Már vagy 2 teljes hónapja laktunk Petettel, de ő még mindig idegenkedett tőlünk. De hát mit is vártunk volna tőle, amikor teljesen tudatában volt annak, hogy minden nap gyilkolunk, és volt olyan nap, amikor véres szájjal, vagy ruhával mentünk haza....
Charlotte teljes erőbedobással szívta magába a tudást, vagy legalábbis őszinte egyetértéssel nézett rám, üres, üveges tekintetével. Pete persze próbálta úgy élni az életét, mint azelőtt. Nappal ez még sikerült is neki, leszámítva a különös gyilkosságokról hallott híreket ugyebár...Éjszakánként pedig ott voltunk neki mi. Őriznie kellett a titkot, és ezt ő is tudta, ugyanis ki tudja, hogy mi történt volna vele, vagy a szeretteivel egy sötét, baljós napon.
Egy csillagos, derült éjszakán az utcán sétáltam, és éppen vadászni indultam. De éreztem, hogy valami nincs rendben. Minden túl csendes, és nyugodt volt. Mármint Természetfeletti értelemben. Az emberek természetesen körülnyüzsögtek, mint mindig. Ők nem tudták, hogy mi vagyok. A szomszédaim nyugodt, kedves, sőt, valamelyik még segítőkész embernek hitt...
Hát igen. Fogalmuk sincsen, hogy mekkorát tévednek.
De az egyik a sok szomszéd közül elég rossz szemekkel nézett. Nem mintha különösebben érdekelt, vagy zavart volna, de sohasem szólt hozzám, vagy figyelt oda az általam alakított figurára. Nem jelent meg a közösségi „csináljon együtt valamit a szomszédság” című kétségbeesett közösségkovácsoló, az értelmes, gondolkozó embereket kínzó eseményeken. Nem hozott sütit, mint ahogy az új szomszédnak ildomos lett volna, sem pedig semmilyen másik üdvözlő ajándékot. Mellesleg nem mintha igényeltem volna, bár egy kis pia jól jött volna. Az mindig jól jön, főleg ebben a mai bonyolult, fárasztó világban, ahol a hatóság próbál mindenkiről mindent tudni.
Egyébként Rogernek hívták. Egyszerű ember volt, egyedülálló, és már nem volt élő rokona, vagy legalábbis az emberek nem tudtak róla.
Szóval azon a bizonyos utcán voltam, még mindig azon a bizonyos estén, és gyanús volt a „csönd”. Tudtam, hogy ez valószínűleg a vihar előtti csend, és lám, később kiderült, hogy ez így is volt. De ne menjünk ennyire előre.
Amikor szépen lassan, mondhatni baljós léptekkel koptattam az aszfaltot a lábam alatt, azon gondolkoztam, hogy vajon mi is készülődik, amikor felfigyeltem rá, hogy valaki megy mögöttem. Nem fordultam hátra, mert az ilyen esetekben nem praktikus. A követő általában számít arra a húzásra. Viszont én szerencsére-vagy balszerencsére, ez attól függ, kinek is a szerencséjéről van szó-tartok magamnál tükröt. Direkt az ilyen esetekre, merthogy nekem elég sok ellenségem van. Ami tulajdonképpen nem is csoda, hiszen ha az ember leél pár ezer évet, akkor biztosan sok ellenséget szerez, még akkor is ha a pár ezer éves emberke alatt nem engem értünk. Félreértés ne essék, én imádom az ellenségeket. Barátok helyett inkább ellenségeket szerzek, egyrészt azért, mert az ellenségek jól elszórakoztatnak, másrészt mindig tudhatom, hogy mire is számítsak tőlük. És az már csak mellékes, hogy imádom, ha gyűlölnek. Akkora örömmel tölt el, hogy azt el sem tudom mondani, és energiát is ad...lelki energiát. Engem egyáltalán nem zavar ez, hiszen a jó ősellenség mindig törődik velem, és ráadásul az egész életét elpazarolja csakis arra, hogy engem gyűlölhessen, más szóval élve sokkal több figyelmet szentel nekem, mintha csak simán szeretne. Amúgy meg a gyűlölet áll a legközelebb a szerelemhez, ez köztudott tény. Ráadásul, ahogy egy nagyon okos pingvin mondta „A barát csak egy olyan ellenség, aki még nem támadott meg.” Ugye milyen baráti gondolat?
Szóval előcsúsztattam azt a tükröt, és amikor belenéztem, megláttam, hogy a drága hitetlen szomszédom követ. Hát nem kedves tőle, hogy egyem a szívét...
Gyanúsan méregetve bámult engem, és természetesen nagy igyekezetet fektetett bele abba, hogy ne vegyem észre, hogy követ. Nyilvánvaló volt, hogy tud valamit, és nekem feltétlenül ki kellett derítenem, hogy mit. Még ha nem is fog sokáig tartani, de legalább jól el fog szórakoztatni pár percre a dolog.
Így hát megálltam. Ő is megállt. Most már a napnál is világosabb volt, hogy engem követ. Megfordultam. Ő még mindig mereven állt, engem bámult, és közben a zsebénél volt a keze. Hmm... Ez izgalmasabb lesz, mint vártam.
Rávetettem elbűvölő mosolyomat, ami minden tudatlan halandót elbájol, majd úgy döntöttem, köszönök neki.
- Jó estét szomszéd!- mondtam még mindig vigyorogva. Nem válaszolt.-Valami gond van?-kérdeztem az alakításomhoz híven már egy kicsit kevésbé mosolyogva.
- Velem te ne játszadozz.-közölte velem rideg hangon.-Pontosan tudom, hogy mi vagy. Vámpír.
- Vámpír?? Szerinted vannak vámpírok?- tettem fel a kérdést neki rettenetesen gúnyos vigyorral, de úgy, hogy láthatta a fogaimat.
- Már amikor idejöttél, tudtam, hogy mi vagy-közölte, majd egy hirtelen, de tökéletesen kiszámítható mozdulattal előhúzott egy stukkert a zsebéből.- de azt elképzelni sem tudom, hogy miért vagy itt!-szólt, majd folytatta.-Nos dalolj nekem madárka, ki vagy, és miért vagy itt?
- Madárka? Nem állok én messze attól? Már nem a denevér a vámpír módi? Amúgy meg emlős élőlény vagyok, csakhogy tudd.-mondtam egy enyhe kis sértődöttséggel a hangomban.
- Ne térj el a tárgytól, vámpír!-mondta már-már dühtől reszkető hangon. Alig látszott, hogy már ideges, és hogy ilyet még soha nem csinált. De hát ha egyszer nem mindennapi dolog fegyvert fogni egy vámpírra akkor na...-Na jó, akkor először is kezdjük ott, hogy megmondod szépen, mi is a neved, és majd utána tárgyaljuk a többit.
Na meg kell valljam, ez egy kicsit fájt. Még azt sem hitte el nekem, hogy Williamnak hívnak, pedig ez tényleg így volt. De hát a tény az tény, így hát nem törődve szeszélyes lelki állapotával, őszinte voltam, mint mindig.
- William. Az én nevem William. Még mindig.
- Ezt nem hiszem el!-mondta némi indulatos haragtól fűtött hangon.
- Pedig ez így van. Ha nem tetszik, arról én nem tehetek. Ezt a szüleimmel kell megbeszélned, akik már természetesen régen meghaltak. Még valami egyéb kérdés?
- Utoljára kérdezem, ki vagy te?-mostanra vörös volt a méregtől.
- Úgy egyébként, vagy csak a fejemben? Mert a fejemben a Világ Ura vagyok, de úgy egyébként Még senki...-látszólag nem elégítettem ki a válaszommal.
- Na nézd vámpír, William, vagy a tököm tudja, kinek szólíttatod magadat egyébként, ma már így is elég szar napom volt, úgy hogy ne ingerelj, mert hamar meghúzom ám a ravaszt!-mondta ő, s közben látszott, hogy már csak pár csepp hiányzik ahhoz, hogy az a bizonyos képzeletbeli pohár beteljen.
- Na nézzed Roger, a faszomat érdekli, hogy milyen napod volt. Én nem tehetek róla, hogy te egy totális csődtömeg vagy, úgyhogy ha valami bajod van, akkor azt az aktuális isteneddel beszéld meg. Majd talán ha lesz egy kis időm, akkor majd sajnállak is. És arra a kibaszott pisztolyra visszatérve, amit a kezedben tartasz, miért nem húzod már meg a ravaszt?? Legyünk már túl rajta, hogy a fene nem baszna már meg tégedet is...-na erre már elakadt a szava. Egyszerűen annyira meg volt botránkozva a mondandómon, hogy szerintem már el is felejtette, hogy hol is van. Majd néhány rettenetesen unalmas, és idegőrlő perc után végre észre tért. Nem mellesleg már vagy tízszer otthagyhattam volna ezen idő alatt, de hát a tévében rohadtul nem ment semmi, így hát ő volt az én aktuális legjobb szórakozásom. Végül eljött ama drámaian tragikus pillanat, amire egyébként az elejétől fogva vártam, vagyis meghúzta végre a ravaszt, és a golyó, ami amúgy abból a bizonyos speciális fémből volt, ami kárt okozhat bennünk, „halhatatlan” vámpírokban. A golyó a vállamba fúródott. Rettenetesen fájt, de nem mutattam jelét. Rezzenéstelenül állt. Roger önbizalma látszólag meginogott, de azért még tovább próbálkozott. A többi lövedék már nem talált el, mert vagy elkaptam, vagy kikerültem őket. Ez megijesztette.
- Csak nem akarsz megölni, szomszéd?- kérdeztem tőle valami sejtelmes gonosz hangsúllyal.-Hát hol van itt a jó szomszédi viszony? Vagy ez már inkább egy jó szomszédi iszony?-látszott, hogy már minden önbizalma elszállt, és már menekülni akart, de én nem hagytam neki. A pisztoly kiesett a kezéből, és ő futásnak eredt. Én azonnal utána eredtem.
- Csak nem hagynál itt vérző sebbel szomszéd?-kérdeztem rettentő rosszindulattal, és némi gúnnyal a hangomban. Játszottam vele, mint mindig az ilyen lelkes vámpírvadász halandókkal.
- Távozz innét, Démon!-kiáltotta most már teljes kétségbeeséssel.
- Te hívtál ki magad ellen. Mint mondtad rossz napod van. Én én most tovább tetézem ezt.-mondtam neki teljes komolysággal-ezt magadnak köszönheted, ha békén hagytál volna, talán én se bántottalak volna, de te meglőttél. Hát hogyan bízhatnék én benned ezek után?-kérdeztem tőle megtört hangot erőltetve a számra. Most már nagyon ideges volt. Rettegett, szinte már láttam, ahogy a sokk feltölti őt, pont úgy, ahogy a víz a poharat, melybe töltik. Végül valami olyat tett, amire nem is számítottam. Térdre roskadt, majd elkezdett szánalmasan könyörögni.
- Kérlek, ne ölj meg! Túl fiatal vagyok még a halálhoz, sajnálom! Hibát követtem el, nagy hibát, de én csak egy ember vagyok.-Csak egy ember...ez elgondolkoztató. Egyébként a férfi már az 50-es éveihez közeledett. Még hogy túl fiatal...
Odaléptem hozzá. Ő reszketett. Meg kellett ölnöm. Meg Akartam ölni. És meg is fogom.
- Nem kegyelmezek.-jelentettem ki, majd elvigyorodtam, hogy láthatta a fogaimat.
- Ha megölsz, majd jönnek mások! Mindig lesznek mások, akik rájönnek, és meg fognak majd ölni!-fenyegetőzött kétségbeesetten.
- Akkor had jöjjenek. Már alig várom. Legalább lesz kikkel szórakozni.-azzal elvigyorodtam, majd egy gyors, határozott mozdulattal megragadtam, és a vérét vettem.
Hát ennyit Rogerről, az én szótlan, morgós szomszédomról.
Szóval jönnek majd mások...Ez érdekesen hangzott. Mondhatni, hogy felvillanyozta az éjszakámat. Egy rakás új ellenség, és mindnek külön szám...
Igen, nekem annyi ellenségem van, hogy számozom őket. Így sokkal könnyebb rájuk emlékezni. Ha valaki annyi ember, vagy más egyéb élőlény életét tette tönkre mint én, akkor már nehezebb megjegyezni, hogy kikről is volt szó. Jó memóriám van, de már párszor előfordult, hogy olyan ellenségeim akartak bosszút állni, akikről azt sem tudtam kicsodák.
Izgalmasra sikerült ez az éjszaka ahhoz képest, hogy milyennek indult. Bár vadászni indultam, megöltem az egyik szomszédomat, Rogert, de nem volt elég ahhoz, hogy oltsa szomjamat, ezért még gyilkolásztam egy kicsit, mielőtt hazamentem.
Amikor hazaértem, Pete már aludt, Charlotte pedig a kanapén ült, és nézte azt, ami a tévében ment. Amikor közöltem vele, hogy mi történt a maga módján érdeklődni kezdett, és feltette szinte már aranyosan buta kérdéseit.
- És az rossz?- kérdezte ő magafajta démonhoz képest idegesítően ártatlanul.
- Igen drága, ez rossz.-feleltem-de ugyanakkor jó, mert így lesz kiken tombolni.
- És az jó?- kérdezte még mindig azzal az ártatlansággal...Na ekkor döntöttem úgy, hogy ezt a fájdalmasan rövidre sikerült beszélgetést azonnal be kell fejezni. Nem bírom, ha valaki ennyire nem veszi a lapot. Vagy talán mégis. De mindenesetre akkor, és ott nem volt kedvem hozzá ezért csak levakartam.
- Mindegy, nem fontos. Vagyis Neked nem fontos, szivi. - azzal elmentem, és csináltam amihez kedvem tartotta.
Tehát jönnének? Már nagyon izgatottan vártam, hogy mikor bukkannak fel az újabb érzelmektől túlfűtött vadászok. Velük álmodtam nappal. Tudtam, hogy jönni fognak, de hogy pontosan mikor, azt még nem. Már nagyon vártam. Mindenesetre, mikor felébredtem, már Pete is ott várt rám. Tudni akarta, mi történt.
- Mit tettél tegnap este?- kérdezett gyanakodva.
- Ettem.-feleltem úgy, mintha mi sem történt volna.
- Valóban?-kérdezte. -Roger meghalt. Reggel holtan találták azon a környéken, ahova te annyit jársz. Talán tudsz róla valamit, hogy hogyan halt meg? Vagy hogy ki ölte meg?
- Wow!-mondtam- honnét tudod, hogy hová járok én, amíg te otthon alszol az ágyadban?
- Nem vagyok hülye Will. -közölte nemes egyszerűséggel.-Eléggé kiszámíthatatlan vagy, de azért annyit meg tudok állapítani, hogy kik halnak meg általad. És Roger sosem nézett téged jó szemmel, és mindig gyanakodott rád. Ezért te ki nem állhattad, ezért megölted.
- Hmm...A te teóriád sem rossz, de nem ez történt. A helyzet az, hogy nem csak sejtette, hanem tudta, hogy mi vagyok. Követett, és meg akart ölni. Én meg nem engedhettem el. Aki egyszer meg próbált megölni, az többször is meg fogja próbálni. Ez egy afféle Ősi törvény, és csak kevés kivétel van ez alól.
Ezen látszólag elgondolkozott. Majd pár perc múlva megszólalt.
- Ugye tudod, hogy ezzel nagy kockázatot vállalsz. Mármint megölni egy szomszédodat... Mond, te sokszor csinálsz ilyet?
- Nem, én általában a lakótársaimat gyilkolom le. -s azzal rávetettem egy vigyort. Persze egy pillanatra megfagyott benne a vér, ezért hozzátettem-De persze csak miután már nincsen rájuk szükségem.
- Huh. Már kezdtem megijedni.-mondta, két hatalmas sóhaj között. Szinte már hallottam a koppanást a földön, amit a szívéről lehulló kő okozott.
- Azért még ne nyugodj meg nagyon!-vigyorogtam rá újonnan-bármit hozhat a jövő, és ki tudja meddig leszel hasznomra...-Na ettől megijedt egy kissé. Az előbbi pár percben úgy társalgott velem, hogy elfelejtette, bármikor megölhetem. Így hát emlékeztettem rá. Nem történt semmi különleges. Csak a szokásos. Na jó, imádom őt ijesztgetni, de hát most nah, had járjon nekem legalább ennyi, ha már nem ölhetem meg, akárhogy is idegesít.
- Azért legközelebb légy óvatos.-figyelmeztetett végül egy bizonyos idő eltelte után. Hát még ilyet! Csak nem ő akar engem figyelmeztetni! Az eszem megáll, na mindegy, ha már ennyire bátor megérdemli ezt a kis „győzelmet”. Így hát nem szóltam semmit.
Nem mintha figyelnék a figyelmeztetésére. Nem mintha bármikor is figyelnék bárkinek a véleményére. Ahhoz én túlságosan fafejű és öntelt vagyok.
Az elkövetkező pár nap elég egyhangúan telt, és hiába próbáltam izgalmasabbá tenni, a vadászaton kívül az egyetlen izgalomforrást a Kapitány bölcsességei jelentették, amit naponta szívtam magamba. Még eszetlen tanítványom üresfejűsége, vagy a halandó Pete ügyetlenkedései sem tudtak különösebb jókedvre vidítani. Egész lényemben feszült voltam. Mi van velem? Kérdezgettem magamban. Hiszen mikor érdekelt engem pár ember? De mégis feszült voltam, és ez idegesített.
Egy este, mikor már végeztem a vadászattal, és hazaértem, Pete meglepő módon ébren várt.
- Na mi van már megint?- kérdeztem tőle, mert csakugyan meglepett, hogy ilyenkor még ébren van.-Hogy hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel?-persze a Minket leginkább csak királyi többesnek értendő, elvégre is szegény kis Charlotte leginkább annyit ért, mint egy szobanövény.
- Ezt látnod kell.-mondta aggodalmasan, majd odament a tévéhez, és bekapcsolta azt. Éppen a híreket adták. Furcsa gyilkosságokat emlegettek a híradóban. Vámpír gyilkosságokat.
- Felettébb különös.-jelentettem ki, mintha nem is tudnám miről van szó.
- Különös? Csak ennyit tudsz mondani erre?-kérdezte felháborodva.-Te híressé tetted magad, és nem jó értelemben.
- Nincs para, majd gondoskodom róla, hogy ez a „kis” botrány szépen elcsendesedjen.
- Na és azt mégis hogyan tervezed te született észkombájn??-kérdezte eléggé felháborodva Pete. Most komolyan! Mi baja van mindig?
- Takarítok. Mi más lehetőség van?-kérdeztem vissza neki, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy hülyeséget kérdezett.
- És azt milyen módszerrel fogod? Will, nem ölhetsz meg mindenkit, aki csak látta a híradót!-mondta kétségbeesetten.
- Jaj ugyan már!-mondtam felháborodva felháborodásán.-Mért ne ölhetnék meg mindenkit, aki csak látta azt a kibaszott híradót? Amúgy meg alapból, ki mondta, hogy meg fogok ölni bárkit is? Másképp is tudok takarítani! Mi lenne, ha inkább rám bíznád az efféle kérdéseket?
- Már megtettem párszor.-Azzal felhangosította a tévét, mintegy jelezve, hogy mindent elkúrtam, és ezért tört ki a botrány.
- Egyszerűen csak kitörlöm a memóriájukból-feleltem neki.
- Te tudsz ilyet?-kérdezte hüledezve-A vámpírok tudnak ilyet?-szegénykémnek leesett az álla a megdöbbenéstől.
- Nem, csak Én tudok ilyet.-mondtam neki-ez egy afféle különlegességem. Mint az is, hogy ilyen tökéletes vagyok.-majd rávetettem egy vigyort.
- Ja, hát persze hogy az vagy...-mondta ő valami elnéző, vagy inkább kissé lemondó hangnemben.
- Ne aggódj már annyit! Könnyű lesz! Pont mint egy ujj gyakorlat! Mindenki elfelejt mindent, a felvételeket majd én eltűntetem, a halottakat eltemetik, az ügyeket lezárják. És minden úgy lesz, mint régen. Na hogy tetszik?-kérdeztem Petet, aki miután végighallgatta ötletemet rosszallóan rázta a fejét, mintegy azt jelezve, hogy túlságosan idealista gondolatmenet volt az, amit az imént hallott.
- Ne haragudj, én nem kérdőjelezem meg a hatalmadat meg minden, de azért én nem hiszem, hogy ez ennyire könnyen menne.-mondta ő aggodalmaskodva, mint mindig, amikor valakinek a földhöz ragadtat kell játszania. Mert ugyebár a jó ötleteket meg kell kérdőjelezni, bár nem mintha neki lenne jobb.-Ez egyszerűen nevetségesen egyszerű-folytatta botránkozott ömlengését.-Lehetetlen, hogy ezt mind kivitelezd! Mégis honnan fogod tudni, hogy kinek a fejével játszadozz? Mégis hogyan fogod ezt megmásítani? Hogyan intézed el, hogy senkit se érdekeljen az elhalálozás oka, vagy okozója? Ez egyszerűen abszúrd!-jelentette ki eléggé idegesen, de már közel sem volt annyira ideges, mint az elején. Valószínűleg könnyítést jelentett neki, hogy mindezt kiadhatta magából, ezzel „tönkretéve” az én elképzeléseimet.
- Ezt a részét bízd rám. Meg fogom találni az illetékes személyeket, akikből törölni kell, ami meg a hatóságokat, meg a halottkémet illeti, a fejükbe ültetek egy parancsot, hogy átsiklanak a halál oka felett.-mondtam neki büszkén.
- Ennyi? Ennyi neked egy emberi elme?-kérdezte már megint kissé megbotránkozva.
- Nem, nem csak az emberi, hanem az összes.-feleltem neki.
- Hát ez szörnyű, bele sem merek gondolni, hogy az én fejembe vajon hányszor nyúltál bele!- mondta elszörnyülködve.
- Egyszer.-feleltem neki egy kis hatásszünet után-amikor hazahoztál-majd elmosolyodtam.
- Ó, tudtam, hogy nem az én döntésem volt!-mondta szinte már boldogan-Tudtam, hogy sosem követnék el magamtól ekkora hibát!-most már egyértelműen látszott rajta, hogy boldog, mert vigyorgott, és úgy ugrált örömében, mint aki feloldozást kapott valami hatalmas bűn alól. Őszintén szólva ez egy kicsit szíven ütött. Hiba?? Még hogy én hiba lennék. Hát ezt ki kérem magamnak.
- Na várjál csak Pete-mondtam-leszel te még rám szorulva!
Azzal elmentem hazulról intézkedni. Először a média embereit kerestem fel. Mondanom se kell, hogy nem volt valami nehéz dolgom, ugye?
Aztán összefogtam az emberek elméjét(kivéve Pete-ét) és beléjük ültettem a gondolatot, hogy nem láttak, hallottak semmi különlegeset a híradóban.
Utána jöttek a hatóság emberei. Velük is könnyedén boldogultam. Kell még tovább ragoznom a történetet?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Na írjad ;)