam közöttük, aki teljesen más volt mint a többi.

Négy év múlva már egészen tájékozott voltam a látás szabályaival, illetve az időn kívüliek szokásaival kapcsolatban. Nos, legalábbis ezt hittem. Az utóbbiról nem tudtam eleget. Nem ismertem az időn kívülieket, csupán csak baljós előjelnek láttam, hogyha megjelenik egy. Ezek aztán tényleg komolyan veszik a szabályaikat, gondoltam magamban.

Már-már kezdtem megszokni, hogy úgysem kapok választ tőlük. Nagyon úgy tűnt, hogy csak akkor méltatnak szóval, hogyha valamiről tájékoztatni akarnak.

De mint az már említettem, egy napon jött egy másmilyen. Persze eleinte nem tudtam, hogy más, mint a többi. Már napok óta figyelt, amikor alkalmam nyílt kettesben elbeszélgetni vele úgy, hogy senki ne nézzen dilisnek. Azt terveztem, hogy addig idegesítem, amíg meg nem szólal, vagy el nem megy.

• Heló!-köszöntem neki oda egy nap.-hogy érzed magad? Kellemes csak úgy az idő keretein kívül lebegni, s mások után való kémkedéssel tölteni az idődet?-kérdeztem tőle egy kis gúnnyal a hangomban.- Ti mindig ennyire szótlanok vagytok? Na és hogyan kommunikáltok egymással? Szoktatok egyáltalán olyat? Na és mi a neved? Van neked egyáltalán olyan, vagy hívjalak inkább Az Időn Kívülinek?-kérdeztem mosolyogva.-Egyébként én Will vagyok. William duplavével.-majd még mindig mosolyogva odanyújtottam a kezemet.

Erre ő félrebillentette a fejét.

Nahát, valami reakció! Ilyet is ritkán láttam tőlük. De azért folytattam, mert ennél azért többet akartam elérni nála.

• Egyébként mi van a csuklya alatt?-kérdeztem-Ugye nem átlátszó a fejed? Bár a kezedet alapul véve gondolom, hogy nem. Milyen lehet így élni? Vagyis élet nélkül, mások nyakán lógni, s azzal a tudattal békességben élni, hogy teljes mértékben haszontalan vagy... Hát ez szörnyű lehet.

Erre már mozgolódni kezdett. Aztán legnagyobb meglepetésemre megszólalt.

• Attól még, hogy valamit nem értesz, lehet hogy fontos.-mondta ő hasonlóan idegen hangon, mint az, amelyikkel először beszéltem.
• Nahát, te is tudsz beszélni?-kérdeztem mosolyogva.
• Nem, ez a haldokló lelkiismereted utolsó hangjainak egyike volt, ahogy segítségért kiabál a külvilágnak. Szerinted?-kérdezte gúnyosan.

Na ezzel meglepett. Magamban valami olyat tudtam csak gondolni, hogy mi van?? Ez most beoltott engem? Ilyet még egy időn kívülitől sem hallottam. De azért tetszett a dolog. Az oltogatós időn kívüli. Ezt sem fogom elfelejteni többet.

De ő folytatta.

• Az pedig ne is érdekeljen, hogy mi van a csuklyám alatt. Az magán ügy. Egyébként meg te sem lehetsz oda a szépségeddel. A fajtámban szépnek számítok.-mondta önérzetesen.

Megint alkalmam volt meglepődni rajta. Sosem hittem volna, hogy egy ilyen lény ennyi meglepetést okozhat.

• És mi a neved?-kérdeztem megújult mosollyal az arcomon.
• Nekem nincs nevem.-mondta ő.
• Hát akkor hogyan különböztetitek meg egymást?-kérdeztem megint.
• Nekünk nincs szükségünk névre. Anélkül is tudjuk, hogy melyikünknek szólnak. Te is tudod, hogy melyikünk kicsoda. Mi is tudjuk. Egyébként is, a névadás is egy olyan furcsa időn belüli szokás, amit nem értek.
• Na és hím vagy, vagy nőstény?-kérdeztem most már kissé elbizonytalanodva, hogy van-e náluk egyáltalán olyan.
• Nekem nincs nemem.-mondta.
• Hát neked az sincs? Na és a többi olyannak, mint te?-kérdeztem.
• Nekik sincs. A többiek sem többek nálam semmivel.
• Na, és akkor hogyan párosodtok?-kérdeztem egy kíváncsi mosollyal az arcomon.

Ő erre csak félre billentette a fejét.

• Szóval, hogyha nincs neved, akkor minden bizonnyal szükséged van egyre.-mondtam.-Hmmm.... Legyen mondjuk Holab.- megint az a félre billentett fej.
• Miért lesz neked jobb, hogyha nevet adsz nekem?-kérdezte.
• Mert így egy kicsit személyesebb vagy. Ezzel is másabb, mint a többiek.
• Más mint a többiek?-kérdezte.-Hmmm... Ez tetszik. Rendben. Nevezz akkor így. Máshogy úgysem tudnál.-s azzal egy furcsa kacajt hallatott, ami inkább ijesztő volt, mintsem hogy másokat is nevetésre sarkalljon. Bár én személyesen nem ijedtem meg tőle.
• Nos, akkor dalolj madárka, mi történik, hogyha megszegem azt a bizonyos szerződést?-kérdeztem.
• Széttépjük az idővonaladat, és igyekezünk minél teljesebben visszaállítani mindent a megfelelő helyzetbe. És nagy valószínűséggel vagy kiszedünk az időből, és mész az Időtlenség Börtönébe, vagy kitörlünk, mintha meg sem születtél volna.-mondta, majd hozzáfűzte-a madár pedig egy olyan élőlény, melynek szárnya van, tollas, és tojást rak. Mi időn kívüliek nem rakunk tojást, nem vagyunk tollasak, sőt, még szárnyunk sincsen, ezért nem hiszem, hogy a madár lenne a legmegfelelőbb kifejezés a fajtánkra.
• Na nem mondod? Biztos hogy a köpeny alatt nem vagy tollas?-kérdeztem enyhén gúnyosan.
• Efelől biztosíthatlak.-mondta ő véresen komolyan.
• Amúgy ez csak egy szófordulat. Nem kell ennyire mellre szívni.

Erre ő félre billentette a fejét.

Közeledtek erre a falum béliek. Ezt Holab is hallotta.

• Akkor viszlát, és örülök, hogy közelebbről is megismerhettelek William duplavével.-s azzal kezet nyújtott felém. Én megszorítottam a kezét, s azzal el is tűnt.

Egyébként azóta sokszor meglátogatott, és segített is, ahol tudott. Mondhatni jó barátok lettünk.

Tehát most már ismeritek az előzményeket. Tudjátok, hogy kik azok az időn kívüliek, és azt is, hogy kicsoda Holab.

És akkor most következzék a lényeg:

15 éves voltam. Volt egy barátnőm, akivel szerettük egymást. Jó, meglehet, hogy nem voltunk a legtökéletesebb pár, de azért mi jól éreztük magunkat együtt. Úgy gondoltam, hogy majd őt veszem feleségül. De hát akkor még nem tudtam, hogy az én életemben semmi sem megy ilyen könnyen. Szerelmemnek szép hosszú barna haja volt, és gyönyörű barna szemei. Magas volt, és ideális testalkata. Mondhatni tökéletes volt, legalábbis az én szememben.

De a lényeg az volt, hogy szerettük egymást.

Drágámat most hívjuk Annának.

Tehát Anna meg én rajongtunk egymásért. Mióta megismerkedtünk, eljártunk együtt csavarogni sokszor késő estig, aminek a faluban nem örültek, hiszen mindenféle szörnyben meg sötét lényben hittek, amiben én nem. Anna is hitt ezekben egy kicsit, de mellettem biztonságban érezte magát, akárhol is kelljen lennie.

Egyébként Anna hasonló korban volt velem. Akár össze is házasodhattunk volna, de semmit nem akartunk elsietni, s amúgy sem illett volna bele a falu normáiba. Nem mi választottuk leendőbeli társunkat a hátralévő életünkre.

De minket ez sem zavart. Jártuk a magunk útját, mint két szerelmes, és az, hogy tiltottak volna minket egymástól, csak még jobban összehozott minket.

Nos, igen. Ezek voltak a rózsaszín idők. Szerelem, menekülés a feldühödött apuka elől, meg ilyen kis triviális apróságok.

De egy napon, amikor kéz a kézben sétáltunk, s mentünk a szűk kis utcákon, sikolyokra lettünk figyelmesek. Amikor odaértünk, ahonnan a kiáltásokat hallottuk, rettenetes repkedő csuklyás alakokra lettünk figyelmesek.

Az időn kívüliek voltak azok.

Szívták fel a dolgokat. Rettenetes látvány volt. Mintha a valóság csupán káprázattá válna, aztán pedig eltűnik. Na és komplett emberek váltak semmivé.

• Mik ezek? Mi történik?-kérdezte Anna riadtam, ahogy azt egy ilyen helyzetben illik.
• Csak nyugodj meg, nem lesz semmi baj.-mondtam neki.

Odarohantam, s Holab állt elém.

• Mi ez az egész, Holab?-kérdeztem zihálva.
• Sajnálom Will, valaki megszegte az egyezményt.-mondta tényleg valami szomorúsággal a hangjában.
• És akkor most mi bűnhődünk?-kérdeztem felháborodva. Hogy őszintén megvalljam, majd szét robbantam az idegtől. Az adrenalin átjárta testemet.
• Talán tehetek valamit az érdekedben. Ez az egész azért van, mert valaki időt utazott a vonalatokon. Visszament a múltba. De ha sikerülne meggyőznöm őket, hogy te kaphasd el a tettest, akkor talán megállnak, s folytathatod az életedet úgy, mint azelőtt.
• Rendben. Akkor győzd meg őket.-mondtam magabiztosan.

Holab elment, s amikor visszajött mondta a magáét.

• Megengedték, hogy elmenj-mondta, s azzal megnyitott valami átjárót.
• Akkor viszlát édesem-mondtam Annának, s ugrottam.

De miközben ugrottam az átjáróba, hallottam, amint Holab utánam kiált.

• Várj Will! Mindennek ára van! Hallod Will?! Mindennek ára van.

De én már nem figyeltem rá oda.

Nos, ami azt illeti, ez hiba volt, de hát számomra nem volt nyerő helyzet. Mindenképpen vesztettem volna, de erre csak akkor jöttem rá, amikor visszaértem.

Egy teljesen idegen helyen találtam magam. Nem úgy nézett ki a kis falunk, ahogy én ismertem.

Egy erdőség kellős közepén álltam. Tehát a falu még nem állt. Vagy nem csak időt, hanem helyet is váltottam. De sokkal valószínűbb volt, hogy olyan régre mentem vissza, hogy még nem építették fel a falut. De most nem ez volt a lényeg. Meg kellett találnom az időutazót, hogy elintézzem, és minden visszaálljon a régibe.

Tehát elindultam. Az az érzésem volt, hogy akit keresek közel van hozzám. Talán közelebb, mint hinném.

Gondolkozni kezdtem, hogy melyik az a hely, ami ekkor virágzott, s eszembe jutott a Felső Város. Valószínű, hogy ott voltak. Hiszen az volt az ősi városunk, és ha a falvak még nem épültek fel, akkor a város még a miénk volt.

Tehát elindultam a Felső Város felé vezető úton. Nem volt egy rövid út. Főleg csak úgy gyalog egyedül minden nemű étel és ital nélkül. De hát a sors ezt adta, tehát ez volt. Mi mást tehettem volna, mint az alkalmazkodás?

Több órányi kitartó gyaloglás után végül megérkeztem a célhoz.

A város egyszerűen gyönyörű volt.

Rendezett gyönyörű, ugyanakkor érdekes építmények voltak benne. Az egész város egyetlen stílus irányzat szerint lett felépítve, és növények is voltak ültetve benne.

A hatalmas tér a közepén például be volt füvesítve. Gyönyörű zöld pázsit volt. Az épületek fehérek voltak. Nagyon különleges formákkal. Egyszerűen lenyűgöző volt az összhatás.

Bekopogtattam egy fogadónak tűnő házba, s egy középkorú férfi nyitotta ki az ajtót.

Szállást kértem tőle, mivel már esteledett.

Kaptam is egy szobát a fogadójában, s már volt időm, hogy gondolkozzam, vajon kit keresek. Ugyanis külső leírást nem kaptam az illetőről. De éreztem, hogyha látom, akkor felismerem.

Eltelt néhány nap, mire tudtam lépni.

Egy nap egy közösségi helyen, megláttam azt, akit keresek. Igaz, hogy sosem láttam még, de valahogyan mégis éreztem, hogy ő az a bizonyos kakukk tojás, akit keresek.

Egy 30 év körüli férfi volt, fekete hajú, barna szemű, fehér bőrű volt. Tulajdonképpen teljesen átlagos. Átlagos testalkat, átlagos magasság, átlagos öltözet, és átlagos összhatás.

Biztos, hogy nem éreztem volna úgy, hogyha nem ő lett volna az, akit keresek.

Egy asztalnál iszogatott, s sunyi tekintete arról árulkodott, hogy tervez valamit.

Leültem pont olyan szögben, hogy tökéletesen rálássak, s miután ittam, amit rendeltem, néztem őt. Találkozott a tekintetünk. Szerintem rájött, hogy utána jöttem, s úgy láttam, hogy ez nem tetszett neki.

Gyilkos pillantással meredt rám, majd lassan, vészjóslóan felállt, és kiment.

Én követtem. Nem hagyhattam csak úgy lelépni, miután rátaláltam.

Több utcán keresztül követtem, mikor hirtelen megtorpant. Én is megálltam. Ő megfordult, s rám szegezte tekintetét.

• Te!-mondta.-te vagy az időn kívüliek küldötte.

Egy kis idejig hallgattam, majd válaszoltam.

• Igen, én.-feleltem.
• Hát tudd meg, hogy máris elbuktál! Már nem állíthat meg semmi, és senki! Én alakítom a jövőt, és mindenki engem imád majd. Az a vonal, melyet te ismertél, már nem létezik.-mondta.
• Téged imád majd mindenki? Ennyi? Komolyan ez a terved? Ezért csinálod mindezt? Semmi magasztos cél, csupán csak imádjon mindenki? Hűha, ez aztán komoly.-mondtam gúnyosan-Nehogy azt hidd, hogy véghez tudnád vinni a tervedet. Az időn kívüliek így is-úgyis el tudnának kapni. Csupán csak részlet kérdés, hogy most engem küldtek. De a cél az ugyanaz.-mondtam.
• Nem fog sikerülni!-erősködött.-olyan dolgokat tudok, amiket ők még nem, és ezáltal én király leszek köztük. Rengeteg követőt szerzek majd, s annyian leszünk, hogy egy nap az egész világot meghódítjuk. Ki tudja? Talán még új vallást is alapítunk. És én leszek a legnagyobb próféta, vagy akár maga az Isten!-mondta.
• Te beteg vagy.-állapítottam meg.
• Nem, én csak merek nagyokat álmodni! Ez a baj a mostani világgal. Senki nem mer álmodni, vagy ha mégis, akkor is csak álmok maradnak, és sosem valósítják meg őket. De majd én... Én majd rendet csinálok a világban.
• Ugye tudod, hogy én ezt nem hagyhatom?-kérdeztem.
• Nem akadályozhatod meg.-s ezzel hátrálni kezdett.

Le akart lépni. Ezt nem engedhettem. Közelítettem felé, csak hogy ne kezdhessen biztonságos távból futni.

Végül nem kellett sokat várni, hogy megforduljon, s futásnak eredjen. Futottam utána.

Ezt eljátszottuk pár alkalommal. Ő elbújt, én rátaláltam, s nyomban menekülni kezdett. Én voltam az ő üldözője. Idétlen tervei voltak, melyeket megpróbált megvalósítani, de végül nem sikerült neki.

Egy hét múlva sikerült végleg elkapnom.

A szabadban találtam rá. Éjszaka. Sötét éjszaka.

Elálltam az útját. Ő megtorpant, hátrálni kezdett, s én akkor elkezdtem futni, s ő csak később kezdett el, mint én, ezért nem volt tetemes előnye hozzám képest.

Befutottunk az erdőbe. De végül kijátszottam őt.

Felmásztam egy fára, amíg ő nem láthatta, s amikor megállt, mert már nem látott, s szemével engem keresett, rávetettem magam a magasból.

• Az időn kívüliekkel nem éri meg ujjat húzni, hát még mindig nem érted?-kérdeztem tőle.
• Nem, nem győzhetsz le-próbálkozott kiszabadulni szorításomból, s ekkor megérkezett Holab.

Tudtam, hogy most már Holab dolga következik, s én majd nyugodtan visszatérhetek az életemhez, s minden olyan csodás lesz, mint régen.

De tévedtem.

Ó igen, Holab tényleg elvitte az Utazót, de amikor visszatértem nem egészen az fogadott, aminek kellett volna.

A falunk, az emberek, minden olyan volt, mint előtte, egy dolog kivételével. Csak egy valami hiányzott.

Anna.

Anna elveszett. Nem volt sehol, mintha meg sem született volna. Holab szavai villámként csaptak le rám.

Mindenhol kerestem. Őrültként rohangáltam fel, s alá, hogy megtaláljam. De nem találtam. Egy idő után tudatosodott bennem.

„Mindennek ára van.”

Tehát ezt jelenti. Egész idő alatt ez a mondat járt a fejemben.

„Mindennek ára van.”

Ebbe belebetegedtem. Kezdtem megőrülni.

Mikor már láttam, hogy nincs remény, térdre rogytam, s eszelős módjára kezdtem ordítani.

• Mit csináltatok vele?!-kiáltottam- Hová vittétek? Adjátok vissza, adjátok vissza!!! Tudom, hogy a ti kezetek van a dologban! Hozzátok őt vissza! Halljátok amit mondok? Tudom, hogy hallotok! Gyertek elő, és válaszoljatok! Hozzátok vissza!

De nem történt semmi. Nem jöttek elő, nem adtak jelet. Az ég egy adta világon semmi nem történt. Mintha nem is hallottak volna.

Az idő szép volt, a nap gyönyörűen sütött, s a madarak vidáman csiripeltek. Olyan volt, mintha minden békés lenne, s csak én lennék őrült. Mintha csak velem lenne baj.

De én tudtam, hogy nem így van. Tudtam, hogy hallanak engem, és azt is tudtam, hogy miattam vitték el. Annának miattam kell szenvednie. Azért vették el, mert engem szeretett. Azért, mert az enyém volt. Csupán csak ennyi kellett nekik hozzá.

Rettenetes állapotban voltam. Napokon át ismételtem meg őrült kirohanásaimat, követeltem, hogy jöjjenek elő, de még csak jelét sem adták létezésüknek.

Így teltek a napjaim egy bő hónapig. Rettenetes gyászban, és őrjöngésben.

3. fejezet

Úgy tűnt, már időtlen idők óta tart az aktus. Pedig csak néhány perce tartott. Nagyon furcsán éreztem magam. Úgy éltem át emlékeimet, mintha akkor történt volna. Olyan volt, mint amikor az emberek beszámolnak arról, hogy amikor azt hiszik mindjárt meghalnak, látják leperegni maguk előtt az életüket. Én is láttam. Láttam azt, ami „jó” volt, és azt is ami „rossz” volt.

Nem mondhatnám, hogy valami tiszta lelkű szent életét éltem. Mert nem így volt.

Nem egy ember élete száradt a lelkemen. És az áldozataim között volt falunk béli is. De szerintem megérdemelte, amit kapott, bár rossz szemmel nézték a többiek, mert azt a döntést egyedül hoztam. Tulajdonképpen minden döntésemet egyedül hoztam. Csökönyös voltam, önfejű, és csak a saját érdekeimet néztem. Legalábbis általában.

Mindig megszegtem a szabályokat. Úgy éltem, mintha rám semmilyen szabály nem vonatkozna. De hiszen nem is vonatkozott...

És más falusiak feleségeit döngettem. Ezt is sokan nehezményezték.

Viszont amit tettem értük, gyógyítások, varázslások, jóslatok, nos, mondhatni kompenzáltam a tetteimet. Legalábbis a közvélemény szemében. De sokan nehezményezték a pozíciómat. Sokan utáltak. Sokan szerettek. De köztes... köztes az nem volt.

Amunet tovább folytatta az aktust, és nekem újabb emlékeim jutottak felszínre.

Végül Holab meglátogatott. Részvétét kifejezni jött. De hiába, mert már nem akartam, hogy jöjjenek. Nem akartam velük beszélni, csupán csak egyedül akartam lenni. Fel akartam dolgozni iménti veszteségemet.

• Will, nem csinálhatod ezt életed végéig.-mondta Holab. -Sajnálom ami történt, tényleg, de muszáj lábra állnod.

Nem válaszoltam neki, csupán csak ültem egymagamban, s néztem ki a fejemből. Nem akartam tudomást venni arról, hogy itt van.

Hiába látogatott bárki, hiába győzködtek, nem érdekeltek. Senki nem érdekelt, még én magam sem. Nyomorultul éreztem magam, és nem akartam szóba állni senkivel.

„Mindennek ára van.”

Csak ez járt a fejemben.

Igen rengeteg életet mentettem meg, de miért? Hihetetlenül nagy árat fizettem érte. Miért csináltam? Így is-úgyis csak veszthettem. Ha nem teszem meg, akkor is veszítek, hiszen akkor mindenkit szétszednek.

Így viszont csak őt vitték el.

Na de hová? Létezik még egyáltalán bármilyen alakban? Vagy végleg kitörölték az időből.

Róla álmodtam minden éjszaka, amikor lehunytam a szememet. Őt láttam minden nőben, s minden kellemes hangban az ő hangját véltem hallani.

Süket lettem a világ hangjaira, és vak a színeire.

Ki lehet ezt ennél is jobban fejezni?

Egy napon, amikor Holab már megelégelte szenvedésemet, olyan dolgot tett értem, amit nem is hittem volna, hogy valaha is tenni fog.

Szokásos módon csak úgy megjelent, s nézett. Próbálta elérni, hogy beszéljek hozzá, majd a végül, amikor belátta, hogy ez nem sikerülhet, karjait széttárta, fejét lehajtotta, látszólag így összpontosítva arra, amit csinál.

Majd a semmiből megjelent Anna, pont úgy, ahogyan emlékeztem rá.

Nem hittem a szememnek.

Holabra néztem, aztán az imént megjelent lányra, Annára.

Ő is engem nézett. Majd nagy nehezen, könnyek közt megszólalt.

• Will!-zokogta-annyira örülök, hogy látlak-s azzal a karjaimba omlott.
• Anna! Úgy örülök, hogy újra itt vagy nekem!- nem mondtam többet. Nem tudtam többet mondani. Csak szorítottam magamhoz, iszonyú erővel.

Nos, tudtam, hogy Holabnak tilos ilyet csinálnia. Legalábbis engedély nélkül, csak úgy egyedül biztos. Nem véletlenül nem kértem tőle, hogy hozza vissza nekem. Nagy árat fizethetett volna érte.

Minthogy nagy árat is fizetett volna érte, hogyha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak. Merthogy engedély nélkül hozta vissza nekem Annát, és ezért neki bűnhődnie kellett.

De ez előtt még történt egy pár dolog.

Nos, mivel az időn kívülieknél többé-kevésbé demokrácia uralkodik, ekkora horderejű döntéseket nem hozhatnak meg egyedül. Kellenek hozzá néhányan, hogy egy személy sorsáról döntsenek.

Pont ezért, mivel Holab egyedül próbálta meg nekem visszaadni Annát, nem sikerült teljesen a művelet.

Csak testben sikerült visszaadnia nekem.

De ez nem rögtön derült ki.

Néhány napig Anna teljesen épnek tűnt, mármint ahhoz képest, hogy miken mehetett keresztül, amíg nem volt itt.

De most így utólag nézve a dolgokat, gyanúsnak kellett volna lennie.

Egyrészt annak, hogy Holabot ezen idő alatt nem láttam. Másrészt annak, hogy az időn kívüliek nem kotyogtak bele semmibe. Nálam hagyták, nem csináltak semmit.

Nos, úgy kb. két, három nap után Anna fokozatosan kezdte elveszíteni az emlékeit.

Egyre szenilisebb lett, s már egy idő után azt is elfelejtette, ami a tragédia után történt.

Elmagyarázom érthetőbben. Anna átka az volt, hogy mindent el kellett felejtenie, ami velem kapcsolatos, így amíg velem maradt, nem élhetett teljes életet.

Amikor erre rájöttem, elengedtem. Visszament a családjához, és utána boldog életet élt.

De az én részemről még koránt sem volt vége ezzel a dolgoknak.

Viszonylag hamar feltűnt, hogy Holab már egy ideje nem látogat.

Viszont egy másik időn kívülit megpillantottam, s tőle kérdezősködtem.

• Hol van Holab?-kértem számon az idegen időn kívülit.

Az természetesen nem felelt, minthogy a faj nagy részének nem szokása a nekik szegezett kérdésekre választ adni.

Amikor már túl sokáig vallattam, az időn kívüli úgy döntött, hogy inkább tovább áll, s amikor épp eltűnt volna, én nekiugrottam, és megkapaszkodtam benne, így magával vitt oda, ahova ment.

Időn kívülre.

Tehát, az a hely az időn kívüliek paradicsoma. Nos, nyilván csak egy időn kívülinek lehet paradicsom egy olyan hely ugyanis nekem rettenetes volt.

Képzelj el egy olyan helyet, ahol nincsenek színek, nincs fönt, és lent, ahol minden ködös és homályos, és hiába látsz, de mégsem látsz semmit.

Na sikerült?

Ha igen, akkor gratulálok, hiszen sikerült elképzelned időn kívült.

Szóval az egyensúlyszervem használhatatlannak bizonyult. Rettenetes volt. Olyan tehetetlennek éreztem magamat.

De nem volt idő a botladozásra. Meg kellett találnom Holabot.

Az időn kívüli, akivel jöttem, csak átutazott időn kívülön, és én időben elengedtem, hogy ott maradhassak.

Tehát fogalmazzunk úgy, hogy nem volt ideje észre venni. Vagy egyszerűen csak nem érdekeltem. Ez valószínűbb forgatókönyv, és eléggé jellemző az időn kívüliekre.

Elkezdtem kutakodni. Nem nagyon találkoztam út közben társasággal. Nem bukkantak elő árnyak a homályból. Nem volt senki az utamban.

Tudtam mit keressek. Nem tudtam, hogy honnan, de tudtam.

Az Időtlenség Börtönét kerestem. Fogalmam sincs, hogy honnét ugrott be ez a szó.

Persze sehol nem volt útjelző tábla, hogy könnyebb legyen eligazodni, de attól még tudtam, hogy merre menjek, hogy oda találjak.

Sokat bolyongtam a homályban, mire megleltem a helyet, melyet kerestem.

Mellesleg hozzá tenném, hogy nem volt semmiféle határa a helynek. Nem tudom, hogy mikor érkeztem meg, illetve azt sem, hogy mikor értem onnan ki. Csak azt tudtam, hogy elértem oda. Ott voltam.

Amikor bent voltam, sok elnyűtt Izét láttam ott. Nem tudtam megmondani, hogy miféle lényeket, mert eléggé torzak voltak, s szinte már beleolvadtak a körülöttük lévő homályba. Fantom képek voltak csupán, nem többek.

Ott leltem az én Holabomat.

Lehajtott fejjel, meggörbült testtartással. Nem nézett fel rám, amikor odamentem hozzá, mintha meg sem ismerne.

• Holab!-nyújtottam felé a kezem-Gyere, most velem kell jönnöd!-hívtam.

Végre felnézett rám. Egy ideig nézett, majd újra lehajtotta a fejét, majd válaszolt.

• Nem lehet, Will.
• Miért nem?-kérdeztem-nem csinálhatod ezt! Velem kell jönnöd!-hívtam.
• Nem tehetem. Okkal vagyok itt.-válaszolta-sok szabályt szegtem már meg, de egyik kihágásom sem volt még ennyire súlyos.-felelte.
• Kérlek!-nyújtottam még mindig feléje a kezemet.-Gyere velem!
• Már mondtam, hogy nem lehet. Amúgy sem jutnánk messzire. Engem feltartanának, téged pedig visszajuttatnának az otthonodba, hogyha szerencsés vagy.-mondta.
• Vállalom a kockázatot. Nézd, Holab, azért vagy itt, mert nekem segítettél. Nem magadért tetted, hanem értem. Velem kell jönnöd, kérlek!-mondtam neki.-Gyere, szállj, belém!
• Will, én ilyet nem tehetek!-mondta-Ez hihetetlen kockázattal jár, olyan következményekkel, melyekkel nem számolhatunk majd el!
• Csak amíg kiviszlek innen. De meg tudod csinálni, nem? Hiszen Árny vagy, tehát nincsen rendes tested. Csak ideiglenesen. Kérlek!-kérleltem.

Lehajtotta fejét, majd megtette, amire kértem.

Tehát sikerült meggyőznöm.

Együtt, egy testben tettük meg a kifelé vezető utat, majd Holab erejével vissza mentünk a világomba.

De egy rakás időn kívüli figyelt minket. Látszólag nem tetszett nekik ez az egyesülés, és tudtuk, hogyha Holab kimegy a testemből, akkor törvényeiknek áldozatává válhat.

Ezt nem engedhettem meg.

Anna szenvedett miattam nem is keveset, de azt nem akartam, hogy Holabnak is el kelljen szenvednie ugyanezt, csakis miattam.

Holab volt az én legjobb barátom. Az én egyetlen barátom.

Így hát nem hagytam, hogy bántsák a többiek.

Azok persze ki akarták hívni őt a testemből, de én nem engedtem neki, hogy a kezükre adja magát.

Az elején nem volt még annyira nehéz visszatartani, mint a végén.

Elmondom, hogy miket tapasztaltam, amíg a testemben volt.

Először is az emlékeit. Nagy részét láttam annak, amit átélt.

Rengeteg pusztulást, hihetetlen fájdalmat, az értetlenség és tudatlanság átkát, illetve azt, hogy nem segíthetett senkin, mert tudta, hogy bármit is tesz, csak ronthat a dolgok menetén.

Persze voltak olyan esetek, amikor beavatkozhatott egy kis aprósággal, de az nem kavart nagy vizet. Nem akadályozhatott meg katasztrófákat, háborúkat, és más egyéb szörnyűségeket. Hiába volt hozzá hatalma. És ez Holabnak hatalmas kínt jelentett.

Az időn kívüliek alapból semlegesek. Nem jók, és nem is rosszak. De néhány esetben van kilengés. Holab barátom a pozitív irányba leng ki. Vannak olyanok is, akik a negatív irányban lógnak ki. De a lényeg az egységben van.

Másrészt tapasztaltuk egymás képességeit.

Én rettenetesen élveztem, hogy tudok repülni, teleportálni és ha kell átmenni dolgokon, vagy másokat kiemelni az időből.

Holab pedig élvezte a gravitáció vonzását, a tapintást, az étel ízét, a színeket, meg még mindent, ami nem időn kívüli.

De az Árnyaktól természetesen a legszebb pillanatokban sem szabadulhattunk. Folyamatosan figyeltek, ami bevallom, egy kissé már kezdett idegesíteni, de közel sem annyira, hogy megadjam nekik azt, ami kell nekik.

Pont azt tettem, amitől óva intettem másokat. Ujjat húztam az Időn kívüliekkel.

De ők nem csináltak semmit, csak figyeltek.

Ez gyanús volt. Sőt, mi több, már már zavart.

Tudtam, hogy Holab tudja, mért van ez.

Egy idő után viszont jelentkeztek a mellékhatásai az egyesülésünknek. Kezdtünk összeolvadni. Ez úgy történt, hogy kezdtem elveszíteni a testemet. Vagyis pontosabban az anyagiságának egy részét. Kezdtem olyan anyagtalanná válni, mint egy Árny.

Ezután kezdett el Holab könyörögni, hogy engedjem el. Nem akart kárt tenni bennem.

De én nem engedtem.

Persze Holab tudott ám érvelni. Nem kellett félteni.

• Will, el kell engednek-mondta egy napon.-ez az átalakulás nem mehet végbe.
• Nem hagyhatom, hogy bántsanak.-tiltakoztam.
• Ha hagyod, hogy végbe menjen, akkor te mindenkit bántasz.-érvelt tovább-nézd, ha hagyod ezt, akkor létre fog jönni valami, ami se nem te, és se nem én. Egy szörnyeteg, melyre nem vonatkozik semmiféle szabály, és nem ölhet meg semmi. Egy rettenet, melyet nem állíthat meg semmi. Az Idő Ura.
• De nem akarom, hogy bármi bajod essen!
• Kérlek!, hogyha elengedsz, akkor csak nekem lesz bajom, és mindenki más megússza. Nem nagy ár ez annyi életért cserébe...

Tárgyalnom kellett az Időn kívüliekkel.

• Hé ti!-szólítottam meg őket a szavakkal, melyeket különös nyelvükből alkottam.-hajlandóak vagyunk szétválni, azzal a feltétellel, hogy nem bántjátok Holabot. Egy újjal sem nyúlhattok hozzá, nem büntethetitek meg.
• Ebbe nem mehetünk bele.-mondta az egyik.
• Akkor nem kapjátok meg, és létre jön az, amitől rettegtetek.

Hogy miért akartam belőlük kicsikarni az ígéretet?

Nos, azért, mert az időn kívüliek mindig megtartják azt, amit ígérnek. Ezért el kellett érnem, hogy megígérjék, nem bántják a barátomat.

Percekig tartó alkudozás után sikerült elérnem, hogy megígérjék, s ekkor hagytam távozni Holabot a testemből.

Ebbe a műveletbe beleájultam.

De miután felébredtem nyugtázhattam, hogy amit ígértek, valóban megtartották, s nem büntették meg Holabot.

Nagyszerű, tehát arra az évre megvolt a győzelmem.

Az aktus véget ért. Amunet elemelte a csuklóját a számtól, és én már nem nyeldekelhettem tovább a vérét.

Zavarodott voltam. De hiszen ez nem is csoda a fejembe tóduló rengeteg emlék miatt.

• Tehát most már halhatatlan vagy, legalábbis egy időre.- közölte velem Amunet mosollyal az arcán.

Épp a gondolataimat rendezgettem a fejemben. Igen, most már tisztázódott bennem a helyzet, elmúlt a zavarom-legalábbis részben.

• Mi az? Nem is szólsz semmit?- kérdezte aggódva.
• Ugye nem hiszed azt, hogy én komolyan itt fogok maradni veled, és a szexrabszolgád leszek?
• Szexrabszolga? Jaj ugyan már Will! Hiszen itt ennél többről van szó!- mondta már megint mosolyogva.
• Valóban? Mégis mi többről?
• Hát érzelmekről! Szerelemről, hát mi másról?
• Azt a mindenit! Hányszor mondjam még el neked, hogy megértsd? Nem vagyok a szerelmed! Éveken át töltögetheted belém a véredet, de én akkor sem fogok érezni semmit. Ez van. Inkább törődj bele, és foglalkozz mással.
• Én akkor sem adom fel! Akkor is az enyém leszel! Együtt leszünk,mint szerelmesek életünk végéig! A miénk lesz a legigazibb szerelem a világon, és majd mindenki minket fog irigykedve bámulni, hogy milyen szép pár vagyunk.

És így áradozott még hosszú-hosszú ideig. Tudtam, hogy várnom kell. Amíg ébren volt, addig esélyem sem volt a menekülésre. Meg kellett várnom a reggelt.

Persze akkor, hogy tűkön ülve vártam a nappalodást, nagyon hosszúnak tűnt az éjszaka. Túl hosszúnak. Egy kissé tartottam tőle, hogy majd Amunet megsejti a tervemet, és még idő előtt meghiúsítja azt. Az pedig igazán nem hiányzott nekem, ugyanis nem akartam még évekig itt ülni, és vele lenni, mint játékszer, akihez akkor nyúl hozzá, amikor csak kedve tartja.

4. fejezet

Néhány órányi kínzó várakozás után beállt a reggel. Amunet magamra hagyott azzal, hogy legyek jó. Azt nem tudtam, hogy hová ment, mert hirtelen eltűnt. De őszintén szólva nem is érdekelt. Örültem, hogy végre elment. De megvártam, amíg teljesen feljön a nap. Hallottam egy-két szóbeszédet arról, hogy ezek a démonok nem bírják a napfényt.

Ahogy az épület falai között beszűrődött a fény, kiraktam a kezemet a napra. Sejtettem, hogy nem változtam át, de azért muszáj volt megbizonyosodnom róla. Ugyanis nagyon sok változást éreztem.

Először is jobbak lettek az érzékeim, és sokkal egészségesebbnek is éreztem magam. Egész lényemben erőteljesebbnek éreztem magam. Emberfelettinek.

Most, hogy tudtam, hogy nem változtam át, már kezdtem is átgondolni a szökés tervét.

El kellett tűnnöm, amíg nem túl késő. Nem gondoltam át rendesen a dolgokat. Nem tudhattam pontosan, hogy mire képesek ezek a lények.

Tehát útra keltem. Ahogy kimentem az épületből, egy erdő közepén találtam magam. Néhány órányi bolyongás után rájöttem, hogy tulajdonképp fogalmam sincs arról, hogy hol vagyok. És még néhány órányi bolyongás után arra is rájöttem, hogy körbe-körbe megyek. Megéheztem.

Úgy döntöttem, hogy letáborozok, és vadászok magamnak valami ebédet. Délután fele járhatott.

Fel is állítottam egy csapdát, és vártam, hogy egy gyanútlan állat belesétáljon. Addig, amíg vártam, kerestem ehető növényeket is. Szerencsére sok növényt ismertem, ezért hamar találtam ehetőt. Még gyümölcsöt is találtam. Tudtam, hogy nem lesz túl nagy ebéd, de több lesz a semminél.

Mire visszaértem szerencsémre fogtam egy állatot. Egy rágcsáló lehetett. Egyszemélyes ebédnek tökéletes volt.

Megnyúztam és megsütöttem, majd megettem a növényekkel együtt, amiket gyűjtöttem.

Aztán tovább indultam. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy merre tartok. És már azt sem tudtam, hogy merről indultam.

Néhány órán át megint bolyongtam, aztán elkezdett sötétedni. Tudtam, hogy sötétben nem tanácsos egyedül a szabadban járkálni. Úgyhogy úgy döntöttem tábort verek. Hamarosan találtam is egy fát, aminek a gyökérzetében el tudtam rejtőzni. Még nem volt teljesen sötét, ezért volt időm gyűjteni valami vacsorára valót. De most nem tudtam állatot elejteni. Mire megvacsoráztam már beállt a teljes sötétség. De tudtam, hogy baj van. Éreztem, hogy közeleg. Ez is egy látói megérzés volt. És nem sokkal később egy erős kéz ragadott meg. Amunet volt az. Megint rettentő gyorsasággal vitt el abba az épületbe, az én börtönömbe. Ideges voltam. Ő is az volt. Rettentő haraggal méregetett.

• El sem tudod képzelni, mekkorát csalódtam benned Will!- vágta a fejemhez haragosan.
• Hogyan találtál meg?-kérdeztem.
• Hát nem bízhatok meg benned? Miféle szerető vagy te? Csak így elhagynál? Egy szó nélkül?-kérdezte.
• Hogyan találtál meg?-ismételtem a kérdést. De ő megint figyelmen kívül hagyta. Inkább folytatta a monológját.
• Hát hogyan lehetne működő kapcsolatunk, hogyha nem bízhatok meg benned?-most már ordított.
• Hogyan találtál meg?-kérdeztem már én is ordítva.
• Nem menekülhetsz el előlem! Én mindig tudni fogom, hogy hol vagy! Mindig érted? Sosem menekülhetsz el előlem. Nyomon tudlak követni!

És igaza volt. Tényleg nyomon tudott követni. Tudta, hogy mikor hol vagyok. Egyszerűen csak tudta, és kész. De én nem törődtem bele. Nem törődhettem bele. Akárhányszor itathatta velem a vérét, én akkor sem törtem meg. Nem tarthatott maga mellett. És én nem tanultam a hibámból.

Mondjuk úgy, hogy nem az maradt az egyetlen alkalom, hogy elszöktem. Minden alkalmat kihasználtam, ami csak adódott. Azaz minden nappal. Hiába kezdett el elzárni, én mindig megtaláltam a kiutat, ő meg mindig megtalált engem. Nem akartam mellette lenni. Nem kívántam őt. De a legrosszabb még hátra volt.

Mert egy nap látomásom volt. Álmomban láttam. Láttam, ahogy engem is átváltoztat olyanná, mint amilyen ő. Mondanom sem kell, hogy nem akartam olyan lenni, ugye? Egy igazi rémálom volt ez számomra.

Tehát nem adtam fel a szökést. Újabb és újabb terveket szőttem a szökésre, miközben ő újra és újra a vérével itatott, amikor elkapott. Egyikünk sem unta meg a táncot. Legalábbis én azt hittem. De egy idő után már minden alkalommal az átváltozásomról álmodtam. Nagyon frusztrált lettem. De ez így utólag nem is meglepő, hiszen én voltam az, aki a falunkban a legjobban utálta a démonokat, azaz mai szóval élve a vámpírokat.

Aztán napokig nem szöktem el. Jobb terv kellett a szökésre, és ezt én is tudtam. Úgyhogy napokig gondolkodtam a legújabb tervemen. Nem akartam úgy végezni, mint a látomásaimban.

Amunet persze tudta, hogy nem álltam le. Gyanúsnak találta az új keletű nyugalmamat. Úgyhogy amikor csak tehette figyelt. Persze azt hitte, hogy nem veszem észre, de tudtam, hogy folyamatosan rajtam legelteti a szemét. Éreztem. De ez nem hátráltatott. Folyamatosan a tervemen gondolkodtam. Majd eldöntöttem, hogy építek egy tutajt, és a folyó segítségével szököm meg, amit már láttam néhány alkalommal, amikor szöktem. Persze végig pókerarcot vágtam.

Aztán amikor másnap reggel lett, én útnak indultam. Nekivágtam a vadonnak. Tudtam, hogy nincs sok időm, ezért rohantam a folyóhoz, és a nagy tutaj szerepét egy nagyobbnak mondható farönk töltötte be. Így utólag nézve a dolgokat egy kissé elhamarkodtam. Azt sem tudtam, hogy hová vezet a folyó, de én csak úgy nekivágtam. Nos, ez rossz döntés volt, mert úgy negyed órányi hánykolódás után, ami egyébként nem kevés sebet ejtett rajtam, mert a folyó tele volt sziklákkal, egy kisebb vízesésféléhez értem. Leérkeztem a vízeséssel, majd a fejemet érkezéskor beverhettem egy sziklába, mert elvesztettem az eszméletemet.

Fogalmam sincs, hogy meddig heverhettem így, de a parton tértem magamhoz, és nagyon sajgott a fejem.

Már éjszaka volt. Ahogy felébredtem éreztem, hogy nagyon megéheztem, és számos más bajom is volt. Kimerem jelenteni, hogy talán soha az életben nem éreztem még annyira rosszul magamat, mint akkor. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, és mi történt.

Ennivaló után néztem. Találtam néhány bogyót, és miközben egy fa alá behúzódva eszegettem őket, eszembe jutottak a történtek. Most dől majd el, hogy mennyire sikeres a szökés, gondoltam. Csak nemrég ébredtem, de hamar vissza is aludtam. Hogy pontosan mennyire is jártam messze a fogva tartómtól, arról fogalmam sem volt sem akkor, sem pedig most.

Másnap reggel gyalog folytattam utamat. Nem állhattam meg. Csupán csak a puszta szerencsének köszönhettem, hogy Amunet nem talált rám az éjszaka. Addig ugyanis mindig még a soron következő éjszakán rám talált. Úgyhogy ez határozott fejlődés volt. De nem örülhettem neki sokáig.

Ugyanis következő éjszaka már megint az átváltozásomról álmodtam. Az átváltozás pedig már akkora fóbiává nőtte ki magát, hogy szinte már félelmet keltett bennem a gondolat. Na jó, talán egy kicsit mégis féltem, és ez idegesített. Nem gyakran éreztem azt az érzést, és nem is akartam többször érezni. Utáltam azt az érzést. Rettenetesen utáltam.

Akkor több napig bolyongtam az erdőben, közben pedig végig fájt a fejem. Aztán egy nap véget ért az erdő, és egy pusztán találtam magam. Egy füves pusztán. Meglehetősen örültem neki. Már idegesített az a sok fa, és már komolyan kezdtem azt hinni, hogy sosem fogok kijutni az erdőből. Most pedig több napi vándorlás után itt voltam egy fűtenger közepén. Annyira örültem neki. Felszabadulva éreztem magam. Jó volt a levegő. De aztán hirtelen valami megváltozott. Veszélyben éreztem magam. Nem tudom megmagyarázni az akkori érzést. De azt tudom, hogy mi váltotta ki. Amunet volt az. A pusztában, amiben már annyira mélyen jártam, hogy már szabad szemmel sem voltak láthatóak a fák, nem volt hol elbújni. Futásnak eredtem. Hogy miért, arról fogalmam sem volt, mert egy démon elől úgysem lehetett elfutni. Ez egy afféle ösztön lehetett.

Aztán feltűnt előttem egy alak. Láttam a körvonalait. Nő volt. A szemei pedig vörösen izzottak. Amunet volt az.

Ezután rövidesen megragadott, majd megint embertelen sebességgel elvitt, vissza abba az épületbe. Utáltam ott lenni.

• Nem hiszem el!-kezdett el velem ordibálni- Már megint megcsináltad! Tudod én nem akartam ezt tenni veled, de ha így folytatod muszáj leszek.

Sírt. Hangja pedig kezdett elviselhetetlenül fülsértően hangos lenni. Én frusztrált voltam már napok, nem, már hónapok óta. És utáltam a rettegés érzését. Ezért valami rám jellemzően meggondolatlan dolgot tettem.

Felálltam, és a ruhámat odébb húzva szabaddá tettem a nyakam.

• Tudod mit?! Gyerünk! Essünk túl rajta!-ordítottam, miközben felé sétáltam.

Nem kellett neki kétszer mondani. Egyből a torkomnak esett. És a véremet szívta. Ez alkalommal nem állt meg néhány korty után. Rendesen nekem esett, akárcsak bármelyik vacsorájának. Akkor kezdett csak tudatosodni bennem, hogy mennyire meggondolatlanul dobtam oda az életemet ennek a démonnak. De akkor már késő volt.

Megint egy csomó dolog kavargott a fejemben. Mint általában mindig, de most egy kicsit másmilyen volt. Megint lepergett egy élet a szemem előtt. Ezúttal csak remélni tudtam, hogy nem az enyém az, de sajnálatos módon más nem állt rendelkezésre, úgyhogy csak az lehetett.

Az egyik dolog, ami az eszembe jutott, hogy vajon ki gondoskodik az egzotikus növénygyűjteményemről (kábítószerek a varázslói munkásságomhoz), a másik dolog pedig egy nagy démonnal való küzdelmem volt. Abban a helyzetben különösen ironikusnak éreztem, hogy egy olyan veszélyes démont simán legyűrtem, de egy ilyen kicsi, és nyilvánvalóan emberszerű démon elbánik velem.

Az egyik legnagyobb tettem volt, amikor azzal a démonnal elbántam. Mondjuk úgy, hogy nagy súllyal volt a megbecsülésemben. És én is az egyik legnagyobb eredményemnek gondoltam. Olyan erős illúzió volt a visszaemlékezés, hogy olyan volt, mintha ott lettem volna, és épp akkor történt volna. (ez az utolsó visszaemlékezés, megígérem)

Tehát részletezem:

Harcom a démonnal

Amikor ez történt 18 éves voltam. Már nagyban űztem az ipart minden értelemben. Kitanult varázsló voltam, és már a jövőlátásban is volt gyakorlatom.

Mint mindennek, ami velem történt, ennek is köze volt az időn kívüliekhez. Ugyanis épp megint nekik tettem szívességet. Persze először nem akartam belekeveredni, és megint megtenni nekik valamit, amivel én rosszul járok. De Holab győzködése rávett, hogy mégis segítsek.

Egy személyt kerestem, aki ellopta az Árnyak kardját. Az időn kívüliek elmondása szerint épp az erdőben járt. Gondolom módot keresett, hogy eljuthasson időn kívülre. Ez egy meleg, nyári napon történt. Gyönyörű volt a napsütés, és az erdőt lakó állatok zaja.

Aztán megláttam a tolvajt. Ami az egészben a legviccesebb volt, hogy ismertem az illetőt. Ami azt illeti, egy elég gyenge fiúcska volt a falunkból, akit minden katona kinevetett. Természetesen ő is olyan nagy és erős akart lenni, mint én, vagy bármelyik másik normális falubéli férfi. De az ő testalkata nem tette lehetővé, hogy izmokat növesszen. Tehát edzhetett akármennyit, ugyanúgy csontváz vékony kis nyegle senki maradt. Akkoriban ez nem számított túl nagy előnynek. Az olyan férfi, aki nem izmos, és ezért nem jó katona, tulajdonképpen nem is számított férfinak.

Tehát valószínűleg ezért lopta el a kardot. Hogy majd ezzel kompenzáljon.

• Te?- kérdeztem-Pont te? Na ne nevettess...
• Igen, Én!-kiabálta.-Mégis mit vagy úgy meglepve? Azt hiszed, hogy én nem lennék képes rá?
• Ugyan már, te?-kérdeztem gúnyosan.-Tudod mit? Inkább ne raboljuk egymás idejét, és add meg magad szépen. Ha gyorsan megadod magad, talán kegyesen járok el veled szemben. De ha nem... nos ha nem, akkor marad a durva módszer.
• Álmodozz csak!-mondta, majd suhintott egyet a karddal, ezzel egy rést nyitva a téren, majd beleugrott.

Erre nem számítottam. Egy kissé felidegesített a tény, hogy így meglógott. De nem rázhatott le, ezért utánaugrottam. Lesz még miről beszélgetnünk az időn kívüliekkel, ezt tudtam. Ugyanis elfelejtettek szólni, hogy a kard ilyet is tud.

Időn kívülön landoltam. De őt már nem láttam. Még mindig nem tudom pontosan leírni időn kívült. Az ember azt hinné, hogy bármeddig ellát ott, aztán meg kiderül, hogy mégse...na mindegy, tehát a lényeg az, hogy útnak indultam a keresésére.

Csak elvétve láttam néhány időn kívülit, akik mind egy irányba tartottak. Követtem őket. Aztán hirtelen megláttam egy hatalmas tömegbe verődni a többit. Azok is, akiket követtem közéjük álltak. Olyanok voltak, mintha körbeálltak volna valakit, de nem tettek semmit, csak figyeltek.

Közéjük furakodtam. Áttolakodtam rajtuk, majd megláttam azt, amitől nem hittem a szememnek.

Egy időn kívüli lebegett középen és a kard elrablója. Vitatkoztak valamin. De elsőre nem értettem, hogy min. Ahogy jobban koncentráltam megértettem, hogy miről van szó.

• Ti itt mind átadjátok nekem az irányítást, és engem szolgáltok majd! Eléritek, hogy más dimenziókban, más világokban és más időkben is én legyek az Úr!
• Ez elfogadhatatlan!-kiáltotta az időn kívüli a sajátos rekedt hangján.
• Akkor pusztulj!-kiáltotta a pasas, majd átdöfte a kardjával az időn kívülit.

Ahol beleszúrta a kardot, az időn kívüli fényleni kezdett, mintha épp felrobbanna, aztán már a csuklyájából is jött a fény, és minden egyéb résből ami a ruhán volt. Aztán vége lett, elfogyott. Mintha sosem lett volna. Az időn kívüliek egy furcsa hangot hallattak. Mindannyian egyszerre, ugyanúgy. Valószínűleg a gyász jeleként.

Aztán a pasas kacagni kezdett, mint valami őrült, majd megkérdezte:

• Na? Ki lesz a következő?
• Majd én!-kiáltottam, majd nekimentem.

Az időn kívüliek nem tettek semmit. De hisz nem is tehettek semmit, hiszen a kard ereje megfosztotta őket a hatalmuktól. Már a puszta jelenléte is.

Dulakodtunk, majd jó erősen ellöktem. Elesett, de felkapta a kardot, és a segítségével el is tűnt. Rettentően haragudtam, amiért nem volt hajlandó férfiként küzdeni velem.

Aztán hirtelen valaki a vállamra tette a kezét. Holab volt az.

• Most menned kell Will.- mondta jelentőségteljesen, majd hirtelen már az emberi világban találtam magam.- Meg kell őt találnod! Gyorsan, mielőtt még nem késő.
• Hol vagyunk most?-kérdeztem.
• A te világodban. Egy messzi szigeten. Nem tudom mért ezt a helyet választotta. De sietned kell Will.
• Hát ez nagyszerű...
• Most mennem kell. Légy óvatos. Nagyon óvatos.- aztán eltűnt.

Egyedül maradtam a feladattal. De hát Holabnak esélye sem lett volna ellene, amíg nála van a kard.

Ahogy kerestem, rá is akadtam. Nagyjából néhány percig tartott. Észre is vett, ezért futásnak eredt. Hamar rájött, hogy testközelben nincs esélye ellenem, és a karddal csak árnyakat tud megsebesíteni, azaz engem nem. Így hát megpróbált lerázni. Egyenesen egy barlang felé tartott. Hamar eltűnt benne. Utána rohantam. Hamar rájöttem, hogy ez nem egy hétköznapi barlang, ugyanis ha így lett volna, egy idő után túl sötét lett volna, hogy magamtól is lássak, de valami halvány fény derengett. Nem tudtam, hogy mi lehet ennek az oka. A barlang több helyen is elágazott. Úgy éreztem, egyre mélyebbre jutok a barlangban.

Aztán hangokat hallottam. Olyan volt, mintha mélyen doboltak volna. Ütemesen, és nagyon lassan. Órákig hallgattam a hangot, miközben bolyongtam. Időnként elhallgatott, aztán újrakezdődött. Egy idő után a föld is beleremegett az ütemes dobolásba. Bele sem mertem gondolni, hogy mi okozhatja a lüktetést. Csak minél hamarább meg akartam találni a tolvajt, visszaszerezni az árnyak kardját, majd eltűnni onnan.

Egy újabb órányi bolyongás után megláttam a tolvajt. Futásnak eredt, én meg utána. Aztán az előbbi ütemes dobolásra rengeni kezdett a föld. Alig tudtam megőrizni az egyensúlyomat, majd el is estem. Hihetetlen volt, hogy ő nem esett el, de neki ott volt a kard, amivel egyensúlyozhatott, és az életéért futott. Nyilvánvaló tény, hogy az aki az életéért fut sokkal jobban teljesít, mint az aki egyáltalán nem érzi magát veszélyben.

A szökevénynek megint sikerült meglógnia, én pedig az új viszonyokhoz próbáltam hozzászokni, hogy ne essek el állandóan.

Aztán amikor egy olyan helyre értem, ahol több barlangjárat összeért, megálltam, hogy pihenjek egy kicsit. Már éhes voltam, és rettenetesen szomjas. Akár napok óta is bent lehettem, és sokat futottam anélkül, hogy bármit is ittam volna. Körülnéztem. Az egyik barlang falán mintha moha nőtt volna. Ez azt jelentette, hogy víz van a közelben.

De a rengés erősödött. Most már határozottan az az érzésem volt, hogy valami közeledik, hogy valami lépked. Ekkor az egy másik barlangból sárgás fény szűrődött ki. Onnan közeledett az a valami.

Felálltam. A valami már a barlang szélénél volt, így jól láthatóvá vált az alakja. De nem sokat láttam belőle, mert az egész teste lángolt.

Futásnak eredtem, mert láttam, hogy az a démon épp támadni készül. A legközelebbi járatba futottam, majd egy bemélyedésbe húzódtam a barlang falánál. Jól tettem, mert a démon tüzet okádott, és szétégetett volna, ha nem húzódom beljebb. A hő így is megperzselt. Amikor a démon közeledett, újult erővel futásnak eredtem. Ezúttal a lángolás alább hagyott, nyilván felemésztette a tartalékát a tűzokádás, de nem maradt abba teljesen.

Megálltam, és szembefordultam a démonnal.

• Harcolni akarsz?-kérdeztem dühödten- Akkor gyere!-kiáltottam, és teljes erőbedobással futottam felé.

A következő pillanatban a falon találtam magam, és rettenetes fájdalmaim voltak. Valószínűleg akkor tört el valamennyi bordám.

De a szörny folytatta. Amint lecsúsztam a falról, mint az odavágott zsíros kenyér, le akart csapni rám. Valahogy odébb vergődtem. Aztán folyamatosan csapkodott. Többször is eltalált. Én is vittem be neki ütéseket, de a vastag páncélja miatt nem sokat értem vele. Aztán valahogy sikerült felkapaszkodnom a farkára, és a barázdákon felkapaszkodtam a gerincére. Természetesen többször is a falhoz vágott, de sosem sikerült leráznia magáról. Aztán feljutottam a nyakáig, elővettem a tőrömet, és a nyaki csigolyái közé vágtam.

Ezt már megérezte. Fájdalmában vergődni kezdett, majd hanyatt vágódott. Kimásztam alóla, majd futásnak eredtem. A démon a nyomomban volt, sikerült felállnia, de már nem volt olyan gyors. Aztán megint egy elágazáshoz értem, egy hasonlóhoz, ahol találkoztam a démonnal. Később rájöttem, hogy ez ugyanaz az elágazás, tehát körbe mentem. Összeért egy másik járattal.

Ezúttal a mohás járatba futottam. Éreztem a hűs levegőt az arcomon. A démon még mindig a nyomomban volt.

Hamarosan egy hatalmas víz vájta mélyedés szélén találtam magam. A víz mozgott, tehát volt kijárat a víz alatt.

De a démon egyre csak közeledett. Hirtelen támadt egy ötletem. Mivel ez egy tüzes démon, nyilvánvalóan nem szereti a vizet.

A démon már beért a helyiségbe, és ezt egy hatalmas csatakiáltással jelezte. Közelebb mentem hozzá, és elkezdtem idegesíteni. A démon összevissza csapkodott, ezzel instabillá téve a kiszögellést, amelyen álltunk. Majd hirtelen belevetettem magam a hűvös vízbe. Amikor felúsztam a tetejére, nagyokat nyeltem a vízből. Szerencsére édes víz volt.

Amikor a démon a kiszögellés szélére állt, hogy jól lásson, hirtelen letört alatta a szikla, és ő is belezuhant a vízbe.

Gyorsan úszni kezdtem, ki a partra. A démon fájdalmas kiáltásokat hallatott. Amikor nagy nehezen kiértem a vízből, láttam, ahogy a démon feloldódik a vízben, a víz pedig ettől savvá válik.

Feküdtem, de próbáltam feltámaszkodni valahogy. De ekkor a démon egy hatalmasan csapott rám az épp feloldódó farkával. A bal oldalamat találta el, és a farkának lenyomata beleégett a húsomba.

Ezután minden elsötétült.

Egy ágyban ébredtem fel, és egy csomó idegen nő ápolt. Mint utólag kiderült hálásak voltak nekem, amiért megöltem az őket rettegésben tartó démont, illetve átadták nekem a kardot, amivel együtt megtaláltak engem az egyik járatban.

Nem emlékszem rá, hogy hogyan került hozzám a kard, de hosszú lábadozás után egy összeeszkábált tutajjal hazatértem.

Aztán véget ért az illúzió. Nagyon gyengének éreztem magam, és a földön feküdtem. Amunet már nem szívta a vérem.

Aztán néhány örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva kiharapta a csuklóját, és elkezdett a vérével itatni.

Olyan érzésem volt, mintha lebegnék, aztán pedig mintha felülről láttam volna magam.

Életem egyik legjobb érzése volt. Hatalmas extázist nyújtott az élmény.

Majd képeket láttam. Pontosabban Amunetet láttam, de még valamikor régen, amikor ember volt.

Egy tengerparton sétált, egyedül, egy lepedőszerű ruhában. Tele volt élettel, vidám volt. Arcán pír volt, és fekete szemében volt valami halandókra jellemző fény.

Aztán megváltozott a kép. Éjszaka volt, és egy férfihez ment épp oda. A férfi vámpír volt. Láttam a kalandjukat. Szerelmesek voltak, és átváltoztatta Amunetet.

Amunet megint a véremet szívta, de közben a vérével itatott. Nem is tudom meddig, talán percekig, talán órákig tartott, de aztán vége szakadt.

A földön feküdtem, és hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán hirtelen egy furcsa érzés támadt bennem. Éreztem, ahogy változom. Kavargott a gyomrom, az érzékeim pedig robbanásszerűen élesedtek. Szinte már fel sem tudtam fogni, ami körülöttem zajlott. Az érzékeim túl jól működtek mintsem hogy az agyam fel tudja fogni. A körmeim is megnőttek, meghegyesedtek, megvastagodtak, egyszóval karmokká váltak. Aztán a fogaim is elkezdtek meghegyesedni. Először a szemfogaim, aztán a felső és alsó második metszőfogam is minden irányból. Hál' istennek az első metszőfogaim nem változtak meg sem alul, sem felül. Aztán a szemfogaim elkezdtek megnőni.

Rettenetesen furcsán éreztem magam, aztán elájultam.

5. fejezet

Amikor felébredtem már nem voltam ember, de ez akkor még nem tudatosodott bennem.

Egyedül voltam az épületben. Kimentem. Hihetetlen gyorsasággal vágtam át az erdőn, aztán még néhány mezőn, aztán már ismerős helyen találtam magam, valahol a szülőfalum közelében.

A falum közelében lévő erdőben voltam, de hogy hogyan is jutottam oda, az homályos. Csak ott akartam lenni, és az ösztöneim emberfeletti gyorsasággal repítettek haza.

Az erdő hangjainak sokasága elképzelhetetlen részletességgel jutott el a fülemig. Hangtalanul suhantam tovább.

Majd hirtelen léptek zaját hallottam. Emberi lépésekét.

Hangtalanul mentem tovább, fel-felkapaszkodva egy-egy ágra. Egy belső ösztön vezérelt. Az emberek túlélők voltak a falumból. De nem borultunk egymásra örülve, hogy a másik is túlélte. Nem tudtam, hogy mi ütött belém, de csendesen figyeltem őket, és a legmegfelelőbb pillanatban rávetettem magam az egyikre.

Pár másodpercig küzdeni próbált ellenem, de esélye sem volt. Szembefordítottam magammal, fejét átfogtam a jobbommal, majd a nyakába mélyesztettem a fogaimat.

Ekkor a számba lövellt a forró, ínycsiklandó vér. Minden pillanatát élveztem, megint átéltem az extázist, de ez nem volt elég. Ahogy végeztem az egyik áldozatommal, a többi ember után eredtem, és őket is elkaptam. Egyszerűen nem voltam magamnál.

Mikor már a sokadik emberrel végeztem, tértem csak magamhoz. Ott álltam egy széttépett hulla felett, csurom véresen, és büszke voltam magamra. Meggyilkoltam egy csomó embert, aki egykor a testvérem volt, és én egyáltalán nem bántam. Nem éreztem bűntudatot, és újra meg újra meg akartam ismételni. Még véresebben, még durvábban. Szörnyeteg lettem. De nem érdekelt. Sőt, még örültem is neki. Úgy éreztem ez a legjobb nap az életemben.

Élettel telve, és meleg bőrrel sétáltam az erdőben, amikor eszembe jutott, hogy hová menjek? Mert azt tudtam, hogy így biztosan nem mehetek haza. Legalábbis egyelőre nem. Meg a másik dolog, ami foglalkoztatott, az az volt, hogy gyakorlatilag vámpír lettem, akkori szóval élve démon, de hát akkoriban minden amit az emberek nem értettek isten volt vagy démon...

Viszont az is eszembe jutott, hogy most, hogy vámpír vagyok, sokkal erősebb is vagyok, így nincs mitől félnem. Ez a gondolat egészen addig tartott, amíg halványodni nem kezdett az ég. Ösztönösen kezdtem el menedéket keresni magamnak. Hamarosan be is ástam magam a föld alá, hogy védjem magam a napfénytől. Aztán elaludtam.

Másnap alkonyatkor ébredtem. A nap már nem sütött le a földre, de az ég még rózsaszín volt.

Kikapartam magam a föld alól, és nekivágtam a vadászatnak. Megint erdőben bolyongó emberekre vadásztam, és találtam is könnyűszerrel, mert nem számítottak arra, hogy ilyen korán vámpírba botlanak. Még tudtam a fejükkel gondolkodni, és tudtam, hogy ritka, ha egy vámpír ilyen korán portyázik. Megint nagyjából öt ember bánta a szomjúságomat. Ezután már csak kedvtelésből vadásztam, na meg azért, hogy eltereljem a figyelmemet arról a tényről, hogy tulajdonképp nincs hol laknom, és egyedül vagyok a teljesen új életemmel. Talán ez volt az egyik fő oka a nem mindennapi vérszomjamnak.

Embereket vadásztam magamnak, hogy feltépjem a mellkasukat, kitépjem a szívüket, amit aztán meg is ettem, és hogy magamra kenjem a vérüket. Imádtam a vérükben mártózni. Nagyon jól esett. Meg a húst tépkedni, csontokat tördelni. Az ösztönös vadállatias harag késztetett erre. Persze ellen tudtam volna állni neki, de abban mi lett volna az élvezet?

Miután végeztem az esztelen gyilkolással, elmentem a tóhoz, hogy megmártózzam benne, mivel tetőtől talpig véres és sáros voltam.

Ahogy odaértem a tóhoz az összes ruhát ledobtam magamról, és fejest ugrottam a tóba. Úsztam benne egy kicsit. Jól esett a hideg víz. Egyenesen feldobott. Annyira más volt minden a megújult érzékeimmel! A fürdés is különös, enyhe túlvilági örömmel töltött el.

Miután kiélveztem a fürdés örömeit, a ruháimat kimostam a vízben. Persze nem lett tökéletesen tiszta, lényegében csak kiáztattam, de ez is jobb volt a semminél. Miután ezzel is végeztem, felakasztottam a ruhákat egy faágra, hogy addig is száradjanak. A maradék időben csak áztattam magam.

Aztán megszárítottam magam, felöltöztem, és útnak indultam. Hamarosan arra lettem figyelmes, hogy figyelnek. Megálltam, és ekkor előugrott Ő.

• Hová készülsz?-kérdezte mosolyogva Amunet.
• Sehová.-válaszoltam egykedvűen. Valami nem stimmelt. Olyan furán éreztem magam mellette. Máshogy mint máskor. Mintha valami megváltozott volna.
• Ez esetben akár velem is tarthatnál.-mondta még mindig barátságosan mosolyogva, és felém nyújtotta kezét, ezzel jelezve, hogy rám vár.
• Rendben.-mondtam, és ez engem is meglepett. De egyszerűen annyira vonzott! Hihetetlenül gyönyörűnek találtam, és most láttam benne valami mást is...valami belső vonzerőt, amit meg kellett ismernem. Egyszerűen muszáj volt.

Elindult, és én követtem. Gyorsan siklott a fák sűrűjében, és én legalább olyan gyorsan követtem is. Úgy éreztem jó döntést hoztam. Szinte el is felejtettem, hogy mennyire utáltam őt. De még ha nem is vonzódtam volna hozzá, még akkor is szükségem lett volna rá, hiszen egyedül is meg tudtam volna tanulni mindent ami kell, abban biztos vagyok, de tudtam, hogyha ő is segít akkor könnyebb lesz.

Hamarosan egy másik épületbe értünk. Ez sokkal fejlettebbnek tűnt, mint a másik, ahol jártam. Látszott, hogy sokkal nagyobb gondot fordítottak rá, és sokkal masszívabb is.

Bevezetett egy egy szobába, ahol fa bútorok voltak. És ott volt még néhány másik vámpír is. Pontosabban négy. Az egész falka ott volt. Első ránézésre nagyon hasonlítottak egymásra, de lehet, hogy ez azért tűnt így, mert szokatlan volt nekem ez az embertípus. De legalább Amunetet könnyen meg tudtam különböztetni tőlük. Mert még ha az arcáról nem derült volna ki, hogy nő, a mellei rendesen árulkodtak róla.

Be lettünk mutatva egymásnak, de a neveiket nem jegyeztem meg, mert nem érdekelt. Első perctől fogva utáltam őket. Engem csak Amunet érdekelt. Ebből később volt is probléma, de ne ugorjunk ennyire előre.

Nos, mint kiderült, ezeket a vámpírokat nagyon izgatta a hierarchia. Ezt egyébként az életkor alapján döntötték el, így hát Amunet volt a vezető. És mint később világos lett számomra, az volt a második a sorrendben, akinek a férfiak közül a leghosszabb haja volt. Ugye nem szükséges megemlítenem, hogy mindegyik közül pont őt utáltam a legjobban? Egyébként ő is ennyire rühellt engem. A véleménye szerint kivételezett helyzetben voltam, és tulajdonképpen igaza is volt. Hiszen én voltam Amunet szeretője...

• Tehát akkor ideje, hogy megismerkedj a szabályokkal Will.-mondta Amunet mosolyogva, mert úgy gondolta, hogy minden rendben ment. Csak egymás szemébe nézve mutattuk ki egymásnak a gyűlöletünket a hosszú hajúval Amunet előtt.
• Már alig várom.-mondtam, miközben szúrós farkasszemet néztünk a hosszú hajúval.
• Akkor a klán szabályai a következők:
  • Ne csinálj vámpírt feljebbvaló engedélye nélkül
  • Ne érintkezz vízzel
  • Ne állj szóba halandókkal
  • Ne szövetkezz más vámpírokkal a vezető engedélye nélkül
  • Ne lépj le 3 napnál továbbra jelzés nélkül
  • Ne ölj vagy sebesíts meg klántagot
  • A feljebbvalóknak mindig fogadj szót
  • Ne adj ki titkokat idegen vámpírnak
  • A vezető minden terve titoknak minősül, amíg az úgy nem dönt, hogy felfedi azokat
  • Ne sodord veszélybe magadat vagy a klántagjaidat
  • Ne hagyd cserben a veszélyben lévő klántársaidat
  • Ne hősködj feleslegesen, azaz ne ments meg olyat, aki nem érdemes rá, nem klántag
  • A klán elhagyása után a klán titkainak kiadása árulásnak minősül!

• Ezeket a szabályokat jól jegyezd meg Will! Most már közénk tartozol, így bizonyos kötelezettségeid vannak. A nagy erővel nagy felelősség is jár!
• Értem.-feleltem, közben pedig elgondolkoztam a hallottakon. Vajon mért nem érintkezhetek vízzel? Vajon tudják, hogy már meg is szegtem az egyik szabályukat?

Ezután elkezdődött a tanításom. Fizikailag kezdtek el először próbára tenni. Verekednem kellett velük, de ez gyerekjátéknak bizonyult, mert egyrészt sokkal gyorsabb voltam bárkinél, másrészt profi verekedő voltam. Miután erre rájöttek, inkább az elméleti oktatásba kezdtek. Elárultak nekem néhány nyilvánvaló dolgot, például hogy égünk a napon, emberekkel táplálkozunk, de azért volt köztük hasznos információ is, mint például a vámpírok egymáshoz való viszonya. Megtudtam, hogy erősen territoriális nép vagyunk.

És természetesen az újonc szívatása sem maradhatott ki. Amikor Amunet épp nem volt jelen, a többiek igyekeztek érzékeltetni velem, hogy ki áll a hierarchia alján. Mivel én voltam a legfiatalabb, így természetesen én.

• Tudod-e, hogy egy vámpír miféle erőkkel rendelkezhet?-kérdezte a hosszú hajú baljósan vigyorogva. Nem ijedtem meg tőle.
• Hát, hadd találgassak...például a beképzeltséggel?-kérdeztem gúnyosan.
• Úgy látszik, hogy nem tudod. Akkor hadd mutassam meg!

És ekkor hirtelen egy tűzgolyó jelent meg a kezében. Miután látta, hogy milyen furán nézek rá-elvégre is ritkán lát az ember valakit, aki a kezében tud tartani egy egész tűzgolyót anélkül, hogy megégetné- elkezdte tovább vinni a dolgot, és egy egész tűzcsóvával játszott a karja körül.

• Hát ez meg miféle mutatvány?-kérdeztem elgondolkozva, nem is annyira tőle, inkább magamtól. Nem gondoltam, hogy egy vámpír ilyet is tudhat. Mondjuk úgy, hogy meg akartam tanulni.
• Én különleges vagyok. Nem minden vámpír tud ám ilyet! Én a kevesek közé tartozom, aki képes egyedi trükkökre, és Amunet is. Na és te rendelkezel bármivel is?-kérdezte vigyorogva.
• Majdcsak rájövök, hiszen ha valaki olyannak is lehet képessége mint te, akkor nekem mért ne lehetne...-vágtam vissza, egy gúnyos vigyorral az arcomon. Ez nem tetszett neki.
• Csak vigyázz zöldfülű! Meg ne égj!-azzal kacagva elment.

Nem érdekelt amit mondott. A többiek is próbálkoztak dolgokkal, de nem voltak valami emlékezetesek. Nekik nem voltak egyedi ötleteik. Nekem nagyon úgy tűnt, mintha a hosszú hajút követnék. Ő volt a közvetlen felettesük, Amunet pedig a vezető.

A hierarchia egy idő után inkább olyannak tűnt, hogy Amunet az első, hosszú hajú a második, aztán a többi három, végül pedig én. Mondanom sem kell, hogy ez nekem nem tetszett. Utáltam utolsó lenni, pláne a korom miatt. Egyébként mint később kiderült, a három másiknak nem volt varázsereje, csak Amunetnek és a hosszú hajúnak. Ez valahogy nem lepett meg.

Akkoriban gőzerővel próbáltam rájönni, hogy én mit is tudhatok, mert nem akartam elhinni, hogy hosszú hajú bármivel is jobb lehet nálam. Őszinte leszek. Lenéztem őt. Jobbnak éreztem magam nála, és az is voltam. Tudtam, hogy erősebb vagyok nála, de nem volt elég tapasztalatom, hogy ezt ki is használjam.

Úgyhogy próbálkoztam vízzel, levegővel, tűzzel, robbanással földdel, és minden mással, ami csak szóba jöhetett, de vagy nem rendelkeztem a képességgel, vagy nem tudtam, hogy hogyan kell használni. Persze a felsorolt képességekkel nem bírtam, de ezt akkoriban nem tudhattam biztosan.

Sokszor próbálkoztak a megfélemlítésemmel, sőt még meg is próbáltak elkergetni, természetesen mindezt Amunet háta mögött, és pedig nem szóltam neki, mert tudtam, hogy egyedül is elbírok velük. Tiszta szívükből gyűlöltek engem. Irigykedtek rám, amiért Amunet kivételesen bánt velem. Mindenáron tudatni akarták velem, hogy sehol sem vagyok korra Amunethez, és sohasem leszek hozzávaló. Ez sem érdekelt.

És bár nem hittem, hogy lehet rosszabb, mégis lett. Ugyanis, amikor Amunet betöltötte az ezret, ami elég nagy kornak számított még akkor is, még inkább éreztették velem, hogy nem vagyok közéjük való.

Nagy ünnepséget rendeztünk. Sok embert szereztünk, akiket aztán mind megöltünk.

Merem állítani, hogy az a 900 év sosem tűnt még olyan soknak, mint akkor ott azon az ünnepségen.

Persze ezután még rosszabb lett a kapcsolatom a többiekkel. Hosszú hajú ideges volt, amiért a kor különbség ellenére Amunet mégiscsak velem van. Úgy érezte, hogy ha valakinek, akkor neki van joga nyitni Amunet felé a falkából. Ezt a nézetét erősítette, hogy Amunetnek hamarosan új képességei lettek. Tudott repülni, és teleportálni. Bevallom, ez nekem is tetszett, szívesen bírtam volna én is ilyen képességekkel, de akkoriban ez még nem ment. Mégy csak száz éves voltam, túl fiatal. Hiába voltam sokkal erősebb mint a korosztályom. Igen, a többiek ezért is utáltak. Tulajdonképp mindenért utáltak engem. Mindegy volt, mit csináltam, nekik semmi nem tetszett.

Amunet szerette használni új képességeit. Gyakran ölelkeztünk miután leszállt a földre, és éreztem, hogy nedves a teste. Ez a felhők miatt volt. Imádott közöttük repülni. Volt, hogy engem is felvitt. Ezek az utak azok közé az emlékeim közé tartoznak, amiért érdemes volt vesződni a többiekkel. És még volt sok ilyen élményem. Szerettük egymást, és jó volt együtt lenni. Kár, hogy semmi sem tarthat örökké.

6. fejezet

Természetesen más vámpírokkal is találkoztunk. Többnyire ők is falkákba tömörülve jártak. Amikor összefutottunk egy-egy ilyen klánnal, mindig elzavartuk őket. Persze voltak kivételes helyzetek is, amikor jelezték, hogy békés szándékkal jöttek, és nem vitatják a terület birtoklásának jogát. Akik barátságosabbak voltak, azokkal még el is töltöttünk néhány napot.

Persze mint később megtudtam, a vámpírok rendelkeznek egy bizonyos erővel, aminek a segítségével meg tudják állapítani, hogy mennyire erős a másik vámpír. Mondjuk amikor nagyon fiatal egy vámpír, az még nem tudja ezt a képességét használni, csak olyan kivételes esetekben, amikor az öreg vámpír kifejezetten veszélyes, ellenséges aurát áraszt az újonc felé. Ilyenkor ösztönösen megijed a fiatal, és elmenekül az öreg elől. De a nagyon öregek el is tudják rejteni az erejüket más fiatalabb vámpírok elöl. Amunet nem akart rám ijeszteni, ezért nem mutatta felém mérhetetlenül erős auráját.

Amunet ereje jelentősen hozzájárult a falkánk megbecsüléséhez. Mint már mondtam, Amunet volt köztünk a legidősebb, és a legerősebb, és varázsereje is volt, de azt sokáig nem tudtam, hogy mi az. De egyik éjszaka jött egy ellenséges falka, és a harc során szembesültem vele.

Egy éjszaka épp szokásos teendőinket végeztük az egyik bázisul szolgáló kőépületben, amikor hosszú hajú befutott, és lihegve közölte, hogy egy vámpírfalka jött a területünkre. Azt is elmondta, hogy szokatlanul nagy volt az egybeverődött tömeg. Legalább tízen lehettek.

Ez tényleg szokatlanul sok vámpírnak bizonyult, mivel általában hármas csoportokba verődve szoktak portyázni. A mi kis társaságunk is egy ritka nagy falkának bizonyult.

Amunet arcán látszott, hogy ideges lett a hír hallatán.

• Gyertek utánam!-mondta.

Mi mindannyian utána mentünk, hosszú hajúnak szólni sem kellett, máris vezetett minket oda, ahol látta az ellenséges vámpírokat. Hamar oda is értünk, de 12-en voltak. Tehát nagyobb volt a túlerő, mint hittük.

• Mit kerestek a területünkön?-kérdezte Amunet haragosan.
• A területetek?-kérdezte gúnyosan az ellenséges falka vezetője- ez a ti területetek lenne? Elnézést, úgy tűnik, eltévedtünk.-miután elmondta monológját nevetni kezdett.
• Igen, ez itt a Mi területünk, és azonnal hordjátok el innen magatokat! Különben mi takarítunk el benneteket.
• Nahát, mennyire megijedtem! Na idefigyelj kislány, ez most már a mi területünk, de ha jók lesztek, akkor talán megengedjük, hogy hűséget fogadjatok nekünk.

Amunet ettől még idegesebb lett, ami azt illeti nem is csodálom.

• Akkor hát a harc legyen harc!-mondta Amunet, és támadó állásba állt.

Az ellenséges falka is támadásba lendült, és mi többiek is. Világéletemben jól tudtam verekedni, de mivel a falkánkból kettő embernek is volt varázsereje, így a harc hamarább lezajlott, mintsem én bármi komolyat elérhettem volna.

De még hosszú hajú sem remekelhetett, mert Amunet teljes erőbedobással harcolt. Nyilván azért, mert az előbb nagyon megsértették.

Amunet hirtelen felfénylett, majd ezt a fényt sugárként irányította ellenségeire, melyek azonnal porrá váltak.

Hihetetlenül gyorsan vége lett a harcnak. Csak pislogtam, mert sosem láttam még ehhez foghatót. Ehhez képest bizony még hosszú hajú is eltörpült. Bár a többiek nyilván többet látták már a mutatványt, de még mindig ámultak rajta. De ez nem lep meg, hiszen tényleg különleges volt ez a mutatvány. Én is szerettem volna valami ilyesmit tudni, de tudtam, hogy ezt nem én választom. De nem adtam fel.

Tovább gyakoroltam képességeimet. Bár szellemileg is próbálkoztam, leginkább fizikailag tudtam edzeni magam. Vámpírképességem egyelőre még nem bukkant elő. Voltak mentális képességeim, de azok leginkább boszorkány mivoltom miatt voltak.

De az éveim nemcsak a kegyetlen edzésről szóltak. Gyengéd érzelmeket tápláltunk egymás iránt Amunettel. Gyakran itatott a vérével. És ő is gyakran ivott az én véremből, ami a vámpíroknál erőteljes erotikus érzelmeket jelent. De azt az éjszakát, amikor egyetlen gyermekünket nemzettük sosem felejtem el.

Egy magányos edzéssel töltött éjszaka után épp egy vadászatról értem „haza”, amikor ő ott várt rám kint, a menedékünk előtt. A szokásos ruhája volt rajta, tulajdonképpen felesleges részleteznem, hogy hogy nézett ki, mert mindig ugyanúgy nézett ki. Tökéletesen-legalábbis szerintem.

Ezúttal mosolygott. Látszott, hogy engem vár. Odamentem hozzá, hogy megcsókoljam. A csók a vámpíroknál is nagy jelentőséggel bír. Sosem csókolunk meg olyat, akit nem szeretünk. Hosszú perceken keresztül csókolóztunk, majd amikor véget ért, Amunet beszélni akart velem.

• Kívánlak Will.-mondta mosolyogva, nagy adag szenvedéllyel a hangjában.
• Ami azt illeti, én is téged-mondtam vigyorogva.
• Akkor mégis mire várunk?-kérdezte, majd letépte magáról a lepedőt, ami az egyetlen ruhadarab volt, ami a testét takarta. A látványtól rögtön meredezni kezdett a szerszámom.

Válaszul én is ledobtam magamról minden ruhát, és akkor egymásnak estünk.

A szex a vámpírok között elég vad és véres, de ezen nincs is semmi meglepő, hiszen az egész faj ilyen. Vad, és véres.

Tehát ahogy meztelenül hemperegtünk az őszi avarban, ott haraptuk egymást, ahol értük, és bőségesen kaszaboltuk egymást a karmainkkal. Nem érdekelt minket, hogy ki látja meg, és ki nem.

Sokkal jobb volt, mint emberként. Vámpírként az egész testemben orgazmust élek át közben, nincs annyira lekorlátozódva az alsó tájékomra.

Persze a behatolás épp úgy történt, mint halandó koromban, és legalább akkora élvezetet nyújtott, amikor belecsusszantam szűk nedves hüvelyébe, de a sok vér, ami a temérdek sebeinkből összefolyt még édesebbé tette az érzést, és az egész még intenzívebb volt, mint bármelyik halandó együttlét. Farkamat hihetetlen intenzitással csúsztattam ki és be, Amunet meg elégedetten vergődött alattam. Testét hártyaszerűen borította be az izzadtság, akár az enyémet. Az orgazmus pillanatában pedig végig beleélveztem. Mindketten egyszerre élveztünk el. És ezt többször is elismételtük.

Akár órákig is eltarthatott, de mint mindennek, sajnos ennek is vége lett. Pedig annyira élvezetes volt! Kebleit szinte végig a kezemben tartottam. Imádtam a kezembe fogni. Annyira kerek volt és puha... annyira természetes. És mindenekfelett annyira nőies. De legalább mind ketten élveztük az eseményeket. Percekig lihegtünk a földön egymás mellett kielégülten vigyorogva, majd Amunet felült, és levette az egyik kardíszét, amit aztán átnyújtott nekem.

• Tessék, ezt vedd fel ó én királyom!-mondta szenvedélyesen.
• Szíves örömest én királynőm!- majd odanyúltam, és felhúztam a bal karomra az ékszert.

Ezután egymás karjaiba borultunk, és vadul csókolóztunk újra. Életem egyik legszebb napja volt az. Már hajnalodott, ezért kellett gyorsan leállnunk, és elvonulnunk egy kellően sötét helyre, ahol aztán kitudja meddig csókoltuk egymást.

Persze nem ez volt az egyetlen nap, amikor összefeküdtünk. Számos alkalommal egymásnak estünk. Én imádtam az ő nőies vonalait, ő pedig imádta az én férfias kiállásomat. Imádta a szőrös mellkasomat, és persze a méretes farkamat.

Tudtam, hogy az a nap különleges volt. És nem sokkal az aktus után, úgy nagyjából egy-két óra után változást vettem észre Amuneten. Nem tudtam, hogy mi változott, de határozottan éreztem valami furcsát, valamit, amit nem tudtam megmagyarázni. És ezt a többiek is érezték. Nem kellett kimondaniuk, de láttam az arcukat, a meglepettséget ami kiült rájuk.

Persze a köztük eltöltött idő alatt bőven követtem el kihágásokat is. Az egyik, amin nagyon meglepődtek egy egészen egyszerű dolog volt.

Egy nap ősz közepén, októberben, egy gyilkolással töltött éjszaka után fürdeni támadt kedvem. Így hát ledobtam magamról a ruháimat, és bele is vetettem magam egy tó vizébe. A ruháimat is kiáztattam, ahogy általában szoktam, majd áztattam magam a vízben, amikor egy hangot hallottam a hátam mögött. Egy meglepett hangot. Megfordultam, és Amunet állt ott mögöttem.

• Will, mégis mit csinálsz?-kérdezte ijedten.
• Fürdök.-válaszoltam nyugodtan.
• Azonnal gyere ki! Egy vámpír nem érintkezhet vízzel, hát elfelejtetted a 2-es szabályt?-rivallt rám.
• Mégis mért nem? Nem vagyok cukorból. Különben is, már máskor is csináltam, és mégsem lett bajom tőle.
• Azt mondtam gyere ki!-most már ordított, majd megragadta az egyik karom, és kirángatott a vízből.
• Hé! Ez azért már túlzás, nem gondolod?-kérdeztem felháborodva.
• Akkor mégis mit szóljak én? Hogy a gyermekem apja megöletné magát a megszületése előtt?-kérdezte aggodalmasan, és könnyek csillogtak a szemében.
• A gyermeked apja? Tehát ez volt olyan furcsa...-és akkor leesett, hogy végig azt éreztük rajta, hogy gyereket vár. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen érzés.
• Ne csináld ez legközelebb Will.-mondta kérlelően.
• De akkor ne is fürödjek? Legyek inkább koszos?
• Egy vámpír nem így fürdik Will. Sosem megyünk bele a vízbe, hanem vizes rongyokkal letörölgetjük magunkat. A víz megfoszt minket a hatalmunktól.
• Ez most komoly?-kérdeztem kétkedve.
• A legteljesebb mértékben. Mióta csinálod ezt?-érdeklődött.
• Mióta átváltoztam nagyjából minden nap.- a válaszom egy kissé felzaklatta.
• Jaj Will, fogalmad sincs, hogy mit okoztál! Lehet hogy ezért nincs képességed. Mert meggyengíted magad a vízzel.
• Ugyan már! Ez hülyeség! Mért gyengítene minket a víz? Semmi hatással nincs rám! Nem érzem magam másképp, amikor belemerülök. Tudom, hogy nem a víz okozza, hogy nincs képességem.
• Azért beszélsz így, mert még fiatal vagy. De én már tapasztalt vagyok, és tudom, hogy a víz igenis árthat nekünk Will! Kérlek ne csináld ezt többet, és az ügy ezzel lezárva.
• Én nem értem ezt az idióta szabályt.
• Majd megérted. És most gyere.

Tényleg nem értettem, hogy mi a baj a fürdéssel, és soha nem is hittem abban, hogy ez árthat nekem. Egyébként tényleg nem is ártott, ez csak egy régi beidegződés volt, egy babona, amivel a vámpírokat ijesztgették. És sajnos bennmaradt a köztudatban.

Felvettem hát a ruháimat és hazamentem a többiekhez, csakhogy Amunet jobban érezze magát, és közben azon járt az eszem, hogy hamarosan apa leszek. Egy kicsit megrémített a gondolat, hiszen még sosem volt gyerekem, de izgatott is lettem a hírtől. Már vártam, hogy megszülessen a kicsi ivadékom, és szorgalmasan vadásztam a páromnak, hogy táplálja csak a kicsit, akit a szíve alatt hord. Persze vadászott ő magának is, de én is vittem neki egy kis ajándékot, hiszen vérből sohasem lehet elég egy várandós vámpírhölgynek.

Persze a többiek is hamar rájöttek, hogy Amunet gyermeket vár tőlem, és nem is voltak elragadtatva tőle, de nem tehettek ellene semmit. Bár hosszú hajú egyre hidegebben bánt velem, ami engem egyáltalán nem izgatott. Gondoljon amit akar, lehet akármennyire féltékeny Amunet akkor is engem választott, és tőlem vár gyermeket. Ezen nem változtathatott semmi, és ez elégedettséggel töltött el. Az egyetlen dolog, ami hosszú hajúnak velem szemben volt, az a spéci képessége volt a tűzzel. De engem már az sem izgatott.

Természetesen voltak még más súlyosabbnak mondható kihágásaim. Például sokszor előfordult, hogy szóba elegyedtem halandókkal. Ez természetesen tilos volt. De boldog éjszakáim közepette gyakran előfordult, hogy amikor nem ettem, hagytam az embereknek, hogy azt higgyék közülük való vagyok. De olyan is volt, hogy csak figyeltem a halandókat, hogy milyen életük van, és olyan is volt, akit átváltoztattam. És mindezt a feletteseim engedélye nélkül, még Amunetet sem kérdeztem meg róla. Nem akartam, hogy ezek az újdonsült vámpírok a mi falkánkban kössenek ki. Nem azért változtattam át őket, hogy csöbörből vödörbe essenek. És már én is kezdtem kiábrándulni a falkából, hiszen nem lehetett előrelépni. Egyedül Amunet miatt voltam ott. Semmi másért. Ha csak a többieken múlt volna, én már elmentem volna. De visszatérve az átváltoztatásokra, úgysem engedték volna, hogy mindet átváltoztassam. Na jó, ne szépítsük, voltak még súlyosabb kihágásaim. Más vámpírokkal is szóba elegyedtem a „feletteseim” engedélye nélkül. Őrjárataim során előfordult párszor, hogy találkoztam egy-egy vámpírral, akikkel aztán megegyeztem, hogy nem szólok róluk a többieknek, ha megtesznek nekem ezt-azt. Leginkább információt kértem tőlük más helyekről. Kíváncsi voltam, hogy milyen lehet máshol, mert nem sok lehetőségem volt kiruccanásokra. Persze ezután előfordult párszor, hogy néhány közelinek mondható helyet megnéztem magamnak személyesen is, és kimaradtam néhány napra. Szörnyen haragosak lettek rám ezért. De ez nem számított. Már hozzá voltam szokva, hogy állandóan rám ripakodnak, amiért folyton a saját fejem után megyek.

Hosszú hónapok alatt Amunet hasa egyre csak gömbölyödött, majd végül eljött a nap, amikor megszülte a kicsit. A vajúdás nem tartott sokáig, csupán néhány percig. Az egész olyan hirtelen történt. Elfolyt a magzatvíz, majd Amunetnek görcsei lettek. Aztán lefeküdt, és a fájásokkal együtt néhány perc alatt kinyomta magából a gyereket, és mindent, amit szüléskor kiszoktak.

Fiunk született. Csupa vér volt, és még nagyon ronda, de az én kölyköm volt, és ez mindennél többet ért. Olyan gyönyörűnek tűnt!

Amunet a szülés után azonnal visszanyerte alakját. Egy kicsit sem hízott meg, és miután a babát megszülte, a hasa rugalmasan visszahúzódott alaphelyzetbe mindössze néhány perc alatt.

Közös megegyezéssel elneveztük Heru-nak. Heru fogakkal jött a világra, mégpedig a két szemfoga volt kint neki. Milyen meglepő, ugye? Már kicsi korától fogva emberi véren élt, soha nem volt ember. Nem tudhattuk, hogy miféle szocializációs gondjai lehetnek. De megérte a kockázat. Egy vámpírgyerek nem minden párnak adatik meg. A vámpírok között ritka, hogy egy pár két tagja különböző nemű legyen. Általában a férfiak a férfiakkal jöttek össze, a nők pedig a nőkkel. Ennek minden bizonnyal lelki okai voltak.

Heru gyorsan cseperedett. Néhány hónaposan megtanult beszélni, járni, futni meg a többit pedig már néhány naposan. És értelmileg is hihetetlenül gyorsan fejlődött. Később látszott rajta jobban, hogy kitől mit örökölt.

A szeme és az orra olyan volt mint az enyém, a haja, az ajka az a szemöldöke és az arccsontja pedig olyan volt mint az anyjáé. Ugyanolyan magasra nőtt, mint én, azaz 2 méter magasra, és a testalkatát is tőlem örökölte. Szelíd természete volt.

Boldog család voltunk. Sokszor előfordult, hogy hanyagoltuk a falkát, és csak mi hárman, a család elmentünk együtt valahová, és az is előfordult, hogy mindezt bárminemű előrejelzés nélkül tettük.

A falkatársaim egyre jobban utáltak engem. Persze csak a régiek. A fiam szeretett engem, hiszen mégiscsak az apja voltam.

De a társaim utáltak, amiért véleményük szerint mindig mindent megkaptam, amire csak vágytam. Így utólag nézve tényleg így volt, de akkoriban ezt nem vettem észre.

Sokszor előfordult, hogy nappal megszomjaztam, és mire felébredtem tele volt hullákkal a sötét szoba, ahol elaludtam. Álmomban ittam ki a vérüket, bár hogy hogyan jutottak be, az rejtély maradt. És sok más esetben is amikor kívántam valamit, azt mindig megkaptam. Még azt is, amire Amunettől vágytam. Akkor merült fel bennem először a varázslat gondolata. Mi van, hogyha ezt varázslattal csináltam, és nemcsak a puszta véletlen műve volt? De sokáig nem sikerült letesztelnem ezt az elméletet. Hiába akartam dolgokat, tudatosan nem működött. Egészen egy sorsfordító napig.

Egy éjszaka hosszú hajú elém állt, rossz szándékkal.

• Már régóta szálka vagy a szememben, ugye tudod?-kérdezte bosszúszomjasan
• Igen, és büszke is vagyok rá, bár egy kissé sértő a szálka megnevezés, én inkább a gerendára gondolnék...
• Ez itt most nem a pimaszkodásaid ideje.-mondta idegesen.
• Hát akkor?-kérdeztem gúnyosan-nézd, nem akarom rád pazarolni az időmet, úgyhogy bökd ki végre, hogy mit akarsz.
• Ez itt most leszámolás ideje. Most végre megteszem azt, amit már régóta meg kellett volna tennem. Elpusztítalak.
• Mért nem tetted meg korábban?-kérdeztem egykedvűen. Nem hatott meg a fenyegetőzése.
• Ne aggódj, helyrehozom a hibámat. Most véged!

És akkor hirtelen tüzet gyújtott a kezében, és egyre csak növelte a lángot. Ekkor hirtelen tudatosodott bennem, hogy tényleg meg akar ölni. Ahogy összegyűjti a kezébe a legyilkolásomhoz szükséges forró tüzet, felém fogja irányítani azt, hogy kegyetlen kínhalált haljak általa. De még mindig nem féltem. Inkább csak haragos lettem. Azon gondolkoztam, hogy mennyire nem fair, hogy így akar végezni velem, és hogy milyen nevetséges lenne, hogyha véletlenül magát gyújtaná fel. És amikor már épp támadott volna, hirtelen meggyulladt. Saját magát gyújtotta fel, és kínok kínjainak közepette lángolt.

Örömet okozott a látvány. Felettébb élveztem a dolgot. És ő egyre csak lángolt, és lángolt. És közben visítozott, de nem érdekelt. Utáltam, ezért élvezettel néztem végig, ahogy hosszú hajú haja szépen leég a fejéről, ami elég hamar be is következett, és a bőre felhólyagosodik, majd szénné ég.

A földre hullott. Még élt, de nagyon megsebesült. Én meg nevettem. Viccesnek találtam a dolgot, annyira ironikus volt, hogy ilyen véget szánt nekem, de végül mégiscsak ő végezte így. Imádtam a sorsot.

Aztán megjelentek a színen a többiek, akik csak annyit láttak, hogy hosszú hajú szenes maradványai a poros talajon égnek, én meg felette állok és nevetek rajta ahelyett, hogy segítenék rajta. Minden bizonnyal Amunetet is odahívták, mert hamarosan ő is megjelent a színen.

• Will, mit tettél?-kérdezte suttogva, elhaló hanggal.
• Semmit.-feleltem.
• Will, ez súlyos.-mondta Amunet, és könnyek gyűltek a szemébe.

Akkor és ott nem történt semmi. Elvitték a szénné törpült izét, és aztán összegyűltek egyfajta tárgyalásra. Hiába mondtam, hogy hozzá sem értem, nem hitték el, mert magától nem gyullad meg csak úgy az ember.

• Én láttam, hogy mennyire pikkelnek egymásra!-kiabálta az egyik-bőven volt indítéka a támadásra.
• Igaz ez Will?-kérdezte megtört hangon Amunet.
• Igen. Valóban rossz viszonyban voltunk egymással, de nekem nincs olyan képességem, mint amilyen neki volt. Mégis hogyan égethettem volna meg őt én?-kérdeztem. Próbáltam érvelni, de ez nem segített.
• Ugye nem azt akarod mondani, hogy saját magát gyújtotta fel?-kérdezte az egyik gúnyosan.
• De igen. Mert pont ez történt.
• Nézd Will, mindannyian tudjuk, hogy furcsa dolgok történnek körülötted, tehát felmerül a lehetősége annak, hogy valamilyen varázslattal te vetted rá őt, hogy gyújtsa fel magát.
• Igen, ez előfordulhat, de vegyétek figyelembe azt is, hogy ő támadt rám. Meg akart ölni, ezt ő maga mondta nekem.
• Tudod ezt bizonyítani Will?-kérdezte Amunet reménykedve.
• Én tudom, hogy így volt.-mondtam-és ő is tudja.
• Ó remek, akkor már csak oda kell mennünk hozzá, és meg kell kérdeznünk tőle, ó várj, hiszen ő eszméletlenül fekszik elszenesedve!-mondta megint az egyik falkatag.
• Tehát beismered a bűnösségedet Will?-kérdezte Amunet.
• Nem én provokáltam, úgyhogy nem.
• Megbántad a bűnödet?-kérdezte ismételten Amunet.
• Nem. Megérdemelte amit kapott.
• Majdnem megölte az egyik közülünk valót, és még csak meg sem bánta! Ez vért kíván!-kiabálta az egyik.
• Most menj el Will.-mondta Amunet.
• Tessék? Most mit akarsz?
• Azt mondtam, menj! Menj el, és ne gyere többet vissza.

Ezután Amunet elfordult, és nyilván sírva fakadt. Hallottam a hangján.

Száműzve lettem. Így hát elindultam. Tudtam, hogy úgysem tudom meggyőzni, hiszen nem volt rá bizonyítékom, hogy nem én kezdtem a konfliktust, és a többiek is mind ellenem vallottak. A tény, hogy nem haltam meg bűnössé tett. Így hát világos lett előttem, hogy nincs helyem egy olyan falkában, ahol az önvédelem bűn.

II. rész:
A felemelkedés

7. fejezet

Északnak indultam, és újonnan felfedezett képességemnek hála nagyon jól boldogultam. Az éjszakáimat folyamatos vándorlás jellemezte, nem álltam meg sehol, hiába tűnt jó helynek az adott terület. Valahogy nem volt az igazi. Nappal mindig a földbe ástam magam, hogy védjem magam a naptól.

Nos, hiába próbálnék itt mindenkit meggyőzni, igen nagyon hiányzott Amunet, és a fiam, de Heru már felnőtt volt, és amúgy is a saját útját járta, hiszen nem szabhattuk meg neki csak úgy, hogy beálljon a falkánkba. Persze fiatal korában automatikusan bevettük, de ahogy felnőtt tudni akarta, hogy mi van másutt, úgyhogy szabadjára kellett engednünk. Így utólag nem is bántam, hiszen így vele legalább összefuthattam valahol.

De ott és akkor egy új otthon felépítése volt a cél. Muszáj volt találnom egy helyet, ahol élhetek, egy helyet, ami az én fennhatóságom alá tartozik majd. Az, hogy beálljak mások falkájába eleve halva született ötlet volt, mert senkinek nem tudtam szót fogadni, ahogy egyébként most sem tudok. Tehát mindenáron nekem kellett a vezető szerepet a kezembe vennem. De nem bántam a dolgot. Így legalább megvolt az esélyem a fejlődésre. Mondhatni onnantól kezdve nem érdekelt a kor. Elhatároztam hát, hogy onnantól kezdve csak a tehetséget veszem figyelembe. Az én uralkodásom alatt mások lesznek a szabályok.

Hosszú vándorlás után a Skandináv-félszigetre értem, pontosabban a mai Norvégia területére. Ez a hely tetszett. Elég messze is volt az eddigi életemtől. Persze tudtam, hogy komoly harcokat kell még megvívnom, amíg elérem a célomat, de az álom megérte a fáradozást, amit tenni kellett érte.

Az egyik első dolog amit megtettem, amint eldöntöttem hogy ott lesz az új otthonom, az az volt, hogy kerestem magamnak egy eldugott helyet a hegyekben, ahová a titkos főhadiszállásomat építem. Viszonylag hamar találtam is egy megfelelő helyet egy hegyoldalon egy fenyves kellős közepén. Bele is kezdtem a mai napig is álló házam építésébe. Mivel a legnagyobb mennyiségben a fa állt rendelkezésemre, ezért az lett a ház fő alapanyaga. Gyorsan összetákoltam magamnak egy kicsi kunyhót, ahol meghúzhattam magam a nagy hideg elől.

Ezután pedig figyeltem. A vámpír falkák felől érdeklődtem kóbor vámpíroktól. Természetesen mint minden területnek, itt is volt egy domináns falka élén egy erőteljes vezetővel. Tudtam, hogy először őket kell legyőznöm, azzal járok a legjobban. Ugyanis tudtam, hogyha rögtön a vezetőt győzöm le, akkor jobban fognak félni a hatalmamtól, és kevesebb vámpírral kell megmérkőznöm. Időspórolás az egész.

Hamar ki is derítettem, hogy a kérdéses domináns falka 7 főt számlál, és egy bizonyos Nagy Vad a vezetőjük.

Nagy Vadtól mindenki félt. Az a pletyka járta róla, hogy képes bármit elkövesíteni köztük a saját bőrét is, és ilyenkor sebezhetetlen. És ezt olyan bámulatos gyorsasággal tudta irányítani, hogy nem volt az a személy, aki kárt tudott volna tenni benne. Na ezért volt ő a falka megbecsült vezetője. Állítólag már 500 éve halhatatlan volt. Ez nagy kornak számított akkoriban. Mondjuk ebbe nemigazán gondoltam bele akkoriban, mert én is nagyjából annyi idős lehettem.

Nagy Vad a területek meghódításának és az emberek behódoltatásának élt. Akkoriban ott, Skandinávia területén az emberek nagy része tudott a fajtánkról, és szolgálták is azt. Nagy Vad behódoltatta az embereket, és ők voltak a legalsó talpnyalói. Nem gondoltam, hogy bármelyik vámpír ilyet csinálna, elvégre is mi szükségünk nekünk szolgákra? Pláne emberekre? Ha már valaki ennyire tökös, akkor vámpírokkal nyalassa a seggét, ne pedig emberekkel. Én úgy éreztem, hogy ez így nem fair.

Sokat kutakodtam még Nagy Vad után. Kikémleltem a szokásait, és a gyengeségeit is. A víztől természetesen ő is félt, ahogy a legtöbb vámpír. Természetesen nekem még mindig nem lett semmi bajom a víztől, de hagytam nekik, hadd higgyék csak, hogy árt nekik, hiszen ez egy jelentős előnyt jelentett nekem.

Persze engem sem kerültek el a vámpír falkák. Voltak akik ki akartak hívni engem. Mivel egyedül voltam könnyű célpontot jelentettem a középszerű vámpírcsoportosulásoknak-legalábbis ők ezt hitték.

Egy nap amikor szokásos sétámat végeztem, hogy jobban megismerkedjek a környezetemmel, belebotlottam egy vámpírklánba.

Négyen voltak. Mind a négyen férfiak voltak. Sokkal kisebb termetűek voltak nálam, tehát az enyém volt az előny-legalábbis fizikailag. Körbe álltak. Nem aggódtam, mert tudtam, hogy erősebb vagyok náluk.

• A mi területünkön vagy.-közölte velem az egyik.- Tudod mi jár annak, aki beteszi a lábát mások területére engedély nélkül?
• Egy kis szórakozás?-kérdeztem vigyorogva.
• Mindjárt letöröljük azt a vigyort a képedről!-mondta idegesen az, amelyik az előbb is beszélt. Valószínűleg ő volt a vezető.
• Tényleg? És ezt mégis hogyan kívánjátok megtenni? Esélyetek sincs ellenem. Sokkal erősebb vagyok nálatok. Vehetjük úgy, hogy máris nyertem.-mindezt teljes nyugodtsággal mondtam, és ez nem tetszett újdonsült barátaimnak.
• Ezért most megöllek te szemét!-szűrte a fogai közt idegesen a vezető.
• Csak rajta, gyere!-mondtam neki vigyorogva, széttárt karokkal.

Erre nekem jött, vagy legalábbis megpróbált. Az utolsó pillanatban mindig odébb léptem, így sosem tudott eltalálni. Sokkal gyorsabb voltam nála.

Mivel a többiek hamar észrevették, hogy a vezetőjük vesztésre áll, ők is hősiesen beszálltak a küzdelembe. Nagyszerű, így még izgalmasabb lesz-gondoltam. Hiába próbáltak minél összehangoltabban támadni, egyiküknek sem sikerült eltalálnia. Ezt egészen addig csináltuk, amíg meg nem untam a folytonos kerülgetést, és végül meg nem ragadtam a vezetőjük karját, majd rántottam rajta egy akkorát, hogy nekirepült egy fának. A többiek is nekem jöttek, így őket is eltaszítottam. De a vezető újra támadott. Megragadtam a torkát, felemeltem a földről. Hiába kapálózott, nem tudott szabadulni. A kezét a társai felé nyújtotta segélykérően. De azok megálltak, nem segítettek a vezetőjükön. Na ennyit a hűséges társakról.

Átfogtam a másik kezembe a tarkójánál, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. Kiszívtam sötét, édes vérét, majd az összeaszalódott testből kitéptem a szívet. A többiek felé fordultam, az egyik lábammal a testre támaszkodtam, majd beleharaptam a szívbe ezzel jelezve dominanciámat felettük, és az egykori vezetőjük felett, aki most a lábam alatt hevert-holtan.

Lehajoltak előttem, és kegyelemért könyörögtek. Undorítónak találtam őket. Lehetett volna bennük annyi becsület, hogy nem hódolnak be ilyen könnyen. Tudtam, hogy az ilyen alakok se perc alatt elárulnak hogyha jön valaki, aki erősebb nálam. Úgyhogy újdonsült képességemmel átvettem az egyik felett az irányítást, és ráuszítottam a többiekre. Nem számítottak rá. Pont ezért volt olyan hatásos.

Hirtelen letámadta az egyiket, kikaparta a szemeit, majd a fejét két tenyere közé vette, és összenyomta, ezzel összeroppantva a koponyáját. Porrá zúzott csontjai közül csak úgy folyt a sűrű pép, ami egykor az agy lehetett.

A másik már menekülni próbált, ám én nem hagytam neki. Parancsot küldtem neki, hogy álljon meg. Most egyszerre több személyre kényszerítettem rá amit akartam. Még nem csináltam ilyet tudatosan, de izgalmas volt. Szembe állíttattam őket egymással, és egyszerre kezdték el egymás mellkasát kaparni a karmaikkal. Néhány pillanattal később csak úgy repkedtek a belsőszerv-cafatok. Aztán vége lett. Meghaltak. A levegőt vérszag lengte be. Folytattam az utamat.

8. fejezet

Hamarosan megtudtam, hogy Nagy Vad szeret egy bizonyos erdőben sétálgatni. Egy erdőben, ahol egyedül lehet, ugyanis parancsba adta, hogy senki ne merje betenni a lábát az ő erdejébe, amíg ő ott sétál.

Ez egy nagyszerű alkalom, hogy leszámoljak vele-gondoltam. Csak mi szemtől szembe kettesben. Nekem való küzdelem volt. Hamar kiderült, hogy melyik az a bizonyos erdő, amelyikről a szó esett, és fel is kerestem.

Egy nagyon szép erdő volt. Még így éjszaka is. Nyugodt volt és csendes, csak néhány bagoly huhogását lehetett hallani, meg időnként egy kis motoszkálást. Hiába is, az állatok megérzik a hatalmat a maguk közelében, és optimálisabbnak látják elbújni. Nem hibáztattam őket ezért.

Egy derült nyári éjszaka volt, de nem volt túl meleg, mert Északon sosincs annyira meleg, mint délebbre, ahonnét származom. Tisztán lehetett látni a csillagokat, és enyhe szellő lengedezett. Jó hangulatom lett tőle. De ez ne is volt baj, szükségem volt rá, hogy jó passzban legyek, hiszen jó hangulat = jó passz. Nekem ez eddig mindig bevált.

Felkészültem lelkiekben a küzdelemre. Nem voltam ideges, elvégre is részemről semmi személyes nem volt, de ambícióimat csakis úgy érhettem el, hogyha megölöm Nagy Vadat, így hát elhatároztam magam, hogy megteszem. Nem volt annyira rokonszenves, hogy megsajnáljam, és elálljak tervemtől.

Végül egy csinos kis tisztáson találtam rá. Már várt rám, messziről megérezte, hogy közeledem, mert számára kedvező irányba fújt a szél. Méltóságteljesen állt ott egyedül, nagyjából középen. Odamentem hozzá, majd csupán pár lépésnyire megálltam tőle. Szemben álltunk egymással, és farkasszemet néztünk.

• Hogy merészeled betenni a lábadat az Én erdőmbe?-kérdezte végül felháborodva néhány percnyi kínos farkasszemezés után.
• Téged kerestelek. Tudtam, hogyha idejövök, győzni fog benned a kényszerképzet, miszerint ez itt a te erdőd, és a halálodba rohansz.
• A halálomba mi? Nevetségesen magabiztos vagy. Úgy látszik új vagy erre. Nem vagy tudatában, hogy mire vagyok képes. Legyőzhetetlen vagyok.
• Azt majd meglátjuk. Az nevet, aki a végén nevet.
• Akkor tartok neked egy kis bemutatót.

Ezzel el is kezdődött a harc. Ő kővé dermesztette a bőrét, így valóban nem vágta semmi, még a karmaim sem. A harc fizikai részében természetesen én voltam a jobb, minden mozdulatommal vissza tudtam verni, de megsebezni nem tudtam. Bosszantott, hogy varázserejét bevetve csalt a küzdelemben. Ez nem volt helyénvaló. Nem mintha különösebben kárt tudott volna tenni bennem varázsereje használatának ellenére, de egy idő után meguntam a felesleges „hadonászást”, és taktikát váltottam. Mivel drága Vad is használt varázserőt a harcban, én is úgy döntöttem, hogy bevetem az enyémet.

Hirtelen megállt. Beléptem a fejébe, megjegyzem meglepően könnyen ment, és megállítottam. A markomban volt. Éreztem, hogy bármit meg tudok vele csinálni. Elmosolyodtam. Élveztem, hogy a terület nagy emberét a markomban tarthatom. Nincs is ennél jobb érzés a magamfajtának. De mivel rá nem volt szükségem, ezért nem is volt célom életben tartani. Megszüntettem bőrének kövességét. Még volt egy feladata. Előbb nem akartam megölni.

Kényszerítettem, hogy a szokásos helyére menjen, ahol a többiekkel szokott egyezkedni. Összehívattam vele egy gyűlést. Utasítottam a környéken élő vámpírokat a megjelenésre. Kellett a nyilvánosság.

Mikor már mindenki összegyűlt, akit vártam, vagy legalábbis sokan, elegen ahhoz, hogy megkezdhessem tevékenységemet, neki is láttam mondandómnak. Odaálltam Nagy Vad elé, ami eléggé meglepte a többieket, hisz nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy valaki elé merjen állni, ugyanis Vad volt a vezér. A másik dolog, ami miatt megleptem őket, az az volt, hogy szentül hitték, hogy Vad hívta össze őket. Most jött az a rész, amikor ki kellett ábrándítanom őket.

• Kedves egybegyűltek!-kezdtem mondandómat egy szívélyes üdvözléssel- Azért gyűltünk itt össze, hogy tájékoztassalak benneteket egy jelentős változásról. Mint most már tudjátok, Nagy Vad visszavonulását tervezi. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy Én leszek az utódja. Nekem tartoztok engedelmességgel, úgy, mintha én Ő lennék.

És ekkor egy kritikus csönd következett. Látszott, hogy ezt néhányan emésztik magukban, és már vártam a kritikus bekiáltásokat. Mondhatni megérzésem volt rá, de nem is volt szükség megérzésre, mert anélkül is könnyű volt kitalálni, hogy kétkedve fognak fogadni egy vadidegent újdonsült vezérüknek. Én sem reagáltam volna a helyükben. De nem voltam a helyükben, és már készen álltam lehűteni a forrongókat.

• Ezt mégis hogyan képzeled? Nem fogunk egy jöttmentet szolgálni!-kiáltotta az egyik a sorok közül. Számítottam erre a fajta reakcióra. Nekik egy senki voltam, és nem bizonyítottam hatalmamat felettük. Nagy Vad ellenben igen. Őt azért tisztelték, mert már féltek tőle, hiszen bebizonyította már, hogy mire képes. Engem azonban még nem láttak akcióban. Ezt a hiányosságot sürgősen be kell pótolni. Ezért volt szükségem még utoljára a Vadra.
• Bizonyítanom kell? Hát legyen.-jelentettem ki határozottan. A hangom is olyan magabiztosnak tűnt amilyen voltam. Ez megnyugtatott.

Intettem a kezemmel Vadnak, hogy lépjen előre. Természetesen nem volt szükség semmiféle kézjelre, de így jobban nézett ki a mutatvány, tehát nem fosztottam meg a közönséget egy jó kis műsortól.

Vad előrelépett. A közönség várt. Nagy volt a csend. De nem volt probléma. Még jól is jött.

• Akkor most a kedvetekért, csakhogy bizonyítsam belevalóságomat, megölöm az eddigi zsarnokot. Csakis a Ti kedvetekért.

Nagy Vad üres tekintettel meredt maga elé. Teljesen meg volt babonázva, le volt győzve. Valószínűleg sohasem érezte még így magát. De engem sosem érdekelt a legyőzött ellenfelek lelki állapota.

Mikor előrelépett a parancsomra, odahajoltam a nyakához, és átharaptam a bőrét. A többiek feszült csendben figyelték, ahogy kiszívom a terület legerősebb vámpírjának vérét. Természetesen nem halt meg, miután végeztem. A vére jó volt, de ittam már különlegesebbet is.

Alig tudott mozogni. Elvettem egy faágat a földről, és meggyújtottam. Igen, egy erdőben gyűltünk össze, de ez lényegtelen volt.

Az immár lángoló faágat a jelentősen megfogyatkozott hatalommal bíró Nagy Vad kezébe adtam. Annyi ereje még volt, hogy meg tudja fogni.

• És most öld meg magad!-utasítottam erélyesen.

Vad magára dobta a fáklyát, és meggyulladt. Ordítani a fájdalomtól már nem volt ereje. Szépen csendben égett hamuvá, senki sem szólt közbe. A némaság még mélyebb lett. Úgy tűnt ez elég hatásosnak bizonyult. Senki sem tudta, hogy ezt hogyan csináltam, de azt gyanították, hogy Nagy Vad nem magától lett öngyilkos.

• És most az előadásnak vége. Remélem ez elég bemutató volt mindegyikőtöknek, még ha rövid is volt.-mondtam mosolyogva.

Immáron senki sem kérdőjelezte meg, hogy a környék fő tulajdonosa én vagyok. Nagyszerű. A föld már megvan, már csak egy falka kell-gondoltam.

9. fejezet

Úgy döntöttem, hogy bővítem a házamat. Azért döntöttem így, mert már biztosan az enyém volt a terület, így kockázat nélkül foghattam bele mindebbe.

A következő dolog amibe belekezdtem, az a falkámba való felvétel meghirdetése volt. Eleinte nem volt túl sok a jelentkező, de pár hét után megtört a jég.

Miután rájöttek, hogy én bizony még maradok egy ideig, már voltak érdeklődők. Természetesen voltak, akik ezt a lehetőséget megpróbálták kihasználni arra, hogy megöljenek, de sosem jártak sikerrel. Mit ne mondjak, nem voltak valami ügyesek. Az okosabbak tízen jöttek ellenem, de együtt sem volt semmi esélyük.

De egy idő után már többen voltak azok, akik tényleg a falkámba akartak kerülni, mint azok, akik csak ki akartak nyírni.

A tagok keresése nem zajlott le gyorsan. Egy idő után nagyon sok lett a jelentkező, így mivel mindegyikre kíváncsi voltam, eltartott egy ideig, mire dönthettem volna. De ahelyett, hogy fogyott volna a lista a megnézendőkről, csak tovább növekedett.

Egy idő után elegem lett a sok jelentkezőből, így lezártam a válogatást, és kiválasztottam három vámpírt. Mindegyiknek volt képessége. Volt egy pajzs, egy kínzás és egy gondolatolvasás. Ezzel egy időre csökkenteni tudtam a jelentkezők áradatát, de teljesen megszüntetni sajnos nem. A vámpírok minduntalan azt bizonygatták, hogy érdemesek arra, hogy bevegyem őket. Nem értették meg, hogy nincs tagfelvétel.

Mialatt ez a krízis zajlott, sokat ismerkedtem képességeimmel. Sokáig fel sem fogtam, hogy mennyivel gyorsabb vagyok a többi társamnál. És persze a különleges képességem erejével sem voltam tisztában.

A helyzet kezdett elmérgesedni. Túl sok vámpír özönlött hozzám. A terület pedig nem tudott eltartani egyszerre ennyit. Tennem kellett valamit. Sürgősen. Nem akartam, hogy az újonnan megszerzett területem kimerüljön.

Elég egyedi volt a helyzetem. Ugyan már megvolt a falkám, de mégis egy csomó vámpír özönlött hozzám, és mind azért tolongtak, hogy engem szolgálhassanak. Nem voltam hülye, persze hogy tetszett a dolog, de ez így egyszerre túl sok volt, nem tudtam hová tenni. Egy falka sem lehet ilyen nagy. Egy egészen új módszerhez kellett folyamodnom. Gondolkoztam néhány órán keresztül, majd üzentem a többieknek, akik összehívták a jelentkezőket. Egy néptelen, kietlen északi tájon gyülekeztünk. A mai Norvégia északi részén. Hideg, de derült éjszaka volt. Hideg szél fújt, és ettől még hidegebbnek tűnt az idő. Szar a hideg szél nélkül, de széllel még szarabb, tartja a mondás. Nem mondhatnám, hogy különösebben fáztam, mert a nemrég elfogyasztott emberek vére még melegített.

• Nos, kedves egybegyűltek-kezdtem el a beszédemet, amikor az összes addigi jelentkező összegyűlt a találkozóhelyen- mivel olyan sokan jöttetek egyazon kéréssel, úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül.

Ekkor egy kisebb sustorgás vette kezdetét, amit egy kézjelzéssel le is intettem. Mindenki elhallgatott.

• Mint azt már tudjátok, nem lehet mindenki a falkám része. De nem is kívánok senkit kizárni. Pont ellenkezőleg. Mivel ez a helyzet egészen rendkívüli, így a lépésem is egészen rendkívülinek kell hogy legyen. Tehát úgy döntöttem, hogy mindannyitoknak egyenlő uralkodója leszek. Mint egy hatalmas falkában, itt is mindenkinek meglesz a saját helye. És ha bármi problémátok van, hozzám fordulhattok segítségért. Mivel én nem lehetek ott mindenütt, ezért kinevezek néhány vámpírt ügyintézőnek, hogy könnyebben eljuthassanak a panaszaitok hozzám, és gyorsabban rendezhessük a gondokat. A területünket védeni fogjuk. Egy nép leszünk, akik összetartoznak. Egy zárt körű csoportosulás, ahová tartozni kiváltság. Az ellenségeinket legyőzzük, az ellenünk szólókat elhallgattatjuk. Mostantól kezdve mi mindannyian testvérek vagyunk!
• Hadd halljam, testvérek vagyunk!-kiáltottam a tömegbe a beszédem után.
• Testvérek vagyunk! Testvérek vagyunk!-jöttek a kiáltások mindenhonnan, azután egy hanggá olvadt az egész tömeg. Mind azt harsogták, hogy testvérek vagyunk. És mindezt teljesen egyszerre, az Én szavaim után.

Így lettem a vezérük. Az egész beszéd alatt néma csöndben figyeltek, és csak úgy itták a szavaimat. És most hihetetlen hangerővel harsogták az összetartozás szavait. Euforikus állapotban voltam. A tömeg is abban volt. Kész szerencse volt, hogy mindentől elég messze voltunk, így senki sem hallott minket, de ha hallottak volna, az sem okozott volna különösebb gondot.

10. fejezet

Az én birodalmam volt az első vámpírbirodalom, ami megalakult. Büszke voltam arra, amit elértem. Az egyik első dolgom volt a katonaság felállítása az ügyintézők kijelölése után. A legelőkelőbb beosztásba a klántagok kerültek, ennek ellenére az ideérkező vámpírok krízisét sikerült megoldanom. Lassan kezdtek hazaszivárogni.

A katonaságba sokan jelentkeztek. Ez nem volt ellenemre, sőt egyenesen örültem nekik. Persze ebben a szomszédos területeken élők fenyegetést láttak. A katonaságot pedig hatékony harcra kellett kiképezni, persze volt alap tudásuk, de ahhoz képest, amit én nyújthattam nekik, az semmi volt. Mivel a pontos határok még tisztázatlanok voltak, gyorsan kellett cselekednem, ugyanis csak a lelkes polgáraim tartották vissza a határt ostromló erőket.

Öt vámpír tanításával kezdtem. Szándékosan az általam vélt legjobb harcosokat válogattam ki, és adtam át nekik harctudásom egy részét. Az egészet még én sem tudtam átadni, ahhoz egy speciális felfogási mód szükséges, hogy valaki úgy tudjon harcolni, mint én, vagy a családom többi tagja. De mindenesetre az alapokat átadtam nekik. Őket szintén megbíztam, hogy fejenként öt harcost tanítsanak ki, és így tovább.

Hamarosan lett egy ütőképes hadseregem. Voltak, akiknek még varázsképessége is volt. Azokat külön képeztettem pluszba. Megérte.

Elküldtem a sereget a szárazföldi határaimra, mert onnan jöttek a támadások, és kiszorítottuk a támadókat. Nagyjából a mai Norvégia területe volt az akkori birodalmam. A határra állandó őrséget állíttattam. Mivel nagyon lelkesek voltak, nem volt semmi probléma.

Ez egy ideig jól bevált. Így hát koncentrálhattam a többi dologra. A vámpírjaim tőlem vártak útmutatást, így hát nem okozhattam csalódást nekik. A legtöbb hozzám hasonló pozícióba kerülő vámpírral ellentétben én nem vallást, hanem világi vezetést adtam nekik. Nem állítottam magamról, hogy isten vagyok, sem azt, hogy felsőbbrendű. De azt tudattam velük, hogy náluk bizony eléggel erősebb vagyok.

Az egyik első dolgom egy új nyelv kidolgozása volt. Tudtam, hogyha az ellenség nem érti a nyelvet, akkor nehezebben veszik fel velünk a harcot. Így hát kidolgoztam egy egészen új kommunikációs rendszert. Egy hangzatos nyelvet, egy egyedi jelrendszerrel.

És ami még nagyon fontos volt: a kémek kiképzése. Olyan személyeket válogattam erre, akiknek alapból is jó tehetségük volt a kémkedéshez. Alakváltók, láthatatlanná válók, és egyéb sok hasonló -féle képességgel rendelkezőket.

De ezután jöttek ám csak az igazi nehézségek. Mivel ellenségeink rájöttek, hogy külön nincs esélyük, szerveződni kezdtek. Elkezdtek utánozni minket. Az én birodalmamat az Északi Protektorátusnak neveztem el. De mellettem, a mai Svédország helyén egy másik birodalom kezdett el kialakulni. És emellett ugyanígy a mai Dánia környékén. Próbáltak közre fogni, és fenyegetni. Megpróbálták leutánozni az én taktikámat. Ez nem tetszett.

Tudtam, hogy le kell őket igáznom. Teljes egészében lerohanni őket, és megszerezni a területeiket. Őszintén bevallom, hogy alapvetően nem gondoltam még a terjeszkedésre, ugyanakkor nincs kizárva, hogy enélkül az inger nélkül is terjeszkedtem volna. De mivel nyomást gyakoroltak rám, úgy döntöttem, hogy muszáj leszek lépni.

Többet kellett megtudnom az ellenségeimről. A tudás hatalom, ezért is olyan fontos az információ.

Összehívtam a falkámat. Most szükségem volt rájuk. Telepatikus úton üzentem nekik, hogy azonnali hatállyal jöjjenek ide hozzám, a jelenlegi uralkodói rezidenciára.

A hely, ahol tartózkodtam, egy nemrég vámpírok által épített hely volt. Egy hegy oldalába vájt épület volt. Mondhatni nagyon kifinomult munka. Egyáltalán nem volt kripta-hangulata az egésznek. Sok hosszú kanyargós járat vezetett el az épületkomplexumhoz.

Voltak benne különféle dísztárgyak, különlegességek és mindenféle gazdagságot sugalló berendezések.

Volt megközelítőleg 15 nagyterem, és még több kisebb. És több száz szálláshely, persze nem a legnagyobb fényűzéssel. És voltak fényűző lakosztályok a fontos vendégek számára. És egy szoba, természetesen nekem. Sok szép alkotás díszítette a falait, és különféle bútorok is voltak benne, bár véleményem szerint több volt a kelleténél.

A szobámban feküdtem, amikor értesítettek, hogy megérkeztek. Ők is telepatikus úton üzentek nekem.

Vettem a fura királyi gúnyámat (igen, olyanom is volt) és kimentem eléjük a csarnokba, hogy fogadjam őket. A lakosztályaikat, ahol terveztem őket elszállásolni már előkészíttettem.

Szóltam nekik, hogy kövessenek, és a tanácskozó termembe kísértem őket. A terem tele volt mindenféle díszítéssel, és volt benn egy nagy asztal, körülötte székekkel. Leültem az asztalfőhöz, és intettem nekik, hogy ők is üljenek le.

• Azért hívtalak ide benneteket, hogy fontos dologról beszéljünk.-kezdtem bele mondandómba.
• Igen uram, miről lenne szó?-kérdezte az egyikük óvatosan. Úgy gondolták, hogy velem óvatosnak kell lenni, mert szeszélyes vagyok. De ugye mondanom sem kell, hogy ez egy nevetséges álláspont?
• Itt kéne maradnotok egy kis ideig, hogy segítsétek a munkámat.
• Mit kéne tennünk egészen pontosan?-kérdezte a másikuk.
• A birodalmat kéne kormányozni.
• Tessék?-kérdezték egyszerre.
• Mint tudjátok, az ellenség a nyakunkon van. És a mi taktikánkat akarják felhasználni ellenünk. Tennünk kell valamit, ha nem akarjuk, hogy legyőzzenek minket. Úgy döntöttem, stratégiát váltunk. Elmegyek, hogy körülnézzek náluk. Igen, tudom, hogy rengeteg kémet küldtem ki oda, de azok nem taktikerek. Magamnak kell látnom, hogy mivel okozhatnék nekik egy kis meglepetést. Ezért kell elmennem. És mivel ti hűséges alattvalóim vagytok, ezért rátok bízom a birodalmak egészen addig, amíg vissza nem térek. Természetesen korlátozott jogkörrel. Nem hozhattok sem törvényeket, sem pedig rendeleteket az engedélyem nélkül. Ti csak ott lesztek a népnek, hogy ne ijedjenek meg. Ne aggódjatok, nem lesz itt semmi baj.
• És mi lesz, ha huzamosabb ideig nem jössz vissza?
• Akkor huzamosabb ideig tartjátok a frontot. A lényeg az, amit az előbb mondtam. Viszont a határt azt védjétek az életetek árán is. Értve vagyok?
• Igen uram. De biztos vagy benne, hogy egyedül akarsz odamenni, csak úgy?-kérdezték aggodalmasan.
• Igen. Természetesen. Különben nem döntöttem volna így.-most egy kis drámai csend következett, majd így folytattam.- A lakosztályaitokat már előkészíttettem. Mindent elrendeztem, hogy ne legyen gondotok semmivel. Mondhatni a birodalom most egy ideig önmagát vezeti. De ha valami súlyos probléma lépne fel, haladéktalanul tájékoztassatok telepatikusan. Az üzenetet óvatosan küldjétek, és tényleg csak akkor, ha nagy a baj, és nem tudjátok, mit lépjetek. A telepatikus üzengetéseket egy kis gyakorlattal mások is foghatják. Nem akarok emiatt lebukni.
• Értettük.

Ezután felálltunk, és ki-ki útjára ment. Én személy szerint elmentem átöltözni, mert a királyi díszruhámban voltam, ezzel szoktam megtisztelni vendégeimet egy-egy látogatás során. Felvettem egy teljesen átlagosnak mondható ruhát.

A támadásokon kívül sajnos sok más egyéb probléma is sújtotta újdonsült birodalmamat. Az élelmezés sem volt a leggördülékenyebb, főleg mivel nem volt sűrűn lakott a terület emberi szempontból nézve, és a határon lévő katonákat nagyobb mennyiséggel kellett etetni, mert állandó sérülésnek voltak kitéve, és gyógyulniuk kellett.

Szükségem volt a plusz területekre. Kellettek az emberek. A fajtánk nagyon erős, és sok más előnyünk van, viszont sajnos nagy gyengeségünk az élelmezés. Emberek nélkül bár nem vagyunk halálra ítélve, de jelentősen meggyengülünk. És én ezt nem hagyhattam.

Rövidesen készen is álltam az utazásra. Az egyik alagúton keresztül jutottam be a szomszédos területre, amit egy későbbi tervemhez ásattam, és mivel a végei jól el voltak rejtve, így az ellenség nem bukkant rájuk.

Nem sokkal később már az ellenség földjén sétálhattam. Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon el voltam ájulva a kultúrájuktól. Leginkább a pánikról árulkodott a társadalmi berendezkedésük.

A következő volt a helyzet:

Egyetlen falka uralkodott az egész birodalom felett. Ők szabták meg, hogy ki élhet, és ki nem. Mivel féltek az én egyeduralkodói törekvéseimtől, úgy döntöttek, hogy minél nagyobb terület behódoltatásával veszik fel ellenem a harcot. Természetesen nekik is az emberekre volt szükségük. Mondhatni ember nem került ki a kezeik közül, mert egy részét átváltoztatták, hogy az elesett katonákat pótolják, a többivel meg megetették őket, hogy erősek legyenek. Szinte mindenki katona volt náluk, mert másra nem volt szükségük. Aki ellenállt, azt megölték. Nem pazarolták a készleteiket olyanokra, akik nem tesznek eleget az elvárásaiknak.

Alaposan körbejártam a területet. Kevés ember volt, de azokat lehetett pótolni. Úgyhogy a taktikájuk kiismerése mellett döntöttem. Nem kellett sokáig kóborolnom, máris megtalált magának egy falka. Csak hárman voltak, mind a három férfi. Nekik világos hajuk volt, mint nekem.

• Mit csinálsz te itt ilyenkor egyedül?-kérdezte az egyik, feltehetően a vezetőjük.
• Sétálgatok.-válaszoltam tömören.
• Hol vannak a klántársaid?-érdeklődött tovább.
• Nincsenek klántársaim.
• Akkor állj be közénk.-ajánlotta fel egy gonosz vigyor kíséretében.
• Mi hasznom belőle?-kérdeztem egykedvűen.
• Nem ölünk meg.-nevetett magabiztosan a vezér.
• Nekem ennyi nem elég.
• Márpedig elégnek kell, hogy legyen.
• Akkor gyere, ölj meg!-mondtam kihívóan mosolyogva. Kíváncsi voltam, hogy tényleg csak úgy megteszi-e, bár őszintén szólva nemigazán érdekelt. Tudtam, hogy kevés ő ahhoz, hogy véget vessen az én már 500 éve tartó életemnek.
• Te akartad.-szűrte a fogai közül idegesen, majd támadásra intette a többieket is.

Nekem jöttek mind ahányan voltak. Könnyűszerrel elintéztem őket.

Mivel egyszerre jöttek nekem, megragadtam az egyiket a hajánál fogva, és nekilódítottam a másik kettőnek. Jó nagyot estek, de könnyűszerrel felálltak, mivel egy vámpírt ennyivel nem lehet elintézni. Következőleg csak a vezetőjük szaladt nekem, de megragadtam, és a nyakába vágtam hosszú szemfogaimat. Mivel pont a legmegfelelőbb helyre haraptam, nem tudott se mozdulni, sem pedig ordítani. Mondhatni, ez volt az úgynevezett „tökéletes harapás”. Én mindig tökéletesen haraptam. Bizonyára az erős ösztöneim miatt van ez.

Miután eleget ittam a véréből, megragadtam a haját, és hirtelen olyan erővel rántottam felfelé, hogy leszakítottam az egész fejét. A többiek megtorpantak. Sűrűn spriccelt a sötét vörös vér. Majdnem fekete volt. A vámpírok vére sokkal sötétebb, mint az embereké. Hirtelen a másik kettő is észbe kapott. De mivel én sokkal gyorsabb vagyok bármelyik vámpírnál, ezért bőven volt időm lehajolni a lefejezett testhez, felhasítani a hasát, és kitépni a beleit. Mire odaértek hozzám, már a kezemben volt több méternyi véres bél. Az egyiket gyorsan körbe is tekertem vele, és azalatt az idő alatt, amíg próbált kiszabadulni belőle, addig elintéztem a másikat is.

Először is letepertem a földre, és elkezdtem kaparni a mellkasát, amíg a bordáihoz nem értem. Aztán benyúltam a bordái közé, és elkezdtem kiemelni a mellkasából. Ő is megfogta a bordáit, és próbálta visszahúzni, persze vérfagyasztó sikoly közepette. De mivel én erősebb voltam nála, esélye sem volt. Kiszakítottam a bordáit a mellkasából, majd az épp akkor kiszabaduló társára húztam, miután kiráztam belőle a sok véres húscafatot, amik izmok és belsőségek voltak. Azután kikapartam a szemeit, majd lenyeltem. Érdekesek voltak ezek az ételkülönlegességek. Ez a vámpír is meghalt. Már csak egy maradt hátra. A bordát is letörte magáról, és teljes haragból nekem jött. Úgy döntöttem, végzek egy operációt. Hasra fektettem, és letéptem a ruháját. Csináltam egy bemetszést a gerince mentén. Olyan szépen ordított, biztosan kilométerekre is hallották. Először a gerince alját választottam el a testétől, azután az egészet szépen óvatosan kiemeltem, majd a fejénél lévő végét is elválasztottam a testtől. Akkor már nem mozgott, és nem kiabált. Úgy döntöttem, hogy jobban körülnézek benne. A tarkójánál, ahol a seb végződött, folytattam a vágást, és kimélyítettem a sebet annyira, hogy az egész kézfejemet bele tudjam tenni. Addig kapartam, amíg elértem az agyához, és aztán kihúztam a seben át. Akkor fogtam először agyat a kezemben. Tudom, ez nagy mulasztás a részemről, hiszen akkor már 500 éves voltam, de akkoriban még nem volt divat az olyasmi, mint az agy kivágása. Akkoriban a szív és a belezés volt a menő.

Igazi kis vérfürdőt rendeztem. Az egész kis tisztást beterítette a vér. Kellemes elégedettség töltött el.

Miután végeztem velük rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Ekkor felbukkant egy másik vámpír. Hozzám hasonló testalkata, és hosszú, barna haja volt. Nyilván felfigyelt az én kis alakításomra.

• Üdv, Milo-nak hívnak, és láttam, ahogy az imént meggyilkoltál egy egész falkára való vámpírt. Volna kedved esetleg beállni a falkámba?-kérdezte.
• Mért is ne?-feleltem.
• Esetleg szabad-e tudnom a nevedet?-kérdezte.
• Will.
• Örvendek a találkozásnak.

És ezután elvezetett a falkájához a rejtekhelyére. Mit ne mondjak, az ismerkedés elég gyorsan zajlott. Meglepődtem, mert a falkája legalább nyolc főt számlált, és az ismerkedés legalább olyan gyorsan zajlott velük, mint Milo-val. A mai szóval élve egy szuper falka volt. Ez egy a falkarendszerrel egyidős fogalom. Nagyjából azt takarja, hogy a varázserővel rendelkező vámpírokat valaki egy nagyobb falkába szervezi. Ugye nem kell taglalnom, hogy mi ezzel a probléma?

Nyilvánvaló veszélyt jelentettünk a fennálló hatalomra. Nagyszerű lehetőség volt ez a számomra, igazán nagy kár lett volna veszni hagyni. Most már tudtam, hogy hogyan tegyem tönkre ezt a birodalmat.

Ebben a falkában mindenki rendelkezett varázserővel, bár nem mindenkié volt valami különleges. Ami igazán aggasztó lehet egy ilyen falkával kapcsolatban, az természetesen ezzel a falkával kapcsolatban is az volt. Mégpedig az, hogy nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy ki a vezető. Hiába voltam ott napokig, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ki a vezér. Mindenesetre nagyon meglepődtem, amikor rájöttem, hogy a vezető egy teljesen átlagos, szürke vámpír, aki egyáltalán nem tudott parancsolni a többieknek. Eleinte azt hittem, hogy Milo a vezető, de mint az hamar kiderült, nem ő volt az. A többiek hasonló erővel próbáltak érvényesülni, de nem volt összhang. Hiába volt ez nagyszerű lehetőség, tudtam, hogy hamar szétesik a falka, ha nem teszek valamit sürgősen, ezért úgy döntöttem, hogy átveszem a vezér szerepét. Na persze nem nyilvánosan. Hagytam, hogy a kívülállók gondoljanak, amit akarnak, de a falkatagok azért tudják, hogy ki a főnök. Folyamatosan, szépen lassan vettem át az uralmat, és mivel tudtam, hogy nem mindenki van elragadtatva tőlem, ezért voltak, akiket inkább eltettem láb alól, mivel nem kellettek olyanok, akikkel nem lehet együtt dolgozni. A többiek pedig nem kérdőjelezték meg a vezető kilétét. Erőteljes kisugárzásom volt, ezért nem mertek ellentmondani nekem, én pedig rejtett parancsokkal bombáztam a fejüket, mert lehettek akármennyire is erősek, az én képességemmel bármelyik varázserőt ki lehet cselezni. Senkinek nem volt annyi ideje, hogy megtámadhasson, hiszen akkor csak betörtem az illető elméjébe, és lefegyvereztem az erőmmel.

Természetesen a vezető hatalom is felfigyelt ránk. Nem kellet sok idő hozzá, hiszen nem vettünk részt a határok ostromlásában, mint ahogy ők azt elvárták a területükön tartózkodóktól. Igen, még az átutazókat is arra kényszerítették, hogy a határaimat támadják. Egyébként voltak még az én falkámon kívül olyanok, akik nem engedelmeskedtek az uralkodóknak, de a hatalom szépen sorban mindenkihez ellátogatott egy kis „barátságos” tárgyalásra-tehát mindet lemészárolták. De csak azért, mert túl gyengék voltak ahhoz, hogy megvédjék magukat. Mi pedig nem voltunk azok. Üzentek nekünk. Nem is egyszer. Halott vámpírokat küldtek nekünk, hogy elgondolkodjunk rajta, hogy kinek az oldalán állunk. De az, hogy hol állunk nem volt probléma. Ami meg a halott vámpírokat illeti, tudtam, hogy a saját területükön élőket darabolják fel nekünk, úgyhogy nem kifejezetten zavart. Hulljon csak a férgese. Sajnáltam, hogy nem lehet tovább húzni a küzdelmet, mert vicces lett volna, hogyha azzal emésztik fel a támadó sereget, hogy nekünk küldözgetik őket feldarabolva. Bár amilyen jól harcoltak feldarabolva egy dobozban talán többet értek volna...

Természetesen továbbra sem mentünk határokat ostromolni. Kell a fenének a felesleges szenvedés. Gondoltam hátha végül nálunk köt ki az egész sereg, de hogy egy darabban, vagy többen, az még kérdéses volt.

11. fejezet

Elkezdtem keményen edzeni a falkámat. Nagyon is rájuk fért, hiszen teljesen el voltak szállva maguktól és a hihetetlenül erős varázserejüktől. Ezt nem hagyhattam, elvégre is így nem mehettek háborúba. Már megvolt a tervem. Azt akartam elérni, hogy a hatalom ránk koncentráljon, és ne a határaimra. Lázadást akartam szítani az átlag polgárok körében. Minden kétségbeesett hatalomnak ez a rémálma. És mi egy nagyon erős falka voltunk. A fizikum volt az első dolog, amit edzeni kezdtem rajtuk. És volt néhány speciális ismeretem, amit át akartam adni nekik.

Megtanítottam őket csakis a hallásukra hagyatkozni, nyom olvasni, és számos hasonló apróságra. És megtanítottam őket egyfajta jelnyelvvel kommunikálni, kézmozdulatokkal és más egyéb gesztikulációval.

És még valami. Kialakítottam egy úgynevezett fontossági sorrendet. Több rétegű falkát csináltam. A nagyon fontosak között 3-4 vámpír volt, a közepesen fontosak között 5, a simán feláldozhatóak között nagyjából 10, bár a számuk mindig változott attól függően, hogy épp ki lett feláldozva, vagy hogy ki került be közénk. Sőt, időnként még olyanok is kerültek hozzánk, akiknek a fokozottan feláldozhatóak között akadt hely...

De sikerült. Kialakítottam egy jól működő stabil falkát. Mivel tudtam, hogy néhány jól kiképzett vámpír többet ér egy seregnyi szerencsétlenségnél, nem izgultam a harc miatt.

Alighogy készen állt a seregem, máris jött egy követ. Már amikor messziről megláttam tudtam, hogy kik küldték. A vezető falka. Tehát megpróbálnak tárgyalni (diktátumot szabni), vagy ha ez nem jönne össze, talán egy alattomos gyilkosságot is megkísérel majd. Tudtam, hogy a vámpírok elég gerinctelenek az ilyesmihez.

De udvariasan fogadtam. Nem éltünk túl nagy luxusban. Akkoriban nem volt jellemző, hogy a szegényebb rétegek is jól berendezett helyeken töltsék kellemes éjszakáikat. Ehelyett egy összetákolt viskóváros szerűségben éltek, így nekem is ott kellett laknom-legnagyobb bánatomra. Nem szerettem az elhanyagolt helyeket. De hát itt nem volt palotám, és nem is lett volna értelme építeni egyet, úgyhogy beletörődtem a sorsomba, hiszen tudtam, hogy nem sokáig kell már ilyen helyen élnem. És szerintem nem is kell nagyon magyaráznom, hogy a nappalokat a földbe ásva vészeltük át.

Tehát a követet betereltem az egyik kis kunyhóba, amint megérkezett.

• Foglalj helyet!-kínáltam egy üres hellyel, egy ülőalkalmatosság felé biccentve.
• Ugye tudod, milyen ügyben járok most itt?-kérdezte gyanakodva.
• Hát persze hogy tudom. Az uralkodók küldtek ide, hogy megpróbálj valamilyen ajánlatot tenni, vagy ha nem jön össze, akkor megfenyegetni. Tudom én, hogy milyen a fajtátok.
• Akkor gondolom nem kell részleteznem, hogy milyen következményekkel jár, hogyha nem tesztek eleget a feltételeinknek.-mondta mosolyogva. Úgy érezte most aztán nyeregben van.
• Hallgatlak. Mi az ajánlatod?- kérdeztem közönyösen.
• Nos, hol is kezdjem...
• Csak kezdjed, mert kezdek kifogyni a türelmemből, és hidd el, azt nem akarod megvárni.
• Először is hagyjátok abba a szervezkedést. Ne állítsatok magatok mellé több vámpírt.
• És még? Le merem fogadni, hogy ez nem minden.
• Valóban nem. Azt akarjuk, hogy harcoljatok a mi oldalunkon. Persze nem kell személyesen. Legalábbis neked, és még néhány falkatagodnak nem. De gyűjthetnétek nekünk még katonákat.
• És az mért érné meg nekünk?-kérdeztem kimérten.
• Mert nem ölnénk meg benneteket.-felelte gúnyos mosollyal.
• Nincs üzlet.-feleltem.
• Hogyhogy nincs? Kár volna kihagyni ezt az ajánlatot.
• Valóban úgy véled? Mert én nem. Viszont neked félned kéne, mert nem valószínű, hogy élve elhagyod ezt a helyet.
• Na ne mond, tényleg?-kérdezte nevetve-tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok Én?
• Nem, de nem is érdekel. A lényeg az, hogy most itt vagy, és valószínűleg meg fogsz halni.
• Igazad van, valóban meg fog ma halni valaki, de az a valaki te leszel, nem pedig én.- felelte vigyorogva.
• Milyen magabiztos vagy.
• Ami azt illeti, van rá okom.-felelte mosolyogva.
• Azt le merem fogadni.
• Igen, én az uralkodó falka tagja vagyok. Én személyesen jöttem, hogy figyelmeztesselek. Ha jól belegondolsz, ez elég nagy megtiszteltetés. Nem mindenkihez látogat el a legerősebb falka egyik tagja.
• Na ne, te tényleg az én falkám tagjának tartod magad?-kérdeztem direkt zavarba hozva. Tudtam, hogy ettől nagyon ideges lesz.-Nem gondolod, hogy ezt mondani még korai?
• Na ne szórakozz velem!
• Egyébként úgy emlékszem, mintha mondtam volna, hogy nem érdekel melyik falkának vagy a tagja.

Haragosan állt fel a székéből. Tajtékzott a dühtől. Gondoltam most akar véget vetni ennek a beszélgetésnek. Végiggondoltam magamban a történteket, és rájöttem, hogy az ajánlat és a fenyegetés már megvolt, úgyhogy most jön a fenyegetés beváltása, a gyilkolás. Most aztán eldől, hogy ki öl meg kit.

Én is felálltam a székből. Mosolyogtam. Tudtam, hogy nem intézhet el. Jóval fiatalabb volt nálam. Én már elmúltam 500 éves.

Először varázserővel próbálkozott. Kínzás volt a képessége. De nem fogott rajtam, csak valahogy éreztem. Elmosolyodtam. Az én képességem jelentősen erősebb volt az övénél, és ezt ő is felfogta.

Megpróbált elmenekülni. Jóval okosabb volt, mint azok, akikkel eddig leszámoltam.

Elálltam az útját. Nem hagytam menekülni. Az nem lett volna jó buli. Hamar rájött, hogy bizony muszáj lesz harcolnia, így elővett egy kardot. Speciális fémből volt, abból a fémből, ami kárt tehet bennünk. Persze nem rügyezünk ki, vagy válunk porrá egyetlen suhintástól. De ez a fajta fém olyan károkat okozhat, ami csak nehezen gyógyul be, míg egy átlagos acél például nem tud maradandó károkat okozni, mert azonnal begyógyul a seb, amit okoz rajtunk.

Nálam nem volt ilyenfajta fegyver. Nincsen rá szükségem.

• Ha mindenáron meg akarsz halni, hát legyen!-mondta elszántan. Már éreztem egy kis rettegést a hangjában. Nem látott még olyat, akin nem fogott az ereje. Így hát muszáj volt kézitusára hagyatkoznia, amiben már nem volt annyira jó, mint képességhasználatban. És el is szokott az efféle harcmodortól.

Közelebb sétáltam hozzá, és amikor suhintani akart a karddal, egy rúgással kivertem a kardot a kezéből, majd elrúgtam a kardot, hogy ne tudjon hozzájutni még egyszer.

• És most a kivégzésed következik. Úgy döntöttem, hogy annyi üzenet után én is küldök egyet végre. De én nem a sajátjaim közül fogom küldeni. Tudod, hogyha közülük való az üzenet, az sokkal hatékonyabb...

most már érzett némi félelmet, sőt mi több, rettegett, hiszen nemcsak egyszerűen meg fogom ölni, hanem még meg is alázom. Ez rosszabb volt, mint csak úgy simán meghalni.

Neki is álltam szétszedni az üzenetemet. Megragadtam a karját, és letéptem, majd a másikat is, és ugyanígy a lábaival is. Még mindig élt. Ordítozott, de nem törődött vele senki. Minden végtagja helyéről sűrűn folyt a vér.

Letéptem a ruháját, majd megragadtam a méltóságát, és azt is letéptem. Ha lehetett, még hangosabban ordítozott. Benyúltam a szájába, és a nyelvét is kitéptem, majd bedugtam a seggébe. Majd megfogtam az imént letépett hímtagot, és bedugtam a szájába. Próbálta kiköpni, de nem sikerült neki, mert menten rátenyereltem a mellkasára, és beroppantottam a bordáit. Sebet ütöttem a mellkasára, és kitéptem a szívet is, majd megettem. Halott volt. Végre.

Kerítettem egy zsákot, és beletettem a maradványait, majd megbíztam egy emberemet, hogy juttassa el a kis csomagomat az illetékesekhez, azaz az uralkodó falkához.

Vették az üzenetet. Nagyon megharagudtak ránk, amiért legyilkoltam az egyik tagjukat.

De a java csak ezután jött. Ugyanis ideje volt cselekedni. A falkaalapítás elég jó módszer volt arra, hogy eléggé kiismerjem az uralkodó falkát, és a saját képességeimet. Úgyhogy én magam mentem el hozzájuk.

Mivel nem akartam, hogy észrevegyenek, nem is vettek észre. Viszont én valami bonyolultabb mutatvánnyal rukkoltam elő. A falka egyik tagja gyakran elvonult, és a tudománynak szentelte szabadidejét, ami akkoriban még nevetségesen gyerekcipőben járt.

Figyeltem őt, és próbálgattam rajta hatalmamat. Rájöttem, hogy bele tudok nyúlni az emberek agyába úgy, hogy parancsokat tudok ültetni beléjük.

Így beleprogramoztam, hogy mészárolja a sajátjait. Megbizonyosodtam róla, hogy valóban jól csinálja-e, majd elmentem.

Szükségem volt egy alapos fürdőre. Imádtam fürdeni. Ez volt az a dolog, amit mindig is szerettem. Találtam egy kis tavat, ahol eleget tehettem vágyaimnak. Így ledobtam magamról a ruháimat, és belevetettem magam a vízbe, ami jó hideg volt. Órákig áztattam magam a vízben. Büszke voltam magamra, mert tudtam, hogy aznap jó munkát végeztem.

Miután rászántam magam, hogy kiszálljak a vízből, vadászi indultam. Minden egyes nap szoktam vadászni. Ilyen nem minden korombeli csinál, mert nincs is rá szükségünk ilyen gyakran, de azért bizony kívánjuk. Ez olyan, mint amikor az ember nem éhes, de kívánja az epret. Annyi különbséggel, hogy itt nem eperről, hanem emberi vérről van szó.

A vadászat bizony egy egyszerű tevékenységnek tűnhet, főleg ha valakinek akkora tapasztalata van, mint nekem. Viszont a helyzet nehézsége a sokszorosára nő, hogyha a túl sok környéken garázdálkodó vámpír miatt jelentősen megcsappan az emberállomány.

Valóságos vérre menő küzdelem folyt az élelemért. És a zsákmányt csakis az erősek szerezhették meg.

12. fejezet

Derült szeles éjszaka volt, így nagyon gyorsan megszáradtam a kis fürdőm után, viszont már nagyon sápatag voltam, ami azt jelezte, hogy már innom kéne. A szomjúság egyszerre pokoli és euforikus érzés. Ez az ami igazán emlékeztet arra, hogy már nem vagyunk emberek.

Egy csinos kis ösvényen sétáltam egy erdőben. Kerestem leendőbeli vacsorámat. Tudtam, hogy a közelben kell lennie, mert éreztem az illatát. Forró nyomon voltam, de ugyanakkor éreztem más vámpírok jelenlétét is. Nyilván ők is az emberre fenték a fogukat. Mint már említettem nagyon kevés volt az élelem, hála a vezetőség politikájának. És még a szomszédos területeken is hatalmas volt hiány, mert onnan ragadták el az embereket, ahonnan csak tudták.

A fű kellemesen simogatta a talpamat. Furcsa, hogy egy ilyen aprócska ingert milyen mélyen tudunk érezni, míg ha átdöfnek, azt tulajdonképp alig érezzük meg. Bár ki tudja, lehet, hogy azt az érzést csak kizárjuk magunkból, lehet, hogy mindez csak puszta pszichológia.-

De a szomjúságom nem volt az. Sőt mi több: nagyon is valós volt. Égette a torkomat, és az ereimet. Szépen sorjában. Először csak a torkomban éreztem, utána a környező erekre is átterjedt, majd a nyelőcsövemen át egészen a gyomromig, mígnem a végtagjaimat is elemésztette az érzés a gondolataimmal együtt. Csakis a vérre tudtam gondolni, annyira éreztem. Már a számban éreztem az ízét.

Vadmacska módjára osontam a fák között immár letérve az ösvényről. Sebesen futottam a fák közt, helyenként olyan nagyokat lépve, hogy csak másodpercekkel később érte a lábam a földet, olyan nagyokat ugrottam. Szinte repültem, nagyon jó érzés volt.

Ez a kis séta nem maradt jutalom nélkül, ugyanis megtaláltam az embert, akit már mérföldekről is megéreztem. Nagyon jó illata volt. És megpillantottam még néhány vámpírt, akik egymást szintén észrevették, de engem még nem.

Az ember békésen aludt, mit sem sejtve a körülötte ólálkodó fenevadakról. Egy barlangba húzódott be, valószínűleg egy társaitól elkeveredett vadász volt, és most rajta volt a sor, hogy levadásszák.

Egy ideig vártunk. Mindannyian. Engem még mindig nem vettek észre, viszont várták, hogy a másik lépjen.

Aztán az egyik lépett. Odaugrott a barlang előtti kis tisztásra, hogy onnan megközelíthesse az embert, ám ezt a többiek nem hagyták neki megtorlatlanul. Úgy tűnt nem adják meg magukat harc nélkül. Az az ember, aki ott feküdt tudatlanul naiv álmot aludva, értékesebb volt, mint bármelyik gyémánt csecsebecse, amit az emberek valaha készítettek. Valamennyien simán ingyen odaadták volna Tomora kövét, csakhogy végre ihassanak egy jót. Bizony, az éhség mindig nagy úr.

Elkezdték egymást püfölni. Engem ez nem zavart, gondoltam kivárok. Az egyik nekicsapódott az egyik fa törzsének, ezzel egy kis zajt csapva.

Az ember nyugtalanul fordult egyet.

Ekkor egy újabb vámpír ugrott elő egy bokorból, és állta útját a barlang előtt állónak. Varázserejével felgyújtotta az eddig diadalmaskodót, majd megfordult, és indult is volna az emberem felé, de ekkor kiléptem a tisztásra, direkt enyhe zajt csapva, hogy ő meghallhassa érkezésem, de az ember semmit ne neszelhessen meg ebből.

A vámpír megfordult. Rám vicsorította hosszú, hegyes szemfogait, és vörösen villogtatta macskaszerű szemét.

Elvigyorodtam, direkt úgy, hogy láthassa fogaimat. Támadó pozíciót vettem fel, így hát ő is felvette. De alattomos módszerhez folyamodott, és megpróbált felgyújtani. Amikor nyugtázta, hogy ez nem sikerülhet, benyúlt a ruhája alá, és elővett egy speciális fémből készült kést, és felém dobta, de én elkaptam röptében.

Kezdett elegem lenni belőle, és hirtelen telekinetikusan eltaszítottam, hogy métereket repült.

Immáron semmi sem állhatta utamat. Odamentem az emberhez, megérintettem, hogy fölébredjen, majd a nyakába vágtam a fogaimat.

Nem tudott mozdulni, sem pedig ordítani. Megbénítottam a harapásommal, a tökéletes harapás ugyebár...

Sose ittam még olyan jót, mint akkor ott. Már annyira ki voltam szomjazva, hogy éreztem, ahogy a forró, sűrű vér átjárja a testemet, ahogy ittam az emberből. Testem minden egyes porcikája extázisban úszott. Ízlelőbimbóim ódákat tudtak volna zengeni az ínycsiklandó vérről...

De egyszer mindennek vége szakad. Így hát az ember meg is halt. Nem maradt vére, amit kiihattam volna.

Ahogy újra kiértem a tisztásra, több vámpír is csalódottan nyugtázhatta, hogy ma nem lesz vacsora. Nyilván nemrég érhettek ide, a szagot követve, ami miatt én is idetaláltam.

Elégedett mosollyal az arcomon távoztam. Lefeküdtem egy füves réten, és úgy élveztem a vér melegét. A legjobb estém volt azóta, hogy elváltam Amunetéktől.

A munkám gyümölcse nem maradt el. Hamarosan az egész terület arról értesülhetett, hogy az irányító falka egysége kezd megbomlani. Kezdtek egyre kevésbé bízni egymásban. De hogy mi is történt pontosan? Hadd magyarázzam el.

Tehát a helyzet a következő volt: Miután megbűvöltem a kis mindentudójukat, aki igyekezett képezni magát mindenféle ágazatban, úgy dőltek össze, mint a kártyavár. Az általam megbűvölt személy ugyanis elkezdett teljesen irreálisan viselkedni. Senki sem tudta, hogy mi ütött belé. Minden embert kinyírt, akit csak talált, ahelyett, hogy katonákat toborzott volna. Majd meglátogatott egy csomó hasznos vámpírt, és kivégezte őket. Viszont az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a saját tulajdon falkájának egyik tagját akarta lemészárolni.

A falka két táborra oszlott. Voltak azok, akik úgy vélték, hogy ez a túlkapás már épp elég egy megtorláshoz, és voltak, akik az átformáltam mellé álltak mondván, hogy már épp ideje volt megleckéztetni azokat a mihaszna vámpírokat.

Ezek után már nem tudtak megbízni egymásban, nem volt valami felhőtlen a viszony. És már nem voltak többé olyan egységesek. Egymás ellenőrizgetésével voltak elfoglalva ahelyett, hogy a határokra gyakorolt támadást irányították volna, és ez lehetővé tette a csapataimnak az előrevonulást.

De nem ez volt az egyetlen probléma. Miután a köznép elkezdte megérezni a vezetőség széthullását, felbátorodtak. Elkezdtek lázongani, és jobb megélhetési feltételeket követeltek.

De ezzel a vezetőség mit sem törődött, szinte meg sem hallották a rajtuk kívülálló információkat. Nem voltak már többé vezetőség, csak egy belháborúkkal küszködő falka. Egy a sok közül. Mire felocsúdhattak volna már kicsúszott a helyzet az irányításuk alól.

Nem volt mit tenni, le kellett hát mondani. De a tortúra még itt sem ért véget, mert továbbra sem bíztak meg egymásban. Mindenkinek mindenféle kényszerképzete támadt a másikkal kapcsolatban, és az addig még meglévő klikkek is elkezdtek felbomlani, míg végül már mindenki mindenki ellen volt.

A környékbeli vámpírok sokáig beszéltek még véres cafatjaikról, amik megmaradtak belőlük. Állítólag egyikük sem élte túl. Viszont a szóbeszédek mindig elhalványodnak egyszer...

A birodalom nem tudott talpra állni. A terület újra csak egy földdarab volt, tele kiszomjaztatott vámpírokkal, akiket véres háborúba küldtek jószerivel anélkül, hogy tudtak volna magukról. Senki nem volt elég erős ahhoz, hogy ráüljön a sok fejvesztett vámpír fejére, és összefogja őket. Totális anarchia volt. Aztán jöttem Én.

Igen, végig erre ment ki a tervem. Ezt akartam. Megszerezni a területet. De a megpróbáltatásoknak még korántsem volt vége. Ugyanis egy csomó kiszomjaztatott vámpír „élt” a területen, ember pedig jószerivel egy sem, úgyhogy muszáj volt tennem valamit. Sajnos az én birodalmam területén sem élt sokkal több ember. Ez jelentett némi kis problémát.

Sok száz kiszomjazott vámpír tombolt a birodalmam területén. A határaimról lejjebb ment a nyomás.

Visszamentem a birodalmamba, a valódi falkám tagjaihoz a palotába. Ők már tudták, hogy az én művem a határoknál elért siker. És jöttek is gratulálni hozzá.

• Ez nagyszerű húzás volt főnök!-mondták.
• Igen, egy probléma megoldva. De maradt még tennivalónk. Muszáj lesz embereket szereznünk, különben felesleges volt az egész tortúra.
• De mégis hogyan érjük el, hogy a terület újra emberekben gazdag legyen? Hiába kockáztatjuk meg, hogy rabolunk a szomszédos területekről, az közel sem elég.
• Ezt bízzátok csak rám.-feleltem ravasz mosollyal.
• Mihez akarsz kezdeni?-kérdezték még mindig kitartóan.
• Betelepítés. Embereket fogunk rabolni, és betelepíteni a mi területeinkre.
• Biztos, hogy ez működni fog? Mi fogja őket itt tartani?
• Elég messze lesznek az otthonuktól, és fogalmuk sem lesz róla, hogy merre induljanak, hogy „hazajussanak”. Ne aggódjatok, menni fog, hiszen ez az én tervem.-az utolsó tagmondatnál egy gúnyos mosolyt villantottam rájuk.

És azután már mentem is, hogy valóra váltsam törekvéseimet. Persze nem egyedül akartam csinálni az egészet, de előbb fel akartam deríteni a terepet, hogy majd célzottan minél gyorsabban és hatékonyabban hatolhassunk be a területre, és szerezhessünk embereket.

Emberi viszonylatban nézve sokat kellett gyalogolnom, vámpír viszonylatban nézve azonban nem.

Jylland-nál átmentem a Germán-alföldre. Ott találtam említésre érdemes mennyiségű embert.

Egy nomád törzs élt ott. Jóval primitívebb berendezkedésű társadalom volt, mint az, ahol felnőttem. De jelen körülmények között ez nem volt érdekes. Nekem emberi lakosságra volt szükségem, ezért megjegyeztem őket magamnak, és mentem tovább keresni. Ennyi ember még nem volt elég a területem benépesítéséhez. Most már jószerivel az egész Skandináv-félsziget emberellátásáról gondoskodnom kellett. Ezzel jár a terjeszkedés. És arról is gondoskodnom kellett, hogy ne csak egy evésre legyen elegendő a betelepített embercivilizáció, hanem sokasodni is tudjanak. A vámpírjaim jelenleg azon a szinten voltak, hogy egymást ették meg éhségüktől vezérelve. Nem gondolhattam, hogy ennyi vérszomjas vámpírnak elég lesz egy ember vacsorára. Sürgősen ki kellett találnom valamit. És ami azt illeti már volt is egy tervem.

Ahogy továbbmentem több embertörzset is találtam. Ideje volt visszafordulni.

13. fejezet

Amikor visszaértem uralkodói rezidenciámra összehívtam egy gyűlést, hogy közöljem az vámpírjaimmal a teendőket.

Elmondtam nekik terveimet, miszerint hajókat építünk, és felfedező utakra mehetünk. Egy kissé meglepődtek rajtam, és nem értették, hogy ez miben is segít majd a helyzetünkön. De nem tűrtem ellentmondást, ó de nem én!

Így hát hamarosan ezer vámpír látott neki a hajók építésének. Akkoriban nem volt egyszerű hajókat építeni. Pont ezért ezer vámpírral építtettem meg őket. Azt akartam, hogy minél hamarább készüljenek el. És még ezer vámpírt elküldtem az emberekért, akiket láttam. Így hamarosan volt egy kis táplálék is. Elég kevesen maradtak munka nélkül, mert 3 ezer fős népesség volt, és ebből már 2 ezren foglalkoztatva voltak. De végül az utolsó ezer vámpírt is megbíztam földalatti városok építésével. El kellett szállásolni valahol ezt a sok vámpírt.

Nem sokkal később már „bőven” volt emberi népesség a földemen, a vámpírjaim pedig a nemrég megépített földalatti városokban éltek. A hajókat pedig vízre bocsájtottam 500 vámpírral együtt. Azt az utasítást adtam nekik, hogy keressenek szigeteket, és utána egy hajóval jöjjenek vissza páran szólni az ott lévő helyzetről.

Tehát ilyen módon megszabadultam a népességem 1/6-od részétől. Tudtam, hogy vannak még szigetek a szárazföldön túl. És nekem nagyobb területre volt szükségem, még mindig. A Balti-tengeren túli ellenséges birodalom még mindig megvolt, és erősödtek. Természetesen oda is küldtem néhány kémet, akik elég jól beépültek, és az általam kidolgozott nyelven, írásban küldték el a jelentéseket. Ehhez madarakat használtak. Mindig is imádtam a madarakat. Szabadon szállnak, akárcsak jómagam, és időnként talán még az egoizmusom is. A jelentést még a régi vonalírással küldték. Ha valamihez hasonlítanám a mai világból, az talán az EKG lenne. Így senki más nem érthette az üzenet tartalmát. Mint kiderült, nemcsak egy szigetet találtak, hanem egy egész szigetvilágot. De még mindig nem hagyták abba a felfedezést. Én pedig újabb hajókat építtettem a vámpírjaimmal, és elkezdtem az áttelepítésüket. Nem akartam, hogy egy helyen ilyen sokan legyünk. Ki kell használnunk az újdonsült területeinket. Így szép lassan kezdtem bele a lakók átköltöztetésébe. Nagyjából húszasával küldtem őket kisebb hajókon.

Aztán egy napon kaptam egy levelet a felfedezőktől, hogy találtak egy nagyobb területű szigetcsoportot. Még nem volt vámpírlakossága, viszont annál több ember élt rajta. Ötszáz vámpírt küldtem oda.

De lehet, hogy ez hiba volt. Az ellenségeim még mindig zúgolódtak. Az Északi-tengeren túl egy sokkal egységesebb birodalom volt alakulóban. Még nem támadtak meg minket, de aggasztóan gyorsan kezdtek fejlődni. Kezdett kifejlődni az engem eléggé zavaró nemzeti öntudat. Őszintén szólva nem szeretem, amikor más nemzeteknek van ilyenje. Persze a saját nemzetemnek legyen, az alap elvárás, de egy nemzeti öntudattal rendelkező népet sokkal nehezebb leigázni, és beolvasztani a társadalomba, mert később még gondokat okozhatnak.

Parancsba adtam a határaim őrzését. A tengeren túlról jóval nehezebb volt támadni, de tudtam, hogy nem lehetetlen. Tüzes nyilakkal szereltem fel őket, ha az ellenség esetleg hajókkal jönne, és a szárazföldet is figyeltettem. Na és persze a kémek is figyeltek.

De ettől függetlenül békeidő volt. Mivel a leigázott birodalomban nyomorban éltek a vámpírok, nem zavarta őket a hatalom váltás, hiszen alattam jelentősen jobb dolguk volt, mint az előző hatalom idején. Így rábíztam az irányítást a falkám tagjaira, azaz a „kormányzókra”, így nekem nem kellett mindig jelen lennem. Csinálhattam, amihez csak kedvem szottyant.

Elmentem a kedvenc házamhoz, amit még akkor építettem, amikor megérkeztem ide.

Megint építeni támadt kedvem. Valamiért imádtam hozzátoldani, és felújítani azt a házat. Akkor épp legújabb igényeim szerint toldottam hozzá a házamhoz. Építettem egy újabb helyiséget, aminek a közepén egy hatalmas medence volt. Mondhatni valóra akartam váltani minden vámpír álmát. Viszonylag hamar befejeztem az építkezést. Hajtott a cél. Nagyobb volt a vérszomjam, mint valaha. Ölni akartam.

Elindultam embereket keresni. Szükségem volt rájuk, méghozzá nem is egyre, vagy kettőre, hanem legalább húszra-harmincra.

Nagyjából éjfél körül járhatott, amikor sűrű erdőkön vágtam át, hogy összegyűjtsem a szükséges embereket. Felnőtt férfiak kellettek. És persze egy-két nő, de azok más célra.

Találtam is egy helyet, ahol összeszedhettem a nekem kellő embereket. Ezután már igazán nem volt nagy ügy elvinni őket az erőm segítségével a házamba, és a medence szélén a fegyvereik segítségével egyszerre kivéreztetni őket. Addig tartottam őket, amíg csak volt tudatuk, de ahogy meghaltak, természetesen összerogytak. Tehát a medence tele volt vérrel. A nők még természetesen éltek.

Aztán ledobáltam magamról a ruháimat, és belemerültem a vérbe, hogy a mellkasomat áztatta a vér. A medence szélén széttárt karokkal pihentem, és nagyban élveztem a vérfürdőmet. Hihetetlen érzés járt át fürdés közben. Ezerszer jobb volt, mint vízben. Összekötöttem a fürdést az evéssel, de természetesen az evést nem kellett kihagynom, hiszen ott voltak még a nők, akiket elbűvöltem, így voltak olyan kedvesek, és beszálltak mellém a vérrel teli medencébe, természetesen anyaszült meztelenül. Egyébként hozzáteszem, hogy a nők mind húsz és harminc év közöttiek voltak. Ez a korosztály a kedvencem, persze egy néhány év plusz, vagy mínusz sem zavar még.

Persze a farkam is nagyban ágaskodott. Régóta nem voltam már nővel. Így hát halmoztam az élvezeteket.

Ráültettem egy nőt, és miközben egy másikból ittam, és fürdőztem a medencében lévő vérben, dugtam a nőt. Aztán amikor ráuntam, egy másik után néztem, és így tovább.

Persze ettől még inkább bevadultam, és abbahagytam az ivást, majd ráfordultam a nőre, és durván adtam neki. Természetesen nagyon élvezte, egészen addig, amíg a hátába mélyesztettem a karmaimat, és elkezdtem széttépni. Hamar rá kellett jönnöm, hogy bizony egy ember nem bírja olyan jól a szeretkezést egy vámpírral, mint egy másik vámpír.

A nő maradványai hamarosan a medencében úszkáltak. Utána a többit is megöltem, miután kiélvezkedtem magam rajtuk. Nem mindegyikkel feküdtem le. Egyszerűen csak gyilkolnom kellett. Ez egy ősi vámpírösztön, amin nem lehet túltenni.

Mire „észbe kaptam”, már minden tele volt véres hullákkal. De azért kiittam a vért a medencéből. Nehogy kárba vesszen.

Miután kitakarítottam, elindultam egy esti sétára. Teljesen normálisnak indult, olyan kis fejkiszellőztetős, életen elmerengős séta volt, amikor is, elgondolkoztam azon, hogy vajon az én hibám-e ez az egész, hogy ennyire szadista vagyok, hogy ártok másoknak, aztán rájöttem, hogy természetesen nem az én hibám, mert bármi is történjék, az természetesen nem az én hibám. És akkor megéreztem valamit. Éreztem, hogy figyelnek. Megálltam.

• Tudom, hogy itt vagy. Azt ajánlom, gyere elő, bárki is vagy.

Hallottam, hogy valami mozog a bozótban. És akkor előlépett. Egy nagyon sápatag, hosszú fekete hajú, fekete szemű férfi volt az. Ismertem őt. Ő volt az, Hosszú Hajú.

• Hát te mit keresel itt?-kérdeztem kimérten. Sosem kedveltem őt, egyetlen percig sem. És ő sem kedvelt engem soha. Mondhatni vetélytársak voltunk. És én győztem. És most, amikor már régóta nem is gondoltam rá, hirtelen előkerült. Talán csak azért, hogy engem bosszantson.
• Helló Will, ugye még emlékszel rám?-volt valami keserű a hangjában. Valahogy nem tűnt boldognak, hiába mentem el. Hiába is, vannak, akiknek semmi sem elég.
• Mit akarsz itt? Hihetetlen, hogy még ide is követsz. A nőmtől már megfosztottál. Mi kell most, a birodalmam?
• Még hogy Én fosztottalak meg téged? Hogy van neked képed ehhez?-ezt már a fogai közt szűrte. Nagyon ideges volt, én nem különben.- Fogalmad sincs, mi történt azután, hogy elmentél, ugye?
• Már hogy lenne, hisz nem voltam ott.
• Nos, csakhogy tudd, eleinte örömtáncot jártunk, hogy elmentél, egyedül Amunet nem örült velünk. Persze nekem sokat kellett harcképtelenül pihennem, mire meggyógyultam. De te nemcsak a falkát tetted tönkre, hanem Amunetet is. Most már nem olyan mint azelőtt. Teljesen becsavarodott. Egyre csak Te jársz a fejében, olyannyira, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a körülötte lévő világot. Eleinte még vissza tudtuk rángatni magunk közé, de már láttuk, hogy nincs velünk teljesen. Olyan volt, mint aki valami másra koncentrál, és csak félgőzzel van velünk. Aztán egy nap teljes idegösszeomlást kapott, és megölte a többieket. Nekem épphogy csak sikerült meglógnom. Hihetetlen, hogy mindez miattad történt! Miattad, aki hozzá képest csak egy laza szösszenet vagy a világ történetében! Mielőtt jöttél te, teljes békességben éltünk, több száz évig! És te mindent tönkre tettél, te...te...te semmirekellő...!
• Szóval haragszol.-vontam le a következtetést. Nem mondanám, hogy olyan nagyon érdekelt. Elvégrei s Amunet zavart el. Nem lett volna muszáj, de ő megtette. Ennyit az egészről.
• Még szép hogy haragszom! Fogalmad sincs arról, hogy mennyi kínt okozott már a puszta létezésed is!
• Nem, valóban nincs, és nem is érdekel. Ami téged illet, nem sajnállak, és hajlandó vagyok elfogadni a bocsánatkérésedet, amiért megzavartál, és minden egyébért, ami meg Amunetet illeti, nem érdekel, hogy mi lett vele, minden az ő hibája, hisz az ő döntései miatt tartotok ott, ahol tartotok. A többiekért meg már ugye nincs mit tenni.-ez utóbbi mondatot vigyorogva mondtam, ami igencsak felzaklatta Hosszú Hajút.
• Te most azt akarod mondani, hogy még csak nem is vagy hajlandó helyrehozni amit elszúrtál?-kérdezte idegesen.
• Én nem szúrtam el semmit. És nem, nem vagyok hajlandó helyrehozni semmit. Ugye nem azt akarod mondani, hogy azért jöttél, hogy odamenjek Amunethez, és vigasztaljam?-nevettem. Nem tudtam már mást tenni, annyira nevetséges volt a helyzet, hogy azt halandó ember el sem tudja képzelni, de talán más sem.- Milyen kár, hogy feleslegesen jöttél.-vetettem oda neki gúnyosan.
• Ezt nem mondhatod komolyan.- ezt nagyon halkan mondta, mint akiben egy világ tört össze. Tudtam, hogy ezzel nagyon felidegesítettem.- Te megkaphattad őt! Megkaphattad őt! Szerelmes volt beléd, és még mindig szeret, téged szeret, csakis téged! A tiéd volt, neked adta magát, és téged nem érdekel, hogy mi van vele? Hogy hogy érzi magát?-kiabálta.
• Ahogy mondod.-válaszoltam higgadtan.- Azoknak az időknek már vége. Már nem érzek iránta semmit. Ha ő még mindig szerelmes, az az ő baja, nem az enyém.
• Te nyomorult, te! Mindent tönkreteszel! Miattad gyilkolta meg a többieket!
• És te megmenekültél.
• Igen, éppen hogy.
• Kár volt idejönnöd. Igazán.
• Ezt hogy érted?-most már kezdett gyanakodni.
• Ugye nem gondolod, hogy csak úgy hagylak majd távozni innen, ugye?- sejtelmes, gonosz mosolyt villantottam rá. Megfeszültek az izmai.
• Mit akarsz tenni?-némi riadalom hallatszott a hangjában. Ez tetszett.
• El teszlek láb alól. Hát nem egyértelmű?
• Nincs neked ehhez erőd! Az egy dolog, hogy meg tudtál sebesíteni, de a módját, hogy hogyan ölj meg, azt nem tudod.
• Valóban? Így gondolod? Hát gondolom, akkor majd meglátjuk, hogy melyikünknek van igaza.- azzal széles vigyorra húztam a szám.

Minden izmában megfeszült, készült a támadásra. Megint jött a varázserejével, de azzal már a múltkor sem ért semmit. Hamar leállítottam, természetesen én is varázslattal, szépen kényelmesen rákényszerítettem, hogy hagyja abba. Nemigen tudott mást tenni.

• Nos, ha ilyen erős vagy, akkor lássuk, hogy meddig élsz fej nélkül.-szóltam oda neki vigyorogva.

A tekintete ijedt volt. Ennyit ért hát Hosszú Hajú, a régi idők ellensége. Nem ő volt a legerősebb vámpír, akivel valaha megküzdöttem.

Térdre kényszerítettem. Ő könyörgő pillantásokat vetett rám. Úgy tűnt bármennyire is büszke volt, meghalni mégsem akart. De nem volt más választás.

Megfogtam a haját, körbecsavartam a csuklóm körül, majd egy erős rántással elválasztottam a fejet a testtől. A fejet megtartottam trófeának. Valahogy úgy éreztem, ennek így kell lennie, és Hosszú Hajú is így akarta volna...na persze nem magával, hanem velem.

A fejet rátűztem egy kétméteres fakaróra, és eltettem a pincémben, hogy a nap sugarai ne árthassanak neki.

Ezután folytattam a sétámat, és a régi szép időkre gondoltam. Szinte már sajnáltam, hogy most meg kellett szabadulnom Hosszú Hajútól. Na persze azért a testét is megtartottam, de azt elrejtettem, így nagy valószínűséggel senki nem bukkanhat majd rá. Így van ez rendjén. Főleg nálunk, vámpíroknál. Na persze nem állítom, hogy csak mi viselkedünk így. Szerintem ez sok más helyen is így van. Persze nem mindenkiről hiszik el, de az már nem az én dolgom.

14. fejezet

Sok furcsa mágikus lényről hallottam már, még halandó koromban. De nem igazán hittem bennük, legalábbis abban biztosan nem, hogy majd egyszer találkozom velük. Persze a vámpírokban hittem, hinnem kellett, hiszen ott voltak a szemem előtt, és mindent megtettek, hogy észrevegyem őket. De ezzel ellentétben a többi varázslényt csak babonának hittem.

Sokat beszéltek például kis manókról, akik jönnek, és elcsenik a dolgokat, viszont ha hagyják ezt nekik, és nem próbálják meg megakadályozni ebben őket, akkor segítenek, ha szükség van rá. Meg hallottam tündérekről, melyek elhozzák a tavaszt... mondanom se kell, hogy ez mekkora marhaság, ugye? A tündérek legendája meglepő módon még a jelen korban is létezik, és még mindig ilyen hülyeségeket terjesztenek magukról, még számos más hülyeséggel megtoldva, mint például, hogy kacajból születnek, és szikrát esznek, mert ugye ők nem ártanak senkinek és semminek... Egyébként azt el tudom képzelni, hogy tényleg kacajból születnek-autentikus gonosz kacajból.

És te vajon hány tündér születéséért vagy felelős?

Természetesen már az én halandókoromban is keringtek a legendák a farkasemberek létezéséről. A vérfarkasoktól mindenki félt, de hála az égnek, nem került a közelünkbe egy sem.

Hallottam sellőkről, boszorkányokról, szellemekről. A boszorkányságban és a szellemekben én is hittem. És még most is hiszek. Mivel varázsló voltam, alap volt, hogy szellemekkel társalgok, és bájitalokat kotyvasztok, varázslatokat írok.

De a lényeg az, hogy a hiedelemvilágunk nagy részét mesének hittem, amit csak azért találtak ki, hogy a gyerekeket ijesztgessék, vagy esetleg ha nem is mesének gondoltam, akkor egy szellem furcsa magatartásának tulajdonítottam. Mostanáig.

Ahogy éltem a mindennapjaimat, észrevettem, hogy furcsa dolgok történnek körülöttem, mármint megmagyarázhatatlan dolgok. Éreztem, hogy figyelnek, és több ízben is fura szagot éreztem. Gyakran a virágok között éreztem őket. Persze arrafelé, ahol én laktam, a hegyekben, az örök hóhatár közelében, kevés virág volt, és azon belül sem a házam közvetlen közelében éreztem meg őket, mivel egy viszonylag sűrű fenyves közepén volt a házam. A fák sűrűje tett arról, hogy ne lássák meg már messziről a házamat.

Viszont ha lejjebb mentem a hegyen, érezni kezdtem azt a fura szagot. Tudtam, hogy valamilyen élőlény szagának kell, hogy legyen, és azt is tudtam, hogy ez nem emberi szag. De nem is állati.

Végigmentem egy virágzó réten, és annak a rakás gaznak a szagában gyönyörködtem, amikor újra megcsapott az a fura, idegen szag, és akkor az egyik összecsukódott virágnál, valami fényes izét pillantottam meg. Elsőre nem tudtam rendesen megnézni. Bujkáltak. De ahogy figyeltem, újra és újra látni véltem, és akkor észrevettem, hogy a fény, amit láttam, apró szárnyak fénye, amiknek tulajdonosai egészen picike emberek voltak. Tündérek voltak. Ezen régen meglepődtem volna, de akkor már nem. Kezdtem hozzászokni a fura dolgokhoz, bár azért nem gondoltam volna, hogy pont tündéreket fogok látni.

Látván, hogy nem mozdulok, kezdtek felbátorodni, és egyre többen bújtak elő a virágszirmok közül. Fényes cikázó pontok voltak a fekete égen. De én láttam minden porcikájukat. Tisztán ki tudtam venni őket.

Ami azt illeti, eleinte még üdítő volt nézni, ahogy vidáman körberöpködnek, de egy idő után elkezdett idegesíteni. Le is léptem, mint ahogy azt bármelyik másik normális ember tenné, de követtek. Mindig körülöttem röpködtek, ami felettébb idegesített. Kezdtem mérges lenni. Elöntött a hirtelen harag, ami az én esetemben kemény gyilkolási vággyal fonódik össze. De a fények mintha észre sem vették volna, folytatták a kőrözést. Aztán elszakadt a cérna, és elkezdtem kapkodni utánuk. El is kaptam rögtön az elsőt, ami után nyúltam. A kezemben ficánkolt a kicsi tündér. De hiába, esélye sem volt szabadulni. A markom jóval erősebb volt, mint minden izomereje együtt véve.

Hirtelen úgy döntöttem, hogy ezt meg kell kóstolnom. Vajon tényleg annyival más az íze mint az emberé?

Hüvelykujjamat a számba tettem, és összeszorítottam a markomat, hogy a vére a számba folyjon. Ízletesen varázsos volt a vére. Hasonlóan, mint a fajtársaimé, de mégis más. Több kellett.

Hamarosan több tündér is holtan végezte, kifacsarva feküdtek el a füvön. Elkezdtek félni tőlem. Már megpróbáltak kitérni előlem, de még így is simán elkaptam őket. Rájöttek, hogy jobb, ha taktikát váltanak, és elbújnak. Kezdtek elfogyni a fényes pontok. Úgy tűnt kezd vége lenni az ínyenc lakomának. De nem zavart. Már épp eléggé belakomáztam belőlük. Ledőltem hát a nedves fűre, és bámultam a derült, csillagokkal teli égboltot. Valahogy olyan vidámnak éreztem magam, mintha semmi sem szeghette volna kedvem. Kellemes szellő lengedezett. A levegő is langyos volt. Örökké el tudtam volna heverészni ott. Nyilván a világ is jobban örült volna, hogyha úgy teszek.

Gondolhattam volna, hogy ebből még „baj” lehet. Persze nem nekem. Inkább nekik volt gond, hogy túlságosan önérzetesek voltak. És persze azt sem sejtettem, hogy „barátaik” is voltak. Azaz más varázslények. Ennek az incidensnek is van kihatása a mai kapcsolatainkra. Hát ez van. De akkor és ott nem erre gondoltam. Egyszerűen csak felhőtlenül boldog voltam-ha egyszerűen lehetséges az ilyesmi.

Mint utólag kiderült, a drága tündértársaság akkor döntötte el, hogy a vámpírok a világra veszélyes lények, és mielőbb meg kell szabadulni tőlük, úgyhogy elkezdtek szervezkedni, és megpróbáltak megtenni minden tőlük telhetőt, hogy ne legyen egységes a vámpírnép.

Könnyen lehet, hogy még az első „kapcsolatfelvétel” előtt is voltak tündérek a közelemben, de most szinte mindenhol észrevettem őket. Szörnyen idegesítő volt, hogy mindenütt ott vannak. Tudtam, hogy pikkelnek rám, de nem érdekelt. És továbbra is kifacsartam azokat, akik a közelembe jöttek. Már csak az hiányzott volna, hogy aláássák a tekintélyemet mások előtt azzal, hogy ott idegesítenek.

De mint kiderült, ezt a kis akciómat nem hagyták büntetlenül.

Már eltelt néhány év azóta, hogy otthagytam az uralkodói trónt-legalábbis egy kis időre- és ez sajnos kezdett is meglátszani. A vámpírjaim ugyan tartották magukat a parancsaimhoz, de voltak dolgok, amiket csakis én tudtam kezelni. Ilyen volt a külsősök bomlasztó hatása a polgáraimra nézve. A drága kis tündérkék ugyanis így akartak támadni. Ami azt illeti, sikerült is nekik. Már akkor tudtam, hogy ez nem maradhat megtorlatlanul.

Elkezdtek kételyt ültetni a vámpírjaim fejébe, leginkább a fiatalokéba. Leginkább azt a gondolatot hintették el a fejükben, hogy amit csinálnak, az rossz, és hogy ne éljenek többé emberek vérén. Voltak páran, akik megszívlelték, amit mondtak. Próbáltak mindenféle alternatív módon létezni, de mint az kiderült, egy vámpír szervezetének szüksége van a vérre. Ezután jött az önutálat és az önsajnálat párban. Mert hát hogyan máshogy?

Egy nap úgy döntöttem, hogy a vámpírjaim közé megyek, persze inkognitóban, hogy fel ne ismerjenek, és felmérem a közhangulatot. Meglepett amit hallottam. Néhány vámpír verődött össze egy szektát alkotva, és megpróbáltak „másképp” élni, ahogy azt nézeteik szerint kellett volna. Ezt a módszert természetesen a gyengébbek választották, azok akiknek komoly gondok voltak az ösztöneikkel.

A szekta alatt nem a mai világban értendő szektákra kell gondolni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy klánonként elkezdtek furcsán viselkedni, és egymás társaságát keresték ezek a megváltozott gondolkodású vámpírok. Leginkább a sűrű melankólia jellemezte őket. Gyűlölték magukat, és ez a hangulatukra is rányomta a bélyeget. Sőt mi több, a többi fajtársukat is elítélték, főleg azokat, akik élvezettel öltek embereket, és kiélvezték vámpír mivoltuk minden előnyét. És ezeknek a vámpíroknak a száma egyre csak növekedett. Önmegtartóztató étrendjük miatt csak kevésszer táplálkoztak, és akkor sem a fogaikat használták, hanem a karmaikat, amiről meg kell jegyeznem, hogy nem erre való. Mi vámpírok a karmainkkal harcolunk, nem pedig amúgy is meglepően védtelen embereket vagdosunk, hogy a sebből kilefetyeljünk néhány korty vért, hogy ne haljunk éhen.

De nekem nem volt szükségem ezekre a vámpírokra. Gyengék voltak, és nem voltak elég lojálisak hozzám. Szerencsére még nem voltak annyira sokan, hogy lehetetlen legyen őket kiirtani, úgyhogy eldöntöttem, hogy neki is kezdek. Meg kellett mutatnom, hogy velem nem lehet packázni.

Ezúttal nem az uralkodói székből intézkedtem. Saját kezűleg akartam leszámolni mind a lázadókkal, és mind a lázítókkal. Már meg is volt a módszerem. Ekkor kezdődtek el a Fekete Halál pusztításai. Ekkor robbantam be véglegesen a legkegyetlenebb vámpír címen a vámpírtörténelembe.

Akkoriban már több varázserőm volt, mint a kezdeti időkben. Rájöttem, hogy tudok fagyasztani. Pillanatok alatt csináltam tömény jégtömböt egy tóból. Ez lett a védjegyem: a fagyasztás. Erről ismerte fel mindenki a pusztításaimat, már akkoriban is.

Először kiirtottam az ellenem szegülő vámpírokat, és csak azután hajtottam végre legelső igazi nagy pusztításomat a Fekete Halálként.

15. fejezet

Részletek egy régi feljegyzésből, Tündérföld pusztulásáról:

Egy derűs, nyári napon Tündérföld lakosai nyüzsögtek, végezték a dolgukat. Minden békés volt, amíg nem kaptak egy üzenetet. Egy tündér repült be a királyhoz és a királynéhoz. Látszott rajta, hogy nagyon sietett. Lihegett a kimerültségtől. Kellett neki néhány perc, mire ki tudta fejteni, hogy miért is jött. Egy falevelet szorongatott a kezében, nyilván egy üzenet volt rajta.

• Nagyságos Uram!-kezdte az elbeszélését a küldönc.- Egy fenyegetést kaptunk egy vámpírtól. Azt üzente, hogy három napunk van, hogy megadjuk magunkat, utána elpusztít minket. A határidő letelte után senkinek nem kegyelmez meg, mindenkit megöl.

A küldönc még mindig a térdét fogta és zihált. Alig kapott levegőt a nagy rohanás után. A király és a királyné összenéztek, majd a király a küldönc felé nyúlt.

• Add ide azt a levelet!
• Igenis Uram!- és azzal odanyújtotta neki a levelet.

A király hosszasan nézegette a levelet, és néhány felháborodott szisszenés után megfordította a levelet, és még néhány pillanatig nézte. Aztán felkacagott. Egyre hangosabban nevetett, olyannyira, hogy a falakról visszaverődött a hangja, és ezért még hangosabbnak lehetett hallani.

A szolga eleinte nem értette a király hirtelen támadt jókedvét, de aztán megértette a gesztust, majd hátrálva szépen kisomfordált.

Az első néhány napon nem történt semmi. Aztán hűvösebb lett. Először hűvös szél kezdett fújni. Ez keltett némi aggodalmat, de az időjárásszabályozó-szakértőknek sikerült megnyugtatniuk a népet, hogy biztos a kinti zord világból szivárog be a hideg, ugyanis ott tél volt.

A hozzáértő csapatok napokig vizsgálták az átjárókat, de azok tökéletesen zártak egytől egyig. A nép kezdett pánikba esni. A fákat tépkedő jeges szél után erős esőzések következtek. Ekkor következtek az első tömeges elhalálozások. Az eső napokig esett úgy, mintha dézsából öntötték volna. A tündérek nem tudtak repülni miatta, mert vizes szárnyakkal nem tudtak felemelkedni. Az ügyesebbek csináltak kezdetleges esernyőket, hogy tudjanak repülni, de nem mindegyik volt hatásos. Sokan haltak bele ebbe a próbálkozásba.

De az első igazi probléma csak akkor jött, amikor sorra kiléptek a medrükből a folyók. A víz elöntötte a tündérek otthonait, még a magasabb helyekre is betört a víz. Az eső még mindig nem állt el. A lakosság fele ekkor halt meg. Aztán elállt az esőzés, és a víz is nyugodni látszott. Ott, ahol egykor a tündérek boldogan jártak-keltek, most egy hatalmas tó volt. A túlélőknek az épületek tetejére kellett menekülniük, azaz fák tetejére, mert a fák odvaiba vájták üregeiket.

A vezetők hősiesen helytálltak, de hiába. Miközben menteni próbálták alattvalóikat, ők is odavesztek. A tündérek magukra maradtak, vezető nélkül, anarchiába taszítva. Itt nem volt ki segítsen.

Majd a tündérek egy csoportja felvetette az ötletet, hogy a külvilágba kéne menekülni, de nem sokan voltak hajlandóak követni őket, mert az emberi világban még mindig kegyetlenül tombolt a kietlen tél, ami nem tündérnek való. A bátrabbak, akik meg merték próbálni, még az elkövetkező egy hétben elhagyták tündérföldét. A túlélők pedig reménykedtek. A víz apadni látszott, így a legfelső szinteken lakók visszamehettek lakásaikba, megnézni mekkora károkat okozott a jeges víz. De amit ott találtak abban nem volt köszönet. Minden odaveszett, több élet munkája.

Hiába várták, nem ment ennél lejjebb a vízszint. Viszont egyre hidegebb lett. A tündérek kezdték felélni az utolsó tartalékaikat is, ami egyébként sem volt elegendő ennyi személynek.

Egy nap arra ébredtek, hogy vékony jégréteg fedi a víz felszínét. De még nem volt elég vastag ahhoz, hogy járjanak a tetején.

A tündérek egyre jobban fáztak, és nem volt meleg ruhájuk, mert eddig még sosem volt szükségük rá, hiszen szabályozni tudták a belső hőmérsékletet. A túlélők bemenekültek az élhető lakásokba, és eltorlaszolták a bejáratokat ajtó gyanánt, mert a víz elsodort minden nyílászárót. Egyre többen betegedtek meg, és kaptak tüdőgyulladást a nedves hideg miatt. Sok százan haltak meg emiatt.

Eközben egyre többen döntöttek úgy, hogy talán a kinti világban nagyobb esélyük lehet a túlélésre.

Aztán leesett az első hó. A tündérek nagy része még sosem látott ilyet. Csak a kijáró tündérek találkoztak a hóval, és tudták, hogy nagyon hideg. A pánik egyre nagyobb lett. A vízen pedig egyre vastagabb lett a jég...

A túlélők eljutottak arra a szintre, hogy elkezdtek küzdeni egymással az élelemért. Nagyon kevés volt az élelem, és voltak akik éhen is haltak. A többiek nagyon lesoványodtak, és erőtlenek lettek. Már-már repülni sem tudtak. Az idő ugyan már szárazabb volt, viszont egyre hidegebb lett, és ez szintén akadályozta őket a repülésben, mert elfagytak a szárnyaik, és egyébként is túl gyengék voltak már az élelemhiány miatt.

Egyre keményebb fagyok köszöntöttek be kemény hóviharokkal, amiket erős, dermesztően fagyos szél kísért. A túlélés reménytelennek bizonyult. A víz, ami elöntötte a tündértelepüléseket medréig fagyott, de ezt a tündérek már nem élték meg. Mindannyian megfagytak akik ott rekedtek, mert a hó, ami jéggé fagyott már az első hóvihar után eltorlaszolta az átjárókat. Hiába próbálkoztak, a kijutás bizony reménytelennek bizonyult. Tündérország teljesen elpusztult, és a mai napig lakhatatlan. Az akkori tündérnépesség 95%-a halt meg akkor.

Mindenki tudja, hogy csak egy szörnyeteg művelhet ilyet.

Hogy mi történt valójában?

Tehát küldtem egy levelet a királyi párnak címezve, és jól ráijesztettem a küldöncre, aki természetesen nem emlékezhetett a külsőmre, mert kitöröltem az emlékezetéből. Viszont a szemén keresztül nagyszerűen nyomon tudtam követni az eseményeket.

Az átjáró amit megtaláltam egy fa gyökerébe ásott odúban volt. Így hát szépen tábort vertem ott, és vártam a megfelelő pillanatot.

Természetesen csak a megígért három nap után kezdtem el cselekedni, elvégre is én állom a szavam. Természetesen nem vettek komolyan, ami elég nagy hiba volt. De erre ők is hamar rájöttek.

Na szóval miután letelt a három nap, finom hűvös levegőt küldtem át az átjárón. Senkinek sem tűnt fel, hogy mi okozza az időjárási anomáliákat, az esőt, a fagyást majd pedig a havazást. Viszont fejvesztve rohantak szanaszéjjel mikor elkezdődött az igazi katasztrófa.

Amikor a víz elöntötte a tündérek otthonait, sok ezer tündér halálát okozva, a királyi pár már sehol sem volt. Nem próbálták hősiesen megmenteni az alattvalóikat. Ezt csak néhány túlélő hazudta, hogy ne vessen rossz fényt a népükre. Az igazság azonban az volt, hogy az elsők között voltak, akik menekülni próbáltak. Szépen elbújtak a királyi óvóhelyen, magára hagyva sok ezer tündért, akiknek egy részét be tudták volna fogadni maguk mellé. Nekik ott volt bővel mindenféle kényelmi cikk, és élelem. Nem kellett nélkülözniük semmit a szabad égen kívül. Majd amikor leesett az első hó, akkor kezdtek el ráeszmélni, hogy az időjárás nem fog javulni, és leesett nekik, hogy egy támadás alatt állnak. Megpróbáltak kiszökni még az első komoly hóvihar előtt, de elkéstek, így a fagyos széllel szemben kellett gyalogolniuk, hogy kijuthassanak. Viszont az átjáró fölött összegyűlt hó pont akkor szakadt le, amikor átléptek volna rajta, így odavesztek. Akkorát nevettem rajta, hogy majd' megszakadtam bele. Nagyon vicces volt, amilyen sorsra jutottak. Bőségesen megérdemelték. Még ma is ott rothad a tetemük az átjáró tündérföld felőli részén.

Ezután jött csak az igazi éhség és nyomor. Nemhogy egymás ellen fordultak a drága tündérkék, még kannibalizmushoz is folyamodtak. Élelem híján egymást falták fel. Igazi „vademberek” lettek. Már amennyire ez lehetséges nem emberi fajoknál.

Nem mellékesen megjegyezném, hogy a túlélők azért juthattak ki, mert én hagytam, hogy kijussanak. Azt akartam, hogy mindenki megtudja, milyen sorsra jut az, aki a vámpírokkal packázni mer. Mondanom sem kell, hogy a hatás nem maradt el.

A hőmérsékletet exponenciálisan csökkentettem odabenn. Még manapság is csak szkafanderben látogatható a hely.

Ezután érdemeltem ki a Fekete Halál elnevezést. Rettegtek tőlem, főleg azért, mert senki sem tudta, hogy nézek ki. És azt sem tudhatták előre, hogy hol fogok lecsapni legközelebb. Egy időzített bomba voltam. Vagy legalábbis annak tartottak.

16. fejezet

Eme tettemnek sokáig nagy visszhangja volt a történelemben. Vagyis még ma is nagy dobra verik, és nem is véletlenül. Akkor szembesültek vele először, hogy miféle veszélyek leselkednek rájuk. A tündérek is csak akkoriban kezdtek el megismerkedni a többi varázslénnyel, bár igaz, hogy már voltak kezdetleges diplomáciai kapcsolataik más lényekkel, és többeket tanulmányoztak is. De amennyit tudtak, az édes kevésnek bizonyult ahhoz képest, amennyit manapság tudnak.

A vámpírok létezésének ténye alapvetően változtatta meg a hozzáállásukat más lényekhez. Rájöttek, hogy nincsenek védve mindentől. Főleg nem tőlem. Ugyanis Én külön veszélyforrást jelentettem számukra. Persze tisztában voltak vele, hogy egy vámpír veszélyesebb a többinél, de fogalmuk sem volt róla, hogy ki is vagyok pontosan.

És természetesen itt még nem volt vége a pusztításnak. Figyeltem a túlélőket, és azokat, akik befogadták őket. Felkeresték a szövetségeseiket, hogy elrejtőzhessenek náluk. Azok természetesen be is fogadták őket, mert sejtésük sem volt róla, hogy mi várhat rájuk. De ezt nem hagyhattam annyiban. Nekik is meg akartam mutatni, hogy egy rossz döntés miféle következményekkel járhat.

Jártam én az óriások országában, a manók és a koboldok országában, az egyszarvúak országában és a többiben is, ahol tündérek rejtőztek. Persze ott már nem a tündérekre vadásztam. Inkább csak egy afféle kis erődemonstráció volt. Felkerestem a kulturálisan fontos intézményeket, és támadást intéztem ellenük. Lefagyasztottam őket, és elbántam az ott tartózkodókkal. A legtöbbször sima ügy volt. Gyanútlan varázslények művelődtek egy adott épületben, persze a legtöbb helyen a tündérekkel történt katasztrófával voltak elfoglalva, sok dalnok a tündérek dicsőséges küzdelmét akarta feldolgozni, és a történtek feljegyzésével voltak elfoglalva. Na és persze ott voltak a kutatók, akik azt voltak hivatottak kideríteni, hogy mégis ki volt az a bizonyos vámpír, aki véghez vitte a támadást, ki az, akit úgy emlegetnek, hogy a Fekete Halál. Persze a többi támadás ügyét is nyomozták, de a tündéreké volt a legfontosabb.

Mivel az ottaniak nagyon szórakozottak voltak, könnyű volt a bejutás, még az eddigiekhez képest is. Teljesen zavartalanul mehettem végig az üres folyosókon, és úgy nézhettem be a már-már teljesen kiürült olvasótermekbe, ahol alig egy-két manó dolgozgatott. Késő estére járt már, és még mindig azon voltak, hogy kiderítsék ki vagyok. Persze szerettem ráijeszteni áldozataimra. Először csak egy enyhe jeges fuvallatot leheltem feléjük, amitől megborzongtak. Ekkor persze rögtön felkapták a fejüket, és tekintetükkel a nyitott ablakot keresték. Persze nem találták. Mindig becsuktam az ablakokat, mielőtt jeges szelet küldtem áldozataimra. Így sokkal ijesztőbben hat ez a kis mutatvány. Ezután már hosszabb ideig vakarták a fejüket, hogy mégis hogyan lehetséges ez. Akkoriban még nem voltam annyira híres, nem volt még védjegyem, amiből rájöhettek volna, hogy én vagyok az.

Majd az ilyen kis előjátékok után jöttek a különféle önlebuktató módszerek, monológok stb., amivel szórakoztam. Aztán a legkülönfélébb módszerekkel megöltem őket. Voltak akiket puszta kézzel téptem szét, voltak, akiken az erőimet használtam. De egy dolgot mindig ugyanúgy csináltam. Az épületeket mindig eljegesítettem tombolásom után, csak azért, hogy már messziről láthassák, hogy ott jártam. Ez mindig bevált. Ettől kezdtek el igazán rettegni tőlem. Erre így csak én voltam képes.

De még korántsem dőlhettem hátra. Még volt hátra egy birodalom, amit le kellett igáznom.

17. fejezet

Tehát elmentem felderíteni. Természetesen inkognitóban, bár való igaz, hogy egyébként sem tudtak rólam semmit. A határon könnyen átjutottam, és láttam, hogy az emberek nem csak a határ közelében, de jóval messzebb is jól érzik magukat. Bár a fejlődési kísérleteik meglehetősen értékelhetőek voltak, azért a nyomába sem érhettek az Én birodalmamnak. Viszont nekem meg kellett ismernem őket. Elvégre is tudni akartam, hogy miféle nemzetet taposok majd porba.

Elmentem hát a helyi ivóba, mert hát hol máshol lehetne bármit is megtudni az aktuális helyről ahová érkeztem?

Tehát amikor ott ültem a fogadóban, hallottam néhány érdekes pletykát az uralkodó családról. Vagyis volt egy király és egy királyné, meg azoknak testvéreik, unokatestvéreik... szóval egy bonyolult családi kötelék.

És még sok érdekes dolgot hallottam róluk, például azt, hogy egy nagy, rejtélyes palotában élnek, valahol messze minden nyüzsgéstől rejtve a kíváncsi szemek elől. Csak a palota gondnokai látják őket személyesen, és azok is hirdetik ki a törvényeket. Hadd ne mondjam, hogy ez mennyire gyanús volt nekem. Logikus feltételezés lett volna, hogy a palota gondnokai meggyilkolták a királyi családot, aztán pedig előadták, hogy az uralkodók nem akarnak nyilvánosan mutatkozni, és velük hirdettetik ki a törvényeket. És mindezt azért, hogy ne kelljen nyíltan szembeszállni a többi vámpírral a hatalomért. Zseniális terv lett volna. Elvégre is senki sem tudhatta biztosan, hogy élnek-e még az uralkodóik.

A palotában időnként szertartásokat tartottak az uralkodói család dicsőségére. A számos bejárat és terem közül meg volt jelölve néhány, ahol lehetett tartózkodni, a többi helyre tilos volt bemenni. Akik bemerészkedtek a tiltott részbe, azok holtan, cafatokban kerültek elő. Ez elég elrettentő volt ahhoz, hogy nem próbálkoztak nap mint nap behatolni a palotába, bár rendszeres volt, hogy néhány évente mindig akadt valaki, aki megkérdőjelezte az uralkodói család létezését, és megpróbált fellázítani másokat is a legenda ellen. Ezek a kezdeményezések általában úgy értek véget, hogy a hangadók eltűntek ilyen, vagy olyan módon. Voltak akik ellen fellázadtak és megölték őket, mert féltek a hatalom válaszától, és voltak, akik bemerészkedtek a palotába, hogy bebizonyítsák a többieknek, hogy az egész királyi család csupán csak kitaláció.

De nekem nem volt elég ez a kevés információ. Muszáj volt megtudnom az igazat. Így hát úgy döntöttem, hogy elmegyek személyesen és meggyőződöm magam az igazságról. De még mielőtt felállhattam volna, hogy elinduljak, hallottam még valamiről.

A legenda szerint a királyi család birtokában volt egy különleges fegyver. Egy mágikus varázserővel rendelkező drágakő. A legenda szerint ez egy gömb alakú piros kő volt, amit vastag aranyréteggel vontak be, és egy vaskos aranyláncot függesztettek rá fogantyú gyanánt.

A kő teljes varázsereje nem volt ismert, de azt tudták, hogy megerősíti tulajdonosát. Ez volt hát az egyik oka annak, hogy a királyi család rémuralma még nem ért véget.

Ennek tudatában álltam fel a vámpírivóban, és indultam el, hogy behatoljak vetélytársaim lakhelyére.

Eltartott néhány napig, amíg sikerült rájönnöm, hogy pontosan hol is lehet az a palota. Ki kellett szívnom néhány vámpírt, mire rájöttem, de egyáltalán nem bántam. Sőt, boldoggá tett, és el is indulhattam immáron a megfelelő irányba. Eltartott néhány napig, amíg odaértem, mert nem siettem el a dolgot. Pont olyan sebességgel közelítettem meg azt a helyet, hogy legyen időm rendesen körülnézni a birodalomban. Egy kicsit megismerkedtem a helyi történelemmel és hitvilággal. És azt is sikerült megtudnom, hogy a Protektorátus vezetőjét egy közel háromezer éves szörnyetegnek tartják. Ezt szórakoztatónak találtam, mivel történetesen Rólam volt szó. A Fekete Halálról pedig nem tudták, mit gondoljanak, de mindenesetre nagyon féltek tőle. Úgy tűnik mesterkedéseim meghozták eredményüket. De sajnálatos módon ezt egyelőre még nem állt módomban hasznosítani. Minél inkább észrevétlennek kellett maradnom. Csak így volt lehetőségem megszerezni azt a követ. Tudtam, hogy nyilván jól elrejtették abban a palotában, és ha megtudnák, hogy jövök, akkor biztosan úgy elrejtenék, hogy talán évekig tartana míg megtalálnám. Ezt pedig nem kockáztathattam.

Hamarosan meg is pillantottam azt a bizonyos palotát. Egy alacsony kis dombon állt, mellette pedig kb. 2 méternyire egy 4 méter széles kis patak csordogált. Az épület hatalmas volt, és kör alakzatban volt a pereme megépítve. Rengeteg bejárat volt rajta körbe-körbe.

Az egész nagyon kihaltnak tűnt. Valahogy úgy nézett ki, mintha már több száz éve nem lakna ott senki. És erre a kísérteties hatásra az is rátett, hogy menet közben leszállt a köd. Ahogy közelebb mentem hozzá, láttam hogy a köveket moha fedi.

Bár a hely maga nagyon kísérteties volt, egyáltalán nem féltem. Inkább tőlem kellett félni, mert nagyon elszánt és magabiztos voltam, na meg roppantul erős.

Nedves füvön sétáltam át az egyik bejárathoz. Majd körbejártam, és jól szemügyre vettem a többit is. Majd az egyiknél megálltam, mert a látói megérzéseim azt súgták, hogy azzal járok a legjobban.

A telekinetikus képességemet használtam a bejutáshoz. Egyszerűbben megfogalmazva kinyitottam vele azt ajtót. Aztán beléptem.

Egy sötét folyosón találtam magam. Egy hosszú, sötét, de annál díszesebb folyosón. Voltak rajta fáklyatartók, de valószínűleg már nagyon régen voltak meggyújtva. Ahogy végigmentem rajta, a végén találtam egy ajtót. Természetesen az is nagyon díszes volt. Ahogy rákoncentráltam simán megadta magát, könnyebben mint a külső.

Egy teremben találtam magam. Ocsmány, állott dohos hullaszag volt odabenn, majd hirtelen holttesteket láttam a terem közepén lévő hosszú asztalnál ülni. Némelyiknek az asztalra dőlt a feje, némelyik pedig hátradőlt székében. Igencsak gusztustalan látványt nyújtott az a sok oszló hulla az asztalnál, az asztalon lévő tálakban lévő elpenészedett gyümölcsökkel.

Majd a látomás hirtelen véget ért. Az asztalnál már nem ült senki, viszont a tálak tényleg ott voltak, csak nem gyümölcs, hanem por volt benne. Vagyis inkább nagyon régen volt már, hogy gyümölcs volt bennük.

Az egész terem olyan volt, mintha beszélt volna hozzám. Hangokat hallottam, de nem azért mert megőrültem, hanem mert a múlt „szólított meg”. Ez hozzátartozott a képességemhez. Sajnos nem tudtam teljesen kiszorítani, habár látomásrohamaim ritkán voltak, látói megérzéseim voltak, és a múltban történt dolgokat is gyakran hallottam egy mozgalmas történelemmel rendelkező hely, vagy tárgy esetén. Ezek suttogásszerű hangok voltak, amiket jobban hallottam, hogyha rájuk koncentráltam, viszont ha figyelmen kívül hagytam, viszonylag hamar abbamaradt. Ha pedig hozzáértem egy ilyen tárgyhoz, és rákoncentráltam, láthattam a múltját, és olykor-olykor a jövőjét is, de sajnos ez nem volt könnyen irányítható, ezért általában mindig rám tört egy látóroham, ha ezzel próbálkoztam.

Hamar összeszedtem magam, és tovább indultam. A célomra kellett koncentrálnom.

A folyosók teljesen ugyanúgy néztek ki. Túl könnyű volt eltévedni. Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem bolyongással, mire találkoztam valakivel. Egy férfi volt. És nem tűnt boldognak. Sőt mi több, elég haragos volt, amiért ott talált.

• Mégis hogy képzeled, hogy bemerészkedsz ide?-kérdezte mennydörögve.
• A királyi családot keresem.-feleltem vigyorogva. Nem tűnt valami erősnek a megállítóm.
• Te bolond! Halálnak halálával lakolsz majd azért, amiért bejöttél ide!
• Na és erről ki fog gondoskodni?-kérdeztem gúnyosan.
• Hát Én!-felelte harciasan.

Előre tudtam, hogy ez egy rövid küzdelem lesz. És igazam is volt. Nem volt elég ahhoz, hogy megállítson.

Szokásos kézzel-lábbal vívott harc volt, és gyorsaságom és erőm miatt simán elintéztem. Nem számított rá, hogy egy több mint ötszáz éves vámpírral kell szembenéznie. A harc legvégén, amikor már csurom véresen karmolásokkal borított testtel feküdt a földön, és a végső csapásomra várt, még intézett hozzám néhány szót.

• Ha nem én, akkor majd más végez veled, de ezt semmiképp nem úszhatod meg büntetlenül.
• Azt majd meglátjuk.

És azzal lecsaptam rá, és kikaptam a szívét. Meg is ettem, hogy Erőt nyerjek belőle. Aztán folytattam utamat.

Még többet kellett bolyonganom. Már nem is tartottam számon, hogy mennyi folyosón és termen kellett keresztülmennem, mire találkoztam valakivel a királyi családból.

Szintén egy férfi volt, de fogalmam sem volt arról, hogy pontosan kicsoda volt. Valószínűleg nem maga az uralkodó személyesen. Abban viszont biztos voltam, hogy egy erős vámpírról van szó. Éreztem az auráját. És valószínűleg ő is tudta, hogy egy erős vámpírral áll szemben, mert látszott rajta, hogy lelkiekben felkészül a csatára. Ha lebecsült volna, akkor nem tette volna.

Tehát végre egy méltó ellenféllel állhatok szembe...-legalábbis ekkor ezt gondoltam. A királyi család egyik méltóságteljes, erős tagjától elvártam, hogy méltó ellenfél legyen.

Mély levegőt vett, és megfeszültek az izmai. Tehát felkészült a csatára.

• Értünk jöttél, igaz?-kérdezte végül, elég váratlanul ami azt illeti.
• Részben.
• Tehát a követ is akarod.
• Ahogy mondod.
• Nem lesz könnyű dolgod.
• Reméltem is. Szánalmas lenne, hogyha csak úgy simán át tudnék gázolni mindannyitokon. Nem is számítottam másra. Remélem keményen fogtok küzdeni. Úgy lesz az igazi.-mosolyodtam el.
• Hát akkor itt van a lehetőség. Mindannyian erősek vagyunk, előre szólok. És mindannyian elmúltunk ezer évesek.
• Semmi gond. Annál izgalmasabb. De elég volt a dumából, kezdjük el. Ne húzzuk tovább az időt.

Miután befejeztük a társalgást, néhány másodpercig várta, hogy támadjak, de látta rajtam, hogy én is azt várom, hogy ő támadjon, ezért végül mégiscsak ő jött nekem.

Egy kis kézitusával kezdtünk speciális fémből készült fegyverekkel. Ha méltó ellenfelek küzdöttek egymással, ez volt a szokás. Mondanom se kell, hogy nem volt ellenfél nekem. Hamar kivertem a kést a kezéből, majd én is eldobtam a sajátomat. Aztán mindketten néhány lépéssel hátrébb mentünk. Felkészültünk a varázsképességekkel történő harcra. Először egy kis bemutatót tettünk egymásnak a telekinetikus képességeink használatával. Ez is egyfajta erőfitogtatás volt, hogy ezt a képességet, amivel elméletileg minden vámpír rendelkezik, ki tudja profibban használni.

Ő az egyik fáklyatartóból kiemelt egy rég elaludt fáklyát, és kiütött vele egy másik fáklyát a tartójából. Ezután karba tett kézzel várta, hogy én mit reagálok erre. Látszott a tekintetében, hogy ő most nagyon büszke magára. Elmosolyodtam. Én mindig is szerettem a kihívásokat.

Most én következtem. Képességemmel megcéloztam az egyik fáklyatartót, és a fáklyával együtt úgy összeroppantottam, hogy egybegyúrtam a két anyagot, majd odalebegtettem egy másik fáklyatartóhoz, és azzal is egybenyomtam.

Tátott szájjal nézett rám. Nagyon úgy tűnt, hogy ezt a fordulót is én nyertem meg. De nem adta fel. Méltóságteljesen folytatta a harcot. Most következett a különleges képességgel vívandó forduló.

Hamar ismét támadóállásba állt, és felkészült a harcra. Én is így tettem. Tudtam, hogy megint ő fog először lecsapni. Tudtam, hogy valami aktív támadóképessége van, ezért óvatos voltam, de nem fegyvereztem le azonnal, mert akkor túl hamar véget ért volna a küzdelem.

Lávasugárral támadt, de szerencsére elég gyors voltam ahhoz, hogy kikerülhessem, így nem talált el vele. Még hagytam neki, hogy párszor lőjön, mert élvezet volt nézni, annyira látványos volt, de sajnos minden véget ér egyszer, így bevetettem a saját képességemet, az alapképességemet, mert az ellenfelem is az alapképességét mutatta be. Így hát lefegyvereztem, és térdre kényszerítettem a szó szoros értelmében. Behatoltam a tudatába, és úgy irányítottam a testét, és a tudatát, ahogy csak akartam, még használtam is az erejét, mert egyébként az nagyon tetszett.

Aztán elengedtem. A térdét fogva lehajolt, és lihegett. Ezt a kört is én nyertem. Eddig 3-0 volt az én javamra. Nem volt boldog, de még mindig nem adta fel. Ez becsület kérdés volt neki.

Már csak a kétkezi küzdelem volt hátra.

Megint mély levegőt vett, és felkészült a küzdelemre. Már sejtette, hogy ez fájni fog neki. Én is felkészültem. Mosolyogtam rá. Nem biztató mosoly volt, hanem inkább amolyan szívből jövő, amikor az ember örül ellenfele vereségeinek. És én akkor szívből örültem neki. Tudtam, hogy én fogok nyerni, de azért megadtam azt a szívességet neki, hogy kiálltam vele, hadd veszítsen méltóságteljesen. Elvégre is teljesen szabályosan küzdött velem. Ami azért már akkoriban is ritkaság számra ment.

Megint ő rontott nekem, de kitértem ütései elől. A karmaival próbált támadni, és nem is csinálta volna rosszul, de sokkal gyorsabb és ügyesebb voltam nála, így esélye sem volt eltalálni engem. Még néhány másodpercig hagytam neki, hadd hadonásszon utánam (ami mellesleg vámpíroknál épp elég idő), utána én is bevittem neki néhány ütést, viszont én sikerrel jártam. Bevertem neki néhányat, amitől el-el tört néhány csontja, és karmaim is a csontjaiig hatoltak, amikor egy-egy karmos ütést vittem be neki. Történetesen megpróbált volna elhajolni, de nem volt elég gyors ehhez. Úgy voltam vele, hogyha már csinálunk valamit, akkor azt csináljuk is jól.

Már néhány perce küzdöttünk, amikor egy döntő csapással úgy bezúztam a bordáit, hogy azok beleálltak a belsőszerveibe, köztük a szívébe is.

Ekkor a földre rogyott, és feladta a küzdelmet. Tudta, hogy meg fog halni. Ő is megölt volna engem, ha le tudott volna győzni. De nem tudott. Így a vereséggel együtt elfogadta a halált is.

• Méltósággal győztél.-nyögte rekedten, majd fejet hajtott előttem.
• Te meg méltósággal küzdöttél, és úgy is veszítettél.-feleltem, és én is fejet hajtottam neki.

Ezután gyorsan és magabiztosan végeztem vele, nem aláztam meg azzal, hogy megkíméljem az életét. Mivel dicsőségesen küzdött, megérdemelte a méltóságteljes halált. Tudtam, hogy ő is megadta volna nekem ezt a kegyet.

Győztesen indultam tovább. Még mindig nem tudtam, hogy hol lehet az a bizonyos kő, és volt egy olyan megérzésem, hogy a család többi tagja már nem fog ilyen tisztességesen küzdeni. Valószínűleg az általam előbb legyőzött volt a legerősebb önerőből. És azt, hogy a király mennyire erős azzal a kővel, azt a fene sem tudhatta.

Megint több órányi bolyongás következett, és én akkor már komolyan kezdtem unni a díszes, „egyedi” folyosókat, és termeket, ahová vezettek. És tudtam, hogy nem körbe-körbe járkálok, egyszerűen csak ilyen szarul volt megépítve az egész épület. Kezdtem már beleőrülni ebbe az egészbe. Az embernek vannak olyan pillanatai, amikor belekezd valamibe nagy hévvel, hogy na majd most meglesz, és akkor milyen jó lesz az, aztán amikor belekezd a kalandba, az elején még izgalmas, aztán a reménytelenül hosszadalmas, monoton részek miatt annyira beleun az egészbe, hogy legszívesebben sikítógörcsöt kapna, és bármit megtenne, hogy kijusson végre. Na én pont ezt éreztem. Kezdett rohadtul elegem lenni az egészből, és már alig vártam, hogy szembesétáljon velem vagy a király, vagy akár maga a kő... Már azt sem bántam volna, hogyha egy egész földöntúli démonhadsereggel kell szembenéznem, vagy akár egy temérdek időn kívülivel, csak történne már valami...

És akkor hirtelen megtörtént. Szembesétáltak velem. A királyi család.

18. fejezet

Megéreztem a közeledtüket. Voltak vagy hatan-heten, de nem érdekelt, egyszerűen csak örültem nekik. Már alig vártam az elkövetkezendő felesleges szócsépléseket, és vallatásokat (az utóbbit egyértelműen az én részemre).

Már csak egy folyosón kellett befordulnom, és bingó! Már ott is álltak előttem, mindannyian goromba képet vágva. Tudtam, hogy az, akivel nemrég elbántam, még a harc elején telepatikus üzenetet küldött a többieknek, hogy itt vagyok, és épp vele fogok küzdeni. Tehát nem örültek, hogy látnak. Tudták, hogy ez mit jelent.

Heten voltak, három nő, és négy férfi. Természetesen mindegyiknek volt varázsképessége. Ez alap elvárás volt a királyi családtól, elvégre is gyengék nem lehettek uralkodók. Ezt nagyon is szigorúan vették akkor is, és most is.

• Megöltél egy közülünk valót.-mondta felháborodva az egyik nő. Hosszú, szőke haja volt, és rideg, világoskék szemei. Tradicionális fekete ruhába öltözött, ami a színétől eltekintve elég dekoratív darab volt.
• Igen, így volt.-feleltem nyugodtan.- Fair küzdelem volt.
• Valóban így véled?-kérdezte az egyik férfi, akinek rövid, barna haja volt, és barna szeme. És csakúgy, mint a többiek, ő is fekete ruhát viselt.
• Igen. Tudta, mire vállalkozik, és gondolom ti is tudjátok, elvégre is ha nem így volna, nem merészkedtetek volna ide.
• A kőre fáj a fogad.-állapította meg egy másik férfi, akinek fekete haja volt. Valószínűleg édestestvérek lehettek a barna hajúval, mert nagyon hasonlítottak egymásra.
• Igen, hol van?-kérdeztem egy enyhe mosollyal, mert tudtam, hogy ezen mennyire fel fognak háborodni.
• Csak nem gondolod, hogy megmondjuk neked?-kérdezte felháborodottam a szőke hajú nő. A többiek nevettek. Pont ahogy gondoltam.
• Ami azt illeti, nagyon is el fogjátok árulni nekem. Nem járnátok jól, ha nem így tennétek.

Természetesen nem hittek nekem. Fel voltak készülve egy esetleges küzdelemre, ezért a zsebükben érezték a győzelmet. Pont ahogy én.

• Végeztél a testvérünkkel, és behatoltál a palotánkba, hogy ellopd egy fontos családi ereklyénket. Ezért meghalsz.-mondta ridegen a szőke nő.
• Hát jó.-feleltem immáron szélesen vigyorogva.

De ők nem úgy akartak küzdeni, ahogy az előzővel küzdöttem. Ők mindannyian egyszerre akartak nekem támadni. És úgy is tettek.

Mindannyian a varázserejükkel támadtak. Volt köztük víz, tűz, föld, levegő, bénító, céltalanító és eltérítő.

A négy elem elől könnyen kitértem, a bénítót, céltalanítót és az eltérítőt, csak a szándéka miatt éreztem meg. De nem fogtak rajtam. Én is úgy döntöttem, hogy az erőimhez nyúlok.

A tűz ellen a jéggel védekeztem, elég hatásosan, amin meg is lepődött a használója.

Persze verekedéssel is próbálkoztak közben, meg mindenféle fegyverrel is, de túl kevesek voltak ahhoz, hogy elintézzenek.

Mondhatni külön kis vérfürdőt rendeztem ott. Kipróbáltam rajtuk a vadonatúj kitalált telekinetikus trükkömet, azaz elkezdtem őket szétdarálni a bőrük alatt, és össze is kevertem a kapott darát, így csak egy gusztustalan trutyitól csöpögő zsák lett belőlük. Csak egyet hagytam meg, a szőke nőt, és őt is azért, hogy megtudjam tőle, hogy merre van az a kő, Tomora köve. Mindenképpen meg akartam szerezni.

• Ugye tisztában vagy vele, hogy miért vagy még életben?-kérdeztem a nőt.
• Tőlem ugyan nem tudsz meg semmit!-erősködött.
• Ó, dehogynem drágám.-mondtam neki mosolyogva.

Nem örült nekem. Sejtette, mi következik. És pont jól tudta, mert betörtem a fejébe, és elkezdtem az irányításom alá venni.

Ami azt illeti, volt már nehezebb dolgom is, tehát viszonylag gyorsan megvolt. Bár mindenki nagyon könnyű volt préda volt eddig, akit támadtam. A másodperc tört része alatt vettem rá, hogy mondja meg nekem, hogy hol található az a kő.

Mint kiderült, a királyi lakosztálytól jó messze, egy veszélyes átkokkal és lényekkel teli részében volt a palotának, ahová nagyon is nehéz volt eljutni-legalábbis egy átlagos vámpírnak.

Miután a nőt kiszívtam, és megöltem, továbbindultam, hogy megtaláljam a követ. Most már tudtam, hogy hol keressem. És mivel a királyi családot legyőztem, a területet gyakorlatilag meg is hódítottam, de jelenleg ez nem érdekelt. Nekem a kő kellett.

Ahogy céltudatosan haladtam előre, észrevettem, hogy elértem ahhoz a bűvös veszélyes részhez, ami tele volt átkokkal, meg fekete mágiával.

De nem torpantam meg. Céltudatosan haladtam előre tovább. Óriások rengették a folyosókat, szörnyűséges mágikus óriáskígyók fenték rám a fogaikat, hatalmas tüzes vermek tárultak elém, de az óriások mellett gyorsan elmentem, a kígyókat agyontapostam, a vermek felett pedig átrepültem. Nem állíthatott meg semmi és senki. Az átkok-bár éreztem hatásukat-nem fogtak rajtam.

Aztán elértem a követ, amit már oly régóta kerestem már. Egy emelvényen állt, és várta, hogy elvegyem onnan. Nem kellett sokáig várnia.

De megfordult a fejemben, hogy ez a kő túl erős, és ha mások kezébe kerül, az gondokat okozhat még nekem. Ezért a láncnál fogva elkezdtem a földhöz verni a vaskos aranyrétegbe zárt követ, egészen addig, amíg az ketté nem tört. Miután ez megtörtén, az egyik feléből kikapartam a követ, majd lassan, óvatosan a számba csúsztattam, és szétrágtam, egészen addig, amíg porrá nem zúzódott, majd felvágtam a csuklómon az ereimet, és a kifolyó vérrel együtt lenyeltem a kő egyik felét, amelyet porrá zúztam.

Ami megmaradt, azt eltettem az üres aranyhéjjal együtt, és úgy hagytam el a palotát.

Az üres aranyhéjat teleöntettem arannyal, és újra összeillesztettem a másik felével, hogy megint teljes gömböt alkossanak. Majd elvittem a Skandináviai házamba.

Az új területem lakosságát pedig elkezdtem integrálni. Ott maradtam egészen addig, amíg szilárd nem lett a vezetésem. Elismert vezető lettem a környező területek részéről is, és az egész birodalmamban, beleértve az újonnan leigázott részt is.

Aztán elfáradtam. Éreztem, hogy pihenésre van szükségem, így egy jó kis vadászat, és egy kiadós vér-és vízfürdő után elmentem abba a bizonyos Skandináv házamba, és lefeküdtem pihenni-évekre.

III. rész:
A boldogság illúziója

19. fejezet

Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi ideig aludtam. De felébredtem. Akkor aludtam először úgy igazán „mély álmot”. Ez olyan, mint a hibernáció. Lefekszünk egy nyugodt helyre, és hagyjuk, hogy a szomjúság is elmúljon. Egyszerűen csak alszunk, a testünk pedig szép lassan „leereszt”. Hogyha több évtizeden át tart ez az alvás, akkor a testünk olyan állapotba kerül, mint a múmiáké. Ezért ha egy ember véletlenül rátalál egy már régóta alvó vámpírra, azt hiszi, hogy egy hullát lát.

Persze a felébredés már egy kissé bajos. Sok vámpír marad azért a föld alatt, mert nem elég erős ahhoz, hogy meg tudja tenni ezt a lépést. Mondhatni, ez is a természetes kiválasztódás része. Az erős fennmarad, a gyenge elpusztul. Sok vámpír próbált már meg úgy megélni több ezer évet, hogy nem feküdt le mélyálomba, pont azért, mert tudták, hogy nem biztos, hogy fel tudnak majd kelni, viszont azzal, hogy nem feküdtek le, megölették magukat. Bizony alvás közben is erősödünk.

Viszont nekem természetesen sikerült az ébredés. Elvégre is, hogyha nem sikerült volna, akkor most nem lennék itt, hogy meséljek az életemről.

Először kisebb állatokkal kezdtem a táplálkozást. Nagyon magamon kívül voltam, ezért nehezen ment a mozgás, viszont a képességemet még mindig elég jól tudtam használni, mivel arra lettem figyelmes, hogy egy csomó patkány sereglik körém. És én pont erre vágytam. Túl különös egybeesés volt ahhoz, hogy véletlen legyen. Én csináltam. Tudat alatt kisugároztam a vágyaimat, és egy rakás patkány jött, hogy be is teljesítse azokat. Ahhoz valószínűleg túl messze voltam mindentől, hogy emberek jöhessenek csillapítani a szomjamat, pedig az mérföldekkel jobban esett volna. De ami késik, nem múlik-tartja a mondás, és milyen igaz.

Ahogy jobban erőre kaptam, kiástam magam a földből, és felmásztam a házam pincéjébe. Ez eltartott néhány percig. Igen, ez vámpírok közt elég lassú mozgás, de aligha láttam gyorsabb vámpírt hasonló állapotban.

Ahogy kijutottam a házamból, elkezdtem patkányoknál nagyobb állatokra vadászni. Való igaz, hogy állati véren is tudunk élni, de azon csak vegetálni lehet, nem igazi élet az egy vámpírnak. Viszont egy olyan vámpírnak, aki mély álmából ébred, annak jobb mint a semmi, hiszen valamiből meg kell ám erősödni.

Farkasokra vadásztam, egyrészt azért, mert az ragadozó, másrészt azért, mert sok volt belőle arrafelé, úgyhogy viszonylag könnyű prédát jelentett. A farkas volt az egyik legjobb táplálékállat arrafelé. Persze akad a világon alkalmasabb állat is a vámpír etetésére, például a mindenevő állatok, azon belül is az emberszabásúak voltak a legjobbak, de be kellett érni azzal, ami volt.

Miután elég erős lettem egy hosszabb út megtételéhez, elmentem egy közeli kis emberi településre, és alaposan megtizedeltem őket. Az emberi vér akkora örömöt okozott nekem, amekkorát már nagyon régóta semmi sem. Az az érzés, amikor a selymes, meleg emberi vér az ajkaimhoz ér, és megfiatalít mind testben, mind lélekben, az leírhatatlan érzés. Úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Nagyszerűen éreztem magam, és csak úgy kicsattantam az egészségtől. Ha egy ember akkor és ott jobban megnézett volna magának, akkor egy magas, szőke fiatalembert látott volna rózsás arcbőrrel, aki úgy nézett ki, mint maga a megtestesült egészség.

A bőröm is újra meleg lett és egészen emberi. Meglehetősen emberi hatást keltettem-eltekintve attól a kis apróságtól, hogy tetőtől talpig véres voltam.

Egyébként egy vámpír nagyon emberien tud kinézni. És nem csak az ablakon. A szemeink vörösek, hogyha közvetlenül világítja meg valamilyen fényforrás, és a pupilláink macskaszerűek. A karmaink hosszúak és hegyesek, és ugyanez a szemfogainkra is igaz. De ezeket a vonásainkat viszonylag könnyen el tudjuk rejteni. Kivéve, ha szomjasak vagyunk. Ilyenkor még a bőrünk is kifehéredik. Bár ez is csak attól függ, hogy mennyire vagyunk szomjasak. Ennek is fokozatai vannak, csakúgy, mint az embereknél. Egy ember is el tud sápadni, ha nagyon éhes, csak nálunk, vámpíroknál ez sokkal látványosabb. És vannak még más tünetek is, ha nagyon sokat éheztünk, de az már tényleg nagyon radikális esetekben van. Ha egy vámpír csak vegetál, és nem étkezik folyamatosan rendesen, akkor az erei is kidudorodnak, így rendesen átlátszanak a bőrén. Bár az is lehet, hogy csak a bőr vékonyodik el. Ezt még nem tanulmányoztam közelebbről.

Miután az evéssel, és a teljes feléledéssel megvoltam, úgy döntöttem, hogy körülnézek a birodalmamban. Kíváncsi voltam, hogy mi minden történt, amíg nem voltam a közelben. Szépen végigmentem a birodalmamon, természetesen a Skandináv-félszigettel kezdtem, elvégre is ott tartózkodtam. Úgy tűnt, minden rendben van. Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, hiszen nem voltam elérhető, tehát ha történt volna valami, akkor nem tudtak volna segítséget kérni tőlem a birodalom megvédésében. De szerencsére nem történt komolyabb incidens.

Végigmentem az újonnan elfoglalt területen is, és ott sem volt semmi probléma. Úgy tűnt, elfogadták sorsukat, olyannyira, hogy az ott élők jóformán nem is emlékeztek a nemzeti múltra, csak annyival voltak tisztában, hogy most már a Protektorátus részét képezik. Ez nem is volt baj. Őszintén szólva nem is számítottam ilyen jó eredményre.

Miután végignéztem a területeket a kontinensen, olyan döntést hoztam, amit eddig még soha, vagyis hogy ellátogatok az elfoglalt szigetekre.

Egy kicsit izgatott voltam a dolog miatt, hiszen sosem jártam még ott korábban. Komolyan érdekelt, hogy mit találhatok ott, így hát hajóba ültem, és hagytam, hogy elvigyenek a szigetekre. Komplett hajójáratok közlekedtek a szigetek között, ezzel téve lehetővé a birodalmon belüli kommunikációt.

Jó kis utam volt, éjszaka néztem a gyönyörű kilátást, azaz a sok vizet, na és persze a partokat, nappalonként pedig kikötöttünk egy-egy szigeten, és elástuk magunkat. A napsugarak ellen leginkább így tudtunk védekezni. Persze ha hosszabb hajóútra vállalkozna valaki, akkor természetesen van lehetőség a hajón belül is elbújni a napfény elől, de akkor nagyobb hajóval kell menni, ami természetesen drágább.

Igen, természetesen akkoriban is volt „pénz”, és nem is működött sokkal másképp, mint manapság. Kövekre kellett rávésnünk egy speciális, csakis hozzánk köthető jelet, és azt kellett odaadnunk annak, akinek tartoztunk. Egy ilyen jellel ellátott kő azt jelentette, hogy valakinek tartozunk egy szívességgel. Komoly nyilvántartási rendszert vezettek a különböző vámpírok jeleiről, így nagyon komolyan is vették.

Persze nekem, mint a birodalom alapítójának voltak különféle kiváltságaim. Az állami kézben lévő szolgáltatásokért nem kellett fizetnem, sőt, ha nem akartam, akkor a vámpíroknak sem. Teljes mértékben törvényen felüli voltam, mármint fizetési tekintetben. Viszont cserébe én se kaptam fizetést azért, amit csináltam. Mindig csak annyit vettem el, amennyire szükségem volt.

Tehát rászántam néhány hónapot a szigeteimen való körülnézésre, aztán pedig elértünk arra a bizonyos legnagyobbra, ami nem is egy sziget volt, hanem egy sziget-csoport. Azoknak, akiknek nem sikerült kitalálnia, hogy mire gondoltam, a Brit-szigetekről van szó. Egész jó élőhelynek bizonyult. Bár elég esős volt a klíma, ez egy vámpírt nem nagyon zavarhatott. Pont ahogy gondoltam, már elkezdték a földalatti városok kialakítását a közeli hegyekben. Eltöltöttem ott néhány hetet, és hagytam, hogy az ottani embereim meggyőzzenek róla, hogy jól mennek arrafelé a dolgok. Az átlag polgárok mit sem sejtettek kilétemről. Ezt direkt így szerveztem le. Nem lett volna előnyös számomra a lebukás.

De én ennél többre vágytam. Igen, birodalomvezér voltam, és élvezhettem volna az uralkodásomat, és az eddigi munkám gyümölcsét, de sosem voltam az a típus, aki csak úgy nyugodtan tud ülni a fenekén, ezért megint valami izgalomra vágytam. Ezért összehívtam néhány vállalkozó szellemű vámpírt, és a legnagyobb hajónkkal indultunk felfedező útra a távolabbi vizek felé. Tudtam, hogy van még föld, arra, amerre a nagy kékség folytatódik.

Néhány hétnyi zötykölődés után elértünk egy nagyobb szigetet, a mai Izlandot, és küldtem is egy üzenetet a kontinensre, hogy küldjenek vámpírokat, mert szükség van rájuk. Addig pedig elkezdtük a terep átalakítását. Na jó, nem volt annyira szemmel látható az eredmény, mint az embereknél, de nekünk ez is megtette.

Aztán néhány hét múlva ideért a segítség, és miután parancsba adtam nekik, hogy telepítsenek be embereket a szigetre, továbbindultam a kis kíséretemmel.

Az az út is eltartott egy ideig, de nem nagyon számoltam, hogy meddig. De több nappalt is át kellett vészelni a hajóban. Szerencsére mindenkinek jutott hely bőven, így mindenki túlélte.

Bár meg kell mondjam, elég furcsa utazás volt. Többször is viharba keveredtünk, és olyan volt, mintha a vízben emberek lettek volna, de nem voltak. Sokakat kellett erővel visszatartani, hogy ne vessék a vízbe magukat. Megszállottak voltak. Szüntelenül arról hadováltak, hogy hívják őket, ezért kell menniük. Aztán ahogy elcsitult a vihar, mindenki megnyugodott. Még én is.

És akkor megláttam az úti célomat. Egy partszakasz volt. Fogalmam sem volt, hogy mekkora lehetett, de nagyobb volt, mint bármelyik sziget, amit addig láttam. Manapság Grönlandnak nevezik. Ahogy jobban körülnéztünk rajta, rájöttünk, hogy az egészet jég borítja. Tehát csak a föld alatt lehet építkezni. Őszintén szólva ez nem nagyon zavart meg. Eddig is a föld alá építkeztünk, ha tehettük, márpedig oda mindig lehetett.

Azokban az időkben kezdődött el Hürgenszkvá, a titkos város építése. Mai szemmel nézve kissé érdekes lehet az építészeti stílus, amiben megépült, de azokban az időkben még elég modernnek számított.

Több irányból is épült bejárat, vagyis inkább lejárat a városba, és mindegyik ugyanabba a nagyterembe vezetett, ahonnét megint számos lejárat vezetett a város többi részébe, természetesen hosszú lépcsősorokon át. A város tele volt folyosókkal és oszlopcsarnokokkal, és az oszlopokra az úgynevezett ősprotektorátusi vonalírással írtak rá bizonyos információkat.

Természetesen a megvilágításra is gondoltunk. Bizonyos helyeken „fáklyatartók” voltak, bár manapság nem mindenki jönne rá erre. Hürgenszkvá a valaha épült legnagyobb vámpírtelepülés valószínűleg az egész világon.

Mivel nem volt ott több dolgom, ideje volt visszaindulni a kontinensre. Természetesen a Grönland közelében lévő szigetekre is a birodalom sajátjaként tekintettünk, de az még egyelőre nem volt fontos. Viszont az összeköttetés igen. Célszerűnek találtam egy a birodalom részeit összekötő alternatív útvonal létrehozását is.

Ezt nyíltan ki is hirdettem, hogy ha esetleg valakinek támad egy nyerő ötlete, akkor esetleg tájékoztathasson is róla minket.

Vártunk bő egy hónapot a válaszok kiértékelésével. Volt, aki földhidat építtetett volna, volt, aki kettéválasztatta volna az óceánt, de nekem az a kötélhidas ötlet tetszett igazán. Mivel Én arra szavaztam, valahogy mindenki úgy döntött, hogy támogatja az ötletemet, tehát a kötélhíd nyert.

A köteleket speciális eljárással kezelték, és először a félszigeten állították fel az első állványt, majd hajóval vitték át a kötél másik felét, és így épült meg a kötélhíd. Tehát a fő közlekedési eszköz már meg is volt.

20. fejezet

Függelék- a Jack-féle képességlista

képesség neve definíció

a, á

akaratrákényszerítés mások akaratának befolyásolása

akaratteljesítő bárki irányíthatja

alakváltás a fizikai alak megváltoztatása

áldó valakinek jót akar és megtörténik

álomirányító irányítja mások álmait

altatás mások elaltatása

animágia állatok alakjának felvétele

aniszájú állatokkal beszélő

asztrális kivetítés kivetíti magát valahova, ahol nincs ott

átjárónyitás átjárón keresztül eljut a-ból b-be

átkozó valakinek rosszat akar és megtörténik

átváltoztatás átváltoztatja a dolgokat valami mássá fizikailag

átváltoztató személyek vagy tárgyak átváltoztatása

b

balszerencse magának és másoknak

békanyelv olyan a nyelve mint egy békának

bénító lebénít másokat

blokkolás képességek hatástalanítása

butító mások elhülyítése

bűvölő megigéz másokat

bűzölő büdös anyag kibocsátás

c, cs

céltalanító elveszi mások érdeklődését bizonyos céloktól

csalogató valami egyénileg változó csábító dologgal való csalogatás (pl. szagok)

d

dolgok eltüntetése eltüntetni a dolgokat

e, é

ébresztő felébreszt másokat

egoizmuskeltő egoizmust kelt másokban

egyenesítő megegyenesít dolgokat

elektromosság képesség az energiával

elélvező élvezet okozása

életerő elszívása mások életerejének elszívása - nem visszafordítható

elhalványulás el tud halványulni, így nehezebb észlelni

elrejtőzés eltűnik és nem tudják követni

eltérítő az emberek nem találják meg uticéljukat

elüldöző mások elteleportálása

empátia mások érzelmeinek érzése

energiaátadó átadja másoknak az energiáját

energiaelszívás mások energiájának elszívása

energiapajzs nagy energiájú pajzs, ha túltöltődik robban

erő "vámpírfeletti" fizikai erő

erősítő mások fizikai erejének növelése

érzéketlenítő blokkolja mások érzelmeit

érzelemirányítás mások érzelmeinek befolyásolása

érzelemmegmutató meg tudja mutatni az érzelmeit

érzelmetlen el tudja zárni az érzéseit

érzéstelenítő nem éreznek fizikailag semmit

eseménybefolyásolás valamit akar és megtörténik

extra érzékek látás, hallás, szaglás, tapintás

f

fagyasztás dolgok megfagyasztása

faljárás dolgokon való átmenés

feldúló feldúlt érzelmi állapotba hoz

feltámasztó holtakat zombivá teszi

feltűnő mindig mindenki észreveszi, nem tud elbújni

fény fény, mellyel vakítani és égetni lehet

fizikai erők súrlódás, gravitáció

g, gy

gondolatelnyomó elnyomja mások gondolatait

gondolatkivetítés elképzelt dolgok valóssággá tevése és eltüntetése

gondolatmegmutatás mint renesmee

gondolatolvasás hallja mások gondolatait

gyengítő mások fizikai erejének gyengítése

gyilkos pillantás ha a szemébe nézel meghalsz

gyógyítás mások meggyógyítása, feltámasztása

gyors regeneráció gyors gyógyulás

gyorsaság "vámpírfeletti" gyorsaság

gyorsító mások gyorsítása

gyorsúszás hihetetlenül gyors közlekedés vízben

gyűlöletkeltő gyűlöletet kelt másokban

h

hajlító elhajlít dolgokat

halmazállapot váltás az alap szilárd halmazállapot folyékonnyá vagy légneműre cserélése

hatalmas ugrás hatalmasat tud ugrani

hazugságkeltő hazugságra késztet

hegyező hegyessé tesz dolgokat

hívó megidéz másokat

időjárás az időjárás befolyásolása

igazságkeltő igazságra késztet

illuzionáló hallucinációk okozása

irigységkeltő irigységet kelt másokban

izgalomkeltő izgalomba hoz másokat

j

jégvillám hirtelen hűlés, gyors jegesedés

k

kábítómező altatás pajzsszerűen

kapcsolat összehozó emberek összehozása

kapcsolatszétziláló emberek egymástól való elhidegítése

karom megnöveszti a karmait

keményítő megkeményít dolgokat

képességátadás át tud adni képességet

képességcserélés ki tudja cserélni a varázserőket

képességek erősítése mások képességének erősítése

képességelvevés megfoszt másokat az erejüktől

képességmanipulálás több funkciós képesség esetén

képességmásolás képességek lemásolása bizonyos időre

képességmegállapítás mások képességének megérzése

kínzás fájdalom okozása

klónozás mások sokszorosítása

kopasztó eltávolítja a szőrt

kotyvasztó ha ott vannak a hozzávalók kész dolgokat csinál

ködösítő ködöt csinál

könnyítő könnyebbé tesz

kővé dermesztő mások és a saját bőrének áthatolhatatlan kővé dermesztése

közömbösítő közömbös érzelmi állapotba hoz másokat

közvetítő továbbítja mások erejét

kristályosító kristályok növesztése

l

lassító mások lassítása

lassú regeneráció lassú gyógyulás

láthatatlanság mások által láthatatlanná válik

láva lávasugár a tenyeréből és lávagolyó

lavina földrengés előidézése

lélekvadász uralja az általa megöltek lelkét

lézerszem lézert lő a szemével

m

mágnesezés képesség mágneses terekkel

megbetegítés mások megbetegítése érintéssel

megdermesztés ellenfél ledermesztése

megríkató megríkat másokat

megszálló ideiglenesen megszállja mások testét

mérgező mérget tud kibocsátani

n, ny

negatív aura a rosszakarat demotiváló hatása

négy elem víz, tűz, föld, levegő

nemszámoló sosem tudja miből mennyi van

nevettető röhögőgörcsöt okoz másoknak

növesztő megnöveszt dolgokat

nyálka zöld nyálkát tud köpni

nyomkövető valakinek az energiajelére ráakaszkodni és nyomon követni

nyúlékonyság gumiember

o, ó

odataláltató az emberek megtalálják céljukat

okosító mások okosítása

orbolás tárgyakat teleportál akár messziről

ö, ő

önáldó magának jót akar és megtörténik

önaltató elaltatja magát

önátkozó rosszat akar magának és megtörténik

önbénító lebénítja magát

önbetegítő megbetegíti önmagát

önbizalom-elvétel mások önbizalmának elvétele

önbizalom-növelő növeli mások önbizalmát

önbutító lehülyíti saját magát

önébresztő felébreszti magát

önegoizmuskeltő egoizmust kelt magában

önegyenesítő kiegyenesíti magát

öneltüntető eltünteti magát

önerősítő megerősítő saját magát

önfeldúló feldúlt érzelmi állapotba hozza magát

önfeltámasztó feltámasztja magát

öngondolatelnyomó el tudja zárni a gondolatait

öngyengítő legyengíti saját magát

öngyorsító meggyorsítja saját magát

öngyűlöletkeltő gyűlöletet kelt magában

önhajlító meghajlítja magát

önhazugságkeltő csak hazudni tud

önhegyező meghegyesíti magát

önhívó teleportálás

önigazságkeltő nem tud hazudni

önilluzionáló hallucinációkat okoz magának

önirigységkeltő irigységet kelt magában

önizgalomkeltő izgalomba hozza magát

önkeményítő megkeményíti magát

önkínzó fájdalmat okoz magának

önkönnyítő megkönnyíti magát

önközömbösítő közömbössé teszi magát

önlassító lelassítja saját magát

önmegríkató megsirattatja magát

önmérgező mérget tud magába bocsátani

önnevettető megnevetteti magát

önnövesztő megnöveszti magát

önokosító megokosítja saját magát

önönbizalom-elvevő elveszi a saját önbizalmát

önönbizalom-keltő növeli saját önbizalmát

önösszpontosító segíti magát a koncentrációban

önpuhító meglágyítja magát

önrobbantás felrobbantja magát

önsokszorosítás saját maga sokszorosítása

önstresszelő stresszeli magát

önsúlyosító megsúlyosítja magát

önsüketítő elveszi a saját hallását

önszánalomkeltő megszánja magát

önszeretetkeltő szeretet kelt magában

önszínváltó megváltoztatja a színeit

öntompító megtompítja magát

önunalomkeltő eluntatja magát

önundorkeltő undorodik magától

önuszító magára haragít másokat

önvakító elveszi a saját látását

önzavaró zavarja magát a koncentrációban

önzsugorító lezsugorítja magát

összpontosító segíti a koncentrációt

ösztönösítő túl ösztönössé tesz

ösztöntelenítő túl ösztöntelenné tesz

p

pajzs megvéd a varázserőktől és/vagy a fizikai támadásoktól

pajzstörő a pajzs blokkolása

pakoló bármit el tud tenni és utána elő tud venni

plazmalufi nagy energiájú plazma-pukkanásokat csinál

puhító meglágyít dolgokat

pusztító elpusztít dolgokat

r

ragacsos anyag lövellése mint pókember

regenerálás élettelen dolgok helyreállítása

robbantás felrobbantani dolgokat

rossz érzékek rossz látás, rossz hallás, rossz szaglás…

rossz tanulási készség nehezen tanul

röntgenszem átlát a szilárd anyagon

s, sz

sav savat tud lövellni

sötétség vakítás vagy köd

stresszelő stresszel másokat

súlyosító nehézzé tesz

süketítő elveszi mások hallását

számoló mindig tudja miből mennyi van

szánalomkeltő eléri, hogy mások megszánják

szellemhang létrehoz egy illúzió hangot ami a közelben hallatszik

személyek eltüntetése eltüntetni és visszavarázsolni személyeket

szerencse másoknak és magának

szeretetkeltő szeretet kelt másokban

színváltó színeket változtat

sziréna képes különböző frekvenciájú hangokat kiadni

szőrösítő szőrt növeszt és irányítja

t

tárgyak irányítása bármilyen tárgynak "életet adó" irányítása

telekinézis tárgyak gondolattal történő mozgatása

telepátia kommunikáció gondolatok segítségével

testtolvaj képes testet cserélni másokkal

tompító tompává tesz dolgokat

törő összetör dolgokat

tüskés tüskéket lövell a testéből

u, ú

unalomkeltő eluntat másokat

undorkeltő mások nem tudnak megmaradni a közelében

uszítás valakit valakire ráharagít

v

vakító elveszi mások látását

vámpírrá átváltoztató tekintetükkel változtatnak át másokat vámpírrá

vasember szerves fémmé tudja alakítani a testét

villám hatalmában tudja tartani a villámokat

visszaváltoztató visszaváltoztat vámpírokat emberré

z, zs

zavaró zavarja a koncentrációt

zsugorító összezsugorít dolgokat