Egy már rég elfeledett helyen ébredtem fel. A ruháim teljesen elrongyolódtak, és rengeteg por fedett már. Idejét se tudom, hogy mikor fürödtem utoljára. Amíg aludtam rengeteg emberi életem volt. Olyanok voltak, akár az álmok. Ki tudja? Talán azok is voltak, de ebben már nem lehetek biztos. Csak az volt biztos, hogy ott voltam valahol egy régi épület alagsorában, ahol már csak a rágcsálók jártak, és talán némi rovar. Ennem kellett. Ez volt az egyik első dolog, ami tudatosodott bennem. Már nagyon régóta nem ettem. A szomjúság égette a torkomat és az ereimet. Egész testemben átjárt, és emésztett. Így hát elindultam felfelé a már-már leomlani készülő kőlépcsőn, egyenesen a felszín felé. Az épületet rendesen elkoptatta az idő. Már akkor sem volt valami fényes állapotban, amikor idejöttem eltölteni hosszú álmomat, de mára szinte semmi nem maradt meg a régi pompából. A falak nagy része leomlott, ezért a szabad levegőn találtam magam, amikor felértem. Tulajdonképpen a semmi kellős közepén voltam, de legalábbis a civilizációtól távol.
Persze ahhoz már elég erős voltam, hogy ne veszítsek semmit az erőmből hogyha nem eszek, ezért úgy néztem ki mint amikor lefeküdtem, azzal a különbséggel, hogy rettenetesen koszos, és szakadt voltam. Mivel nem gyengített le az éhség, nem okozott különösebb problémát gyorsan civilizáció lakta területre érni, és gyorsan elkapni valakit, akinek elvehetem az életét. Mivel eléggé szomjas voltam már, nem szórakoztam ki magamat a zsákmánnyal, csak gyorsan nyeldekeltem a vérét, a sebeit a véremmel beforrasztottam, aztán otthagytam az utcán ott, ahol találtam. A mostani világ valamiképpen megcsodálkoztatott, elvégre is olyan volt, mint az álmaimban. Teljesen másmilyen, de ugyanakkor kísértetiesen hasonlatos ahhoz, amit magam mögött hagytam amikor nyugovóra tértem. Rájöttem, hogy az én kopott ruháim már elég idejét múltak, ezért gyorsan szereztem újakat, és nekiláttam kideríteni, hogy mi is történt a világban, amíg én nem voltam itt. Persze még mindig abban a koszos kis nyomorult falucskában nyomoztam ki a mai világ rejtélyeit, ahol vadásztam, de hát kiderült, hogy a szegénység, és a nyomor minden korban szegénység és nyomor marad, ezért nekiláttam megnézni az én időmben még nevesebb, és jelentősebb helyeket. Elmentem Párizsba. Hát az valami csodálatos volt, főleg az Eiffel torony, az a különleges építmény, ami annyira jellegzetessé teszi Franciaország mostani fővárosát. Bementem könyvtárakba, házakba, természetesen észrevétlenül, és kinyomoztam, hogy mik is történtek a világban. Ez a mai kor rendkívül érdekesnek bizonyult, ezért eldöntöttem, hogy megint hatalomra török, és tudtam, hogy nem fogok unatkozni. Elvégre is egy jó fő gonosznak az a dolga, hogy gonoszságokat hajtson végre, méghozzá különös kegyetlenséggel.
Miután megtudtam, hogy felfedezték Amerikát, úgy döntöttem, hogy elmegyek az Egyesült Államokba, és onnan indítom legújabb fondorkodásaimat. Los Angelest választottam újdonsült lakhelyemül, mivel elég ironikusnak találtam, hogy egy ilyen magamfajta démon pont az angyalok városában éljen. Egy hétig tanulmányoztam a vámpírok történelmét is, hogy tudjam mit csináltak azok az okostojások nélkülem. Elég egyszerű volt vámpírokra lelnem a környéken, mert nem volt bennük az a bizonyos igyekezet, mely annyira jellemző volt hosszú-hosszú évekig a fajtámra. Amikor ráleltem egy ilyennek a házára, beosontam, és átolvastam a könyveit, így megtudtam, hogy a drágáim rettenetesen unatkoztak nélkülem. De most már végre itt vagyok, ezért bepótolhatjuk a hiányt...
Szükségem volt egy szolgára, aki bármit megtesz, amit mondok neki. Ezért egy este úgy döntöttem, hogy keresek egyet. Egy szórakozóhely környékén néztem ki magamnak egy kissé csapzott szőke hajú lányt, aki úgy 18 év körül lehetett. Látszólag be volt drogozva, de lehet, hogy alapból volt alacsony az értelmi szintje. Mindenesetre elég ködös tekintettel botorkált az utcán, és szerintem azt se tudta, hogy hol is van. Odamentem hozzá, hogy kiderítsem, megfelel-e az én céljaimhoz, azaz hogy a bábom legyen.
- Helló drága, hogy vagy?- kérdeztem tőle, mire ő csak nézett, mint borjú az új kapura. Majd aztán nagy nehezen válaszolt.
- Tessék? Ki vagy te? Ki akarsz rabolni?- de mindezt annyira lassan és ködösen kérdezte, mint aki teljesen be van állva, és az se érdekli, hogyha éppen megszurkálják.
- Nem drága, én annál többet akarok. Én az életedet akarom.- mondtam neki egy enyhe gonosz vigyorral az arcomon. Láttam, hogy nem egészen fogja fel a helyzetet. Egyáltalán nem gondolkodott tisztán. De azért nagy nehezen reagált.
- Mennyit fizetsz érte? Vagy inkább természetben akarod megfizetni?- Na ezen azért meglepődtem. Nem vártam volna, hogy pont így fog rá reagálni. Természetben megfizetni?? Csak nem azt képzeli, hogy meg fogom dugni? De azért igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire megbotránkoztatott. Hát még ilyet, hogy valaki még ezt is elrontsa nekem!
- Semmit nem fogok fizetni érte. Elveszem ami nekem kell, és kész. Engem fogsz szolgálni, amíg azt nem mondom, hogy ez nem így van, és az nagyon hosszú idő, nekem ezt elhiheted.- mondtam végül valami kis sejtelmes gonoszsággal fűszerezve a hangomat. Láttam hogy erősen próbál gondolkozni. Talán mégiscsak rosszul választottam volna? Az nem lehet, én sose döntök rosszul, de már szinte láttam, ahogyan a csajnak forognak azok a bizonyos kerekek az agyában, ezért hirtelen elrángattam egy kevésbé forgalmas helyre, majd a nyakába mélyesztettem a fogaimat, és végre hajtottam azt a bizonyos „varázslatot” amivel vámpírt csinálunk az emberekből. Egyébként semmi varázslat nincsen benne, csupán csak annyi az egész, hogy kiszívjuk a delikvenst, és aztán megitatjuk a saját vérünkkel, de erre általában már nem szoktak emlékezni. Ahogy átváltozott egy kicsit magára hagytam, és elmentem megölni pár embert. Említettem már, hogy ez mekkora öröm egy magamfajtának? Belemélyeszteni a fogamat egy ember nyakába, és a vérét szívni igazi extázist jelent, ezért hogyha egy vámpír egyszer megízleli ennek az örömét, sosem fogja tudni többé leállítani magát az ölésről.
Én olyan embereket ölök meg, akik gyilkolnak, vagy más módon tesznek tönkre másokat. Vagy olyanokat, akik már meghaltak, méghozzá akkor, amikor elvállalták az állásukat. Vagyis a munkájuk felemészti őket, és semmi mással nem törődnek, ami körülveszi őket.
A mai menün egy kőrözött bűnöző szerepelt néhány bűntársával együtt. Az utcáról szemeltem ki őket, és épp pókerezni mentek egy szerencsétlen emberrel, akinek mániája volt a szerencsejáték és a fogadások, és a pénzre menő játékok. Megvártam, míg befejezik a játszmát, naná, hogy kifosztották a szerencsétlent, majd amikor végeztek, és az áldozatuk elhagyta a lakást, ahol folyt az egész történet (a pénz eltűnésének története), és aztán behatoltam. Nem is kell ragoznom, hogy ellenségesen fogadtak, ugye? De hát mire is számítottam?
- Mégis ki a franc vagy te rohadék?-kérdezte mind közül a legbarátságosabb, a vezető.
- Én a halálotok vagyok.- feleltem mosolyogva, egyrészt azért, mert élveztem az ilyen párbeszédeket, másrészt azért, mert tudtam, hogy most nagyon jól fogok szórakozni. Persze hamar előkerültek azok a pisztolyok.
- Most meghalsz!-üvöltötte megint a vezető. Az arca vörös volt az idegtől, ami szinte nevetségesen klisé volt a rövid fekete hajával, és az apró szemeivel. Egyébként az egész banda fekete ruhába öltözött, és napszemüveget hordott. Mindegyiknek sötét haja volt, és a vezetőnél mindegyikük magasabb volt. Amúgy a vezetőt kőrözték.
Eközben meglőttek. Egyenesen a szívembe hatolt a golyó, de természetesen egy ilyen apróság nem ölhet meg. A számtalan fegyver közül, amit az ember feltalált semmi nem volt képes elpusztítani. Leszámítva persze a lángszórót. Az talán hatásos lehet.
A seb, ahol a lövedék a testembe hatolt, azonnal elkezdett gyógyulni, és ahogy gyógyult a lyuk, úgy lökte ki magából a lövedéket, s mikor a gyógyulásos folyamat befejeződött, a lövedék lepottyant a földre. A gengszterek csak döbbenten néztek. Majd az, amelyik először rám lőtt belém eresztette az egész tárat, mit tudom én, talán azt remélte, hogy a sok golyó közül valamelyik van olyan különleges, hogy ne járjon úgy mint az első.
- Mi vagy te?- kérdezte az egyik remegő hangon. Hallatszott, hogy retteg tőlem. Most már az összes rettegett.
- Van fegyveretek vámpír ellen?-kérdeztem hihetetlenül gonosz mosollyal az arcomon. Végül az egyik nem normális előhúzta a nyakláncán lógó kereszt medált, és azt mutatta felém. Na ettől le mosódott a vigyor a képemről. Még hogy ekkora hülyét! Mindig ezzel kell szembesülnöm? Ez annyira ***
- Jaj na ne mond, hogy pont most kezdtél el hinni?-vetettem oda annak, aki a keresztet mutatta. Talán azt várta, hogy mikor sorvad ki tőle a szemem...komolyan nem tudom megérteni az ilyen embereket. Mért pont kereszt, miért nem mindjárt kör? Na mindegy.
- Mit akarsz tőlünk?-kérdezte a vezér, most már némileg kevésbé magabiztosan.
- Erre egyszerű a válasz-mondtam-halált-és ezután rávetettem a legijesztőbb mosolyomat, de úgy, hogy láthatta a szemfogaimat. Megfagyott a vér az ereiben. Ő csak most jutott el abba a sokkos állapotba, amibe a többiek. Élveztem a pillanatot, de aztán eszembe jutott drága kis bugyuta gyermekem, ezért rövidre zártam a dolgot, és rávetettem magamat a vezérre. Ahogy a nyakába mélyesztettem a fogaimat, éreztem Azt a bizonyos extázist, és az emberem rettenetes, gonosz emlékeit. A többi csak mellékes.
Miután az összeset kivégeztem, és eltüntettem az ottlétem nyomait, mentem és megkerestem a szőkét, akit mellesleg Charlotte-nak hívtak.
Szegényke épp az áldozatai felett állt, és nem tudta, hogy mit tévő legyen. Amikor már mellette álltam, és a vállára tettem a kezemet, már észrevett. Látszott, hogy teljesen kétségbe esett.
- Te jó ég, ezt mind én...-mondta, de nem tudta befejezni a mondatot.
- Igen drága, ezt mind te. És igen, vámpír vagy, én tettelek azzá. És ahogy azt mondtam neked, te már az enyém vagy, és az is maradsz, amíg én nem mondom, hogy ez nem így van. -nagyon meg volt rémülve szegény. Szinte már sajnáltam. A hangsúly a Szintén van...
- Szóval akkor te segítesz rajtam?-kérdezte ő szinte már megtörve.
- Az attól függ, hogy mit veszünk segítés alatt, de azt mindenesetre meg kell tanulnod, hogy hogyan éld azt életedet vámpírként. Kár lenne ilyen korán meghalni, nem gondolod édesem?-kérdeztem, s közben egy enyhe kegyetlen mosolyt vetettem rá, s kivillantottam neki a fogaimat.
- Igen, az tényleg kár lenne.-értett egyet velem a kis szívem csücske.
- Nos, akkor velem kell jönnöd. Szükséged van rám, ezt be kell ismerned. Nem tudsz nélkülem élni.
- Oké.-mondta elbűvölt hangon. Úgy láttam, tetszem neki. Kár, hogy ezt sosem fogom viszonozni. Engem ő egyáltalán nem vonzott. Egyrészt túl kétséges elmei képességei voltak, másrészt én a barna hajú nőket szeretem.
Hangtalanul mentünk az utcán egymás mellett. Egy olyan szerencsétlent kerestem, akihez hozzáköltözhetünk.
- Most maradj itt.-szóltam neki. Ő természetesen így is tett, mivel amúgy sem volt soha se valami önálló alkat. Sok utcával odébb voltam már mint Charlotte. Hirtelen megálltam.
Álltam a sötét utcán, és az eget bámultam. A csillagok ragyogó ezüstfénnyel világítottak. Azt éreztem, amit ilyenkor szoktam. Feltöltődtem. Persze már megint új otthonra volt szükségem, amit most újonnan a kis tanítványommal is meg kellett osztanom. Még csak este 9 óra volt, szóval fiatal volt még az este...
Felugrottam a legközelebbi háztetőre, és onnan szemlélődtem. Kevés ember jár ezen a környéken ilyen későn, mert elég magas itt a bűnözési ráta. Nem véletlen, hogy egy magamfajta démon erre lakik. Szeretek bűnözőkre és irodapatkányokra vadászni (az olyanokra, akik már tulajdonképp akkor elhaláloztak, amikor elfogadták az állásukat). De azért mégis több gonosztevőt eszek, mint bármi mást, mert ezen a környéken azért van miből válogatni.
Háztetőről háztetőre ugráltam, mire megtaláltam a következő szerencsétlen áldozatot, akit történetesen a társaságommal fogok kínozni (mert minden módszer közül ez a legjobb, na jó, talán az is benne lehet, hogy nem vagyok túl szociális alkat, talán néha túl furcsa vagyok, már ha van egyáltalán olyan vámpír akit nem lehet ezzel megvádolni).
Már jött is a szerencsétlen pára. Egyszerű embernek látszott, talán azért, mert az is volt. Rövid fekete haja volt, egyszerű bőrkabátot viselt, és egy kissé kopott, megviselt farmert. Olyan 30 körül lehetett. Halkan megközelítettem, kerestem azt a pontot a háztetőn ahol voltam, ahonnan a leghatásosabb pillanatban elé ugorhatok. Még csak nem is gyanította, hogy figyelem. Szerencsétlen. Már közeledett a megfelelő pillanat. Majdnem alattam volt, amikor ugrottam, és hirtelen előtte termettem. Látszott rajta hogy nagyon megijedt, mert ugrott egyet a szíve, és ekkor mielőtt még megszólalhatott volna, kijelentettem neki amiért jöttem.
- Nálad lakom.-mondtam.
- Tessék?-kérdezte hirtelen, amikor szóhoz jutott, de nem tudott többet mondani. Hápogott a hitetlenkedéstől.
- Jól hallottad. Nálad lakom. Most pedig menjünk haza. Már kezd elegem lenni az ácsorgásból és a sötét utcákból.
Gondolkodott. Nem tudta mit szóljon. Egyszerűen nem volt felkészülve az ilyesmire. Megijedt, valószínűleg azért, mert látta arcomon az elhatározás megingathatatlanságának jelét.
- Nem, ez nem így működik!- mondta. Idegesnek látszott. Majd megpróbált elsétálni, de én elálltam az útját. Már kezdett elegem lenni a vitából. Magamban elkezdtem 3 perctől visszaszámlálni.
- Engedjen menni,-szólt,- had menjek, kérem! Hívom a rendőrséget, nem viccelek!
- Nem hív maga senkit.- szóltam neki, majd betörtem az elméjébe, és rákényszerítettem, hogy vigyen haza. Nem tudott ellenállni nekem. Az elméje egyáltalán nem volt különleges, így képességem teljes erejében fogott rajta. Nem volt más választása, ezért hazavitt. Út közben a házunk felé méltóztattam abban a hatalmas „kegyben” részesíteni, hogy bemutatkozom, mint az úriemberek.
- Egyébként Will vagyok, William W-vel.- és kezet nyújtottam neki.
- Pete.- mondta, és megszorította a kezemet.
Egy átlagos kis házban élt, most már volt lakótársa, mégpedig én.
- Nem rossz ház, de az enyém szebb- mondtam hirtelen, mire ő rám emelte a tekintetét.
- Tehát eddig is volt házad, de te azért mégis hozzám költöztél??- kérdezte felháborodva, ez nagyon felidegesítette.
-Igen, van házam, de Norvégiában, úgyhogy szükséges volt kényszerintézkedéseket tenni.
- De ha ott van házad, akkor miért vagy itt, Amerikában?- kérdezte értetlenül.
- Azért, mert itt van dolgom. Mit gondolsz, miért szoktak költözni az emberek??
Nem válaszolt. Látszólag megleptem. A háza olyan volt, mint ő, mégpedig teljesen átlagos minden szempontból nézve. A bútorzat modern volt, tényleg semmi antik darab, amit amúgy szeretek. Kissé rideg, és sivár volt, de hát csak erre tellett tőle. Műanyag székek, és asztalok, fehér szőnyeg, semmi fénykép, se egy festmény a falakon, egyszerűen személytelen volt az egész ház, mint egy szenvtelen iroda.
- Na és melyik lesz az én szobám?- kérdeztem. Ő elindult felfelé az emeletre, és utánam szólt.
- Gyere, megmutatom.
Az emeleten is volt egy fürdőszoba, és volt még egy hálószoba az övén kívül és egy vendégszoba. Még ki se mondta, hogy melyik az enyém, de én már tudtam. Egy teljesen üres szobába vezetett. Még csak egy szék sem volt benne!
- Na itt is vagyunk.- szólalt meg hirtelen.
- Nagyszerű, ez tökéletesen megfelel.- mondtam neki. És ez így is volt.
Egy vámpír erejével, és gyorsaságával se perc alatt be lehet rendezni bármilyen szobát. Szereztem antik fa bútorokat, régi szép mintás szőnyegeket, régi apró csecsebecséimet az éjjeli szekrényre tettem, egy számomra nagy jelentőséggel bíró fénykép mellé, amin Bear Grylls-el pózolok.
Tehát beköltöztem.
- Had kérdezzek valamit.- kezdtem szép óvatosan- te hiszel a vámpírokban?
- Tessék? Miféle kérdés ez? Nem, nem hiszek, ki hisz már manapság az efféle babonás hülyeségekben?- kérdezte. Szánalmasan egysíkú volt a gondolkodása. Még csak elképzelni sem tudta, hogy valaki higgyen...
- Hát az nagy kár, mert itt ül melletted a természetfeletti...Vámpír vagyok.
- Tessék?- kérdezte hitetlenkedve. Nem hitte el. Inkább nézett dilisnek, mintsem hogy higgyen nekem. Majd végül elkezdett kacagni.- Ez de jó vicc!- mondta végül derűsen.
- Ez nem vicc.- mondtam, és lehunytam a szememet. Amikor kinyitottam, már vörös volt. Pete megijedt. Majd végül megszólalt remegő hanggal.
- De ha vámpír vagy, akkor nem hosszúak a szemfogaid?- kérdezte.
- De igen. Hosszúak.- és megmutattam a szemfogaimat, hogy lássa tényleg igazam van. 2 centiméter hosszúak voltak. Látszott rajta, hogy ereiben megfagyott a vér. Majd közelebb hajolt, és megkocogtatta fogaimat. Látta, hogy igaziak. Reszketett a félelemtől, és az idegességtől. Aztán még inkább remegő hangon megkérdezte.
- És most meg fogsz...meg fogsz ő, izé, meg fogsz ölni?
- Csak akkor, ha majd kedvem tartja.- válaszoltam neki gonosz rejtélyes vigyorral.
Ezzel látszólag nem nyugtattam meg. -Csak nem félsz?-kérdeztem. Most már hitt nekem.
- Na jó, van még valami. A teremtményemet is ide fogom hozni.
- Teremtményedet?-kérdezte értetlenül.
- Igen, tudod, fiatal vámpír, akit én változtattam át.
- Biztos, hogy ez jó ötlet?- szegénykém még mindig a vallomásom sokkjának hatása alatt állt.
- Ezt nem te döntöd el, ahogy azt sem te döntötted el, hogy nálad lakhatok-e.-erre már nem tudott mit mondani.
- És most mennem kell.-közöltem vele közönyös egyszerűséggel.
Azzal visszamentem a kis fiókámért, és beköltöztettem őt is. Egyébként pontosan ott várt, és pontosan úgy, ahogy hagytam.
Tehát mindenem megvolt a nyitáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)