Bevezető rész, avagy életem egyik meghatározó élménye

Bevezető rész, avagy életem egyik meghatározó élménye

Kaland a Hegyi Démonnal

1.

18 éves voltam. Ez úgy nagyjából 7200 éve volt. Kicsi törzs voltunk, de igencsak erősek. Nem minden szomszédos törzs volt barátságos. Nos, a mi kis közösségünk sem tartozott a legbarátságosabbak közé. Na jó, azért volt, amikor kereskedtünk, de azért mégis gyakoribb volt a zsarolásokkal való megfélemlítés az egyszerű tárgyalásoknál. Mondhatni, hogy a diplomácia nem tartozott az erősségeink közé. Volt egypár ellenségünk, akik nem bántak velünk kesztyűs kézzel. Nos, mi sem velük.

Gyakran jártunk el fosztogatni. Volt amikor szükségből, és volt, amikor csak kedvtelésből. Nem egy hadjáratot én vezettem ellenük. Ezek a hadjáratok mind sikeresek voltak, de ők nem tudtak ellenünk ilyen hadjáratot sikerre vinni. Túl jól védekeztünk ellenük.

De ezek csak az előzmények. Az egyik ellenséges törzs elszánta magát egy bosszúra. De nem akármilyenre. Ők nem fosztogatni akartak, hanem eltenni láb alól a fosztogatóikat. És meg kell hagyni, hogy egy elég jó próbálkozásuk volt erre.

Egy napon, mikor én, és az általam vezetett haderő bevonultunk egy ellenséges kis faluba, megleptek minket. A szó szoros értelmében rajtunk ütöttek. Számítottak rá, hogy honnan jövünk. És meg kell hagyni, hogy nem nagy csapattal mentünk ám fosztogatni. A fosztogatás lényege mindig a gyorsaság volt. És a kiszámíthatatlanság. Hogyha az egyik tényező hiányzik nagyon nehéz, szinte már lehetetlen dolgunk van.

Tehát amikor beértünk a falujukba rengeteg tárgy esett a fejünkre. Elájultunk. Talán volt olyan, akinek súlyosabb baja lett.

Valószínűleg már hónapok óta tervezték ezt. Mit mondhatnék? Nagyon jól kitervelték.

Egy barlang belsejében ébredtünk mindössze öten. Mindannyiunknak voltak sérülései, de nem volt eltörve semmink, és remélhetőleg agyrázkódásunk sem volt.

Nagyon sötét volt, nem tudtuk hol vagyunk. De azt tudtuk, hogy az ellenség keze van a dologban.

Ki kellett találnunk. Nekem rossz előérzetem volt.

- Mi ez a hely?-kérdezte az egyik társam, Ralph.

- Fogalmam sincs, de jobb lesz innen minél előbb kijutni.-mondtam.- Rossz előérzetem van ezzel a hellyel kapcsolatban.

- Rossz előérzeted van, na nem mondod?-kérdezte felháborodottan George, majd kezeit széttárta, ezzel a hely milyenségére utalva.

- Hát ok nélkül biztosan nem dugtak volna ide minket.-feleltem neki higgadtan.

Azzal nekikezdtünk a kifelé vezető útnak. Legalábbis megindultunk valamerre. Egyre hidegebb lett, ahogy mentünk előre. Már nem voltunk biztosak abban, hogy jó irányba megyünk. De azért csak mentünk tovább. Majd az egyikünk hirtelen megtorpant. Thomas volt az.

- Gyerekek, nagyon nem tetszik ez nekem!-mondta valami ijedt hanggal.

- Mi? mi nem tetszik?-kérdezte George még mindig ingerülten.

- Ez a hely ismerős nekem.-mondta félve Thomas.

- Ez az első jó hír amit most hallok, akkor vezess ki.-mondtam némi kis gúnnyal a hangomban.

- Nem, úgy értem legendákból ismerős.-mondta.- „Egy sötét, végtelen, hideg barlang útvesztőiben, egy magas hegy gyomrában él a démon, melynek neve ismeretlen, s mellyel a találkozást nem élte még halandó túl.”

- Hát ez egész jól hangzik.-válaszoltam.

- Szerinted ez jól hangzik?-kérdezte George.-Ha van itt valami, ami minden embert megöl, az minden, csak nem jó.

- Miért, egész jók az esélyeink. Mi öten, a démon egyedül. Kell ennél több?-kérdeztem mosolyogva.

- Neked elment az eszed.-mondta.

- Tudom, de egyébként is, hogyha nem élte még túl ember a találkát vele, akkor éppen itt az ideje elkezdeni. Nem ölhet meg minden látogatót. Az túl durva lenne.-mondtam még szélesebb vigyorral az arcomon. A többiek mind csak bámultak rám, ezzel kifejezve, hogy szerintük eléggé furcsa vagyok. De hát ez van, na.

Azért mi folytattuk az utat. Elvégre is ki kellett jutnunk, s az éhhalálnál bármilyen halálnem jobb. Na jó, talán a szomjhalál nem.

Ahogy mentünk beljebb, kezdtünk elfáradni. Teljesen elveszítettük az időérzékünket odabent. Kínunkban már azt tippelgettük, hogy mennyi az idő. Természetesen nem tudtunk kiegyezni benne, mert mindegyikünk mást mondott.

De békés diskurálgatásainkat egy hang zavarta meg. Zajt hallottunk. Nem tudtuk pontosan, hogy melyik irányból halljuk, de azt tudtuk, hogy valahonnan belülről fakad, s közeledik.

- Valami nagyon ki szeretne jönni.-mondtam a kopogó hangra.

- Hát ez nagyszerű!-hördült fel George.-Miért pont velünk történik ez? Biztosan nem fogjuk túlélni!

- Jaj ne nyafogj már! Olyan vagy, mint egy hisztis kisgyerek!-förmedtem rá.

Látszott rajta, hogy nagyon zaklatott, és nem tetszett neki a hang, ami bizonyosan lentről jött. Ami azt illeti, egyikünk sem volt elragadtatva ettől.

Mi csak fokoztuk a tempót, majdhogynem futottunk. Visszafelé nem futhattunk, ezért mentünk előre. Különben sem tudhattuk, hogy befelé, vagy kifelé futnánk-e.

Ralph kifáradt. Nem tudott tovább futni, ezért megállt. Lihegett. Én is megálltam, és megfogtam a karját.

- Menjetek nélkülem.-mondta a levegővételek között.-hagyjatok itt.

- Nem hagyunk hátra senkit.-mondtam neki.

- Hagyjuk itt, úgyis csak lassított minket-mondta George.

- Mint mondtam, nem hagyunk hátra senkit.-de ez Georgenak nem volt elég.

- Hát jó, akkor mostantól Én vagyok és Ti. Ti nem hagytok hátra senkit, Én pedig magam vagyok-mondta, s futásnak eredt.

Néztük ahogy eltűnik a szemünk elől, s utána felsegítettük Ralphot. Úgy vittük tovább.

De ahogy mentünk, egy tágasabb részhez értünk, ami olyan volt, mint egy helyiség. Egy hatalmas helyiség vékonyka hidakkal a hihetetlenül mély szakadékok felett.

Megtorpantunk. A hang egyre hangosabb lett, s már nem csak hang volt, hanem fény is. A helyiségbe másik járatok is vezettek, s az egyik ilyen felől közelített felénk az a bizonyos Valami.

Georget ugyan nem láttuk, de mi azért lassan próbáltuk megközelíteni az egyik szemben lévő járatot, hogy kijuthassunk.

De a démon gyorsan közelített, s hamar megláttuk teljes valójában.

Ж

Szünetet tartottam a mesélésben, mert láttam, hogy Petenek kérdése van, vagy legalábbis zavarja egy-két dolog.

- Most kérdezhetsz.-mondtam.

- Rendben. Nos, miféle közösségről vagy faluról, vagy mi az istenről beszéltél? Most akkor hány éves is vagy?-kérdezte.

- Sok, de erre majd külön kitérek. Akkor most folytathatom?-kérdeztem.

- Ami azt illeti, még lenne valami.-mondta- Hogyan is esett az a rengeteg tárgy a fejetekre? Az égből hullott eső gyanánt, vagy mi?

- Jaj, kell neked ennyit kérdezősködni! Ránk dobták felülről! Mégis mit képzeltél, hogy szárnyat növesztettek, és az égbe repültek?-egy kicsit kezdtem idegbe jönni.

- Aha, már értem, tehát az ellenséges törzs tagjai növesztettek szárnyakat, hogy az égből dobálhassanak benneteket.-mondta egy kissé gúnyolódva.

- Akkor már folytathatom?-kérdeztem ingerülten.

- Jaj, még valami, a legendával kapcsolatban, hogyha nem élte még túl halandó a találkozást a démonnal, akkor hogyan lehet legendája?-akadékoskodott újra.

- Halandó talán nem élte túl, de halhatatlan attól még túl élhette. Elvégre is én is halhatatlan vagyok...

- Aha, de Halandó körökben terjengett a legenda...

- De halhatatlanok is vegyülhetnek emberi körökben, pont úgy, ahogy én is teszem.

- Nem mondok már semmit...-fejezte be Pete a kérdezősködést egyelőre.

- Hát ne is.-zártam le a vitát-és akkor nekivágok a folytatásnak.-mondtam, és folytattam a mesélést.

2.

A démon előttünk állt meg. Nagyon nagy volt, s valami fekete páncél borította az egész testét. Vagy maga a test volt a fekete páncél. Ezt nem tudom megmondani, hiszen nem volt alkalmam olyan jól megnézni.

A démon két lábon járt, voltak kezei, és volt neki farka is. Elég érdekes látványt nyújtott. A szemei mondhatni lángoltak, és ezt szó szerint kell érteni. A pupillája körül láng égett.

Ez egy tűzdémon volt. Veszélyes démon, nagyon veszélyes.

Hatalmas csend volt. A démon közelített felénk. Mi pedig még mindig szépen lassan próbáltunk a legközelebbi járat felé oldalazni.

De a démon nem várt valami türelmesen, s egy ordítást hallatva csapott egy hatalmasat felénk a karjával.

A társulatunk ekkor kezdett el futni. A démon utánunk futott. De közben is le-le sújtott ránk hatalmas kemény karjával.

Thomast sikerült agyonütnie egy ilyen csapással. Nem tudtunk elég gyorsan futni, s futás közben nagyon nehéz volt a démon csapásai elöl elhajolni. A démon is rettenetesen gyors volt.

Én értem ki először egy másik tág helyiségbe, de ekkor a démon elkezdett tüzet okádni, s a többiek, akik ott voltak mind meggyulladtak. Már csak én voltam, és talán George valahol máshol, hogyha a démon nem ölte még meg.

A szörny közelített felém.

Én pedig zsákutcában voltam. Ebből a helyiségből sehova nem vezetett alagút, kivéve azt, amiből jöttem. Szembe kellett szállnom a szörnyeteggel.

Meg is érkezett, s az egyik első dolga volt, hogy lesújtson rám. Én elugrottam előle. Ezt párszor megismételtük, de az egyik ilyen után a démon elgáncsolt hosszú, vékonyodó farkával, aminek olyan különleges formája volt. Olyan összetett volt, mint az ember gerince. Csak a „csigolyák” voltak más alakúak.

Én elestem. Majd amikor álltam volna fel, lecsapott rám.

De nem haltam meg. Eltört ugyan pár csontom, de közel sem haltam bele. Valószínűleg a bordáim akkor törtek el. Legalábbis egy jó pár.

A farkával, és a karjaival is próbált agyonütni, a jobb karomat el is találta a farkával, de szerencsére csak súrolta. Ennek ellenére eléggé megsérültem tőle. Az volt a szerencse, hogy bal kezes vagyok.

A bal kezemmel felkapaszkodtam a farkára, s elkezdtem felmászni a hátán a fejéhez.

A szörnynek ez nem tetszett, ezért a hátát elkezdte a barlang falának ütni. Próbáltam úgy kapaszkodni, hogy ne lapítson ki ezzel, és láss csodát, sikerült.

Felmásztam a démon fejéhez, s tőrömet a tarkójába döftem. A szörny erre felhördült, de nem kottyant meg neki különösebben.

A démon elkezdte rázni magát, hogy lelökjön magáról. Néhány perc után úgy elszédültem, hogy el kellett engednem, s leestem a földre. Nem volt kellemes zuhanás.

A démon hatalmas levegőt vett. Tudtam mire készül. Tüzet akart fújni.

Amíg a démon teleszívta magát levegővel, befutottam egy járatba. Igyekeztem lerázni. Gondolkoznom kellett. Tudtam, hogy testi erővel nem fogom tudni legyőzni. A döfések nem árthattak neki, hiszen páncélja volt. Valószínűleg ugyanezen oknál fogva egy zuhanásba sem halhatott volna bele.

Így hát logikusan el kezdtem végiggondolni, hogy mi az, ami árthatna neki, elvégre is mindennek van valami gyenge pontja, még ha az nem is túl nyilvánvaló.

Miközben gondolkoztam behúzódtam egy kiálló szikla mögé, hogy a szörny ne vegyen észre.

Aztán eszembe jutott, hogy egy ilyen démon mitől félhet. A víztől. Az egyik dolog, amiből levontam ezt a következtetést, az az volt, hogy ez egy tűz démon, a másik pedig az, hogy ilyen helyen viszonylag kevés vízzel érintkezhetett, így hát még ha nem is árt neki a víz, de lehet, hogy legalább fél tőle. Mindenesetre egy próbát tenni vele megérte.

Így hát kiléptem a kiálló kő mögül, s odaszóltam neki.

- Hé, te rusnya izé! Gyere utánam, hogyha mersz!-s azzal futásnak eredtem.

Ж

Megint megálltam. Láttam Pete arckifejezésén a kérdezhetnéket. Majd aztán meg is szólalt.

- Tehát attól a démontól szerezted azt a különös sebhelyet az oldaladon.-állapította meg nagyon logikusan.

- Igen, attól, de majd arra is kitérek. Van még valami megjegyezni valód, vagy esetleg kérdésed?-az utóbbira már egy kissé előre „rettegtem”.

- Ami azt illeti lenne még. Hogyan nem haltál meg, de még inkább, hogyan tudtál futni, miután a démon eltörte néhány bordádat, és az egyik karodat?-kérdezte-a legtöbben felállni is alig bírnak egy ilyen eset után, pláne, hogy utána még egy hatalmasat zuhantak egy tekintélyes magasságról.

- Hát igen, én egy ilyen afféle különleges ember voltam. Már halandó koromban jobb voltam, mint az átlag...-közöltem mosolyogva, mire Pete szintén vigyorogva rázta meg a fejét.

- Folytathatod-mondta végül engedékenyen.

3.

Futottam, ahogy a lábam bírta. Most valahogy jobban ment a sprint, mint azelőtt, s a démon sem járt hozzám annyira közel.

Ahogy korábban sétáltam a barlangokban a társaimmal, néhol nedvesek voltak a falak. Akkor ez nem tűnt érdekesnek, de most nagyon jól jött ez a kis információ.

Ezért abba az irányba futottam, ahol a nedvességre emlékeztem. Nekem nagyon jó memóriám van.

Meg is találtam azokat a járatokat, s futottam be, a hegy mélyéhez.

Ahogy az egyik járat véget ért, egy meredek párkányhoz vezetett. Megtorpantam. A szakadék alján egy kis hegyi tavacska volt. Pont tökéletes a célra, gondoltam.

De a démon is a nyomomban volt ám.

Megint csapkodni kezdett. Én elugráltam előle, de a helyet kellően széjjel verte ahhoz, hogy instabillá váljon a kis párkány. Az egész megrepedt, s mikor a démon ezt észrevette, menekülni próbált vissza a járatba, ahonnan jött. De ahogy a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, leszakadt alattunk a kiálló rész, s mindketten beleestünk a tóba.

Felúsztam. Rossz érzésem volt, de nagyon. Majd rájöttem, hogy a démonnak volt oka félni a víztől, ugyanis oldódni kezdett benne, s a víz ettől elkezdett savvá válni.

Úszni kezdtem hihetetlen sebességgel. Most az életemért úsztam, ennek teljes mértékben a tudatában voltam. Nem emlékszem, hogy pontosan mennyi idő alatt tettem meg a távot a szárazföld felé, de amikor elértem, hirtelen hihetetlen fáradtság tört rám. Hanyatt feküdtem.

De a szörny még élt. Kapálódzott, s rettenetes hangot hallatott magából.

De én nem figyeltem rá. Ez hiba volt, ugyanis a démonnak elég hosszú farka volt ahhoz, hogy elérjen a partig, ahol én feküdtem.

A démon még utolsó erejéből megcsapott oldódó farkának végével, s belém égette annak mintázatát. A bal oldalamat találta el.

Nos ez a seb annyira különleges volt, hogy még vámpírrá válásommal sem gyógyult meg, holott az átváltozás minden testen található sebet begyógyít, legyen az akármilyen régi.

Elvesztettem az eszméletemet.

Egy idegen helyen ébredtem fel. Egy kis kunyhóban. Kedves sötét bőrű emberek vettek körül, akik valamilyen furcsa nyelvet beszéltek.

Furcsa színű és szagú kenőcsökkel kenegették sebeimet.

Amikor felálltam, s kimentem, a sok ember mind meghajolt előttem, mint valami isten előtt, s látszott rajtuk, hogy nagyon nagy tisztelettel gondolnak rám.

Nem tudtam, hogy miért csinálják, csak sejthettem. Valószínűleg a démonhoz volt ennek köze.

Nem értettem nyelvüket, de néhány nap múltán sikerült megértetnem velük, hogy haza szeretnék jutni, s ők ekkor egy hajóhoz vezettek.

Ekkor rájöttem, hogy egy szigeten voltam.

A hajóval sikerült hazajutnom, s a kíváncsi tömeg örömmel hallgatta mesémet a félelmetes démonról, s annak legyőzéséről.

Ж

- Igazán jól kezeled a válság helyzeteket, hogyha életveszélyben is ennyire tisztán tudsz emlékezni apróságokra.-állapította meg Pete.

- Na igen, ez így van.-mondtam mosolyogva.

- És a helyiek hálásak voltak neked.-mondta.

- Igen, azok voltak, elvégre is megöltem egy gonosz szörnyet, amely nyilvánvalóan sanyargatta őket.-mondtam-és akkor most vissza a sztorimhoz.-mondtam, s folytattam.

A bevezető rész folytatása, avagy életem egy másik meghatározó élménye

Kalandok az időn kívüliekkel

1. rész: Ismerkedés

És akkor most vissza 8 évet az időben. 10 éves voltam, amikor először megtörtént. Apám nagy harcos volt, anyám pedig nagyon jó asszony. A szüleim sok párral ellentétben nagyon szerették egymást, tehát én egy amolyan szerelem gyerek voltam.

Nálam a 10. életévem betöltése egy hatalmas mérföldkő volt. Sok minden változott meg akkor az életemben.

Először is, én egy autista gyermek voltam, s 10 éves koromban álltam ki magamért először. Akkor változtam meg. Harcos lett belőlem, nem csak testben, de szívben és lélekben is.

Persze anyámhoz mindig nagyon ragaszkodtam. Úgy éreztem ő az egyetlen, aki igazán megért. Csak hát az én kis falucskámban az emberek nem a hosszú életükről voltak híresek. Persze férfiágon öröklött volt a hosszú élet még néhány genetikai adottsággal együtt. A hosszú élet alatt a 130 éves időtartamra gondolok. Egyenes ági első szülött fiúk öröklik ezt.

Egy másik dolog a családi harcművészetünk. Egyedi módon tanulunk meg küzdeni, amit senki más nem tud. Ezért voltunk rettentő ellenfelek. Egyedül apám tudott legyőzni eddigi életemben. Senki más nem győzött le eddig, de azért már sikerült döntetlenre kihoznom a küzdelmet. Viszont legyőzni még egyszer sem tudtam. És azután se sikerült soha.

Egy másik jelentős változás volt az életemben, hogy elkezdtem jövőbe látni.

Először álmomban történt meg. Egy komplett napot megálmodtam egy héttel előre. Természetesen nem egyszer álmodtam, hanem egész héten keresztül addig, amíg az a bizonyos nap be nem következett. És ahogy az a nap közeledett, egyre tisztábban láttam előre az eseményeket.

Sikerült megálmodnom egy ellenséges törzs támadását.

Először nem szóltam róla, mert azt hittem, hogy csak egy sima álom. De egyre rosszabb lett. Három nappal a támadás előtt szóltam a többieknek, hogy támadás közeleg, és hogy készüljenek fel, mert nagy haderő közeleg. De az egyik első kérdésük volt, hogy honnan tudom, és amikor kiderült, hogy megálmodtam, kinevettek.

Mondhatni az egész falu rajtam nevetett. A gyerekek gúnyolódtak rajtam, bár miután az egyiküknek betörtem az orrát nem mertek nevetni, a felnőttek pedig úgy néztek rám, mint egy olyan gyerekre, akinek mindenféle képzelgései vannak.

Apám morcosan tette a dolgát otthon, anyám pedig vigasztalni próbált, hogy ő hisz nekem.

Próbáltam kitalálni, hogy hogyan bizonyíthatnám be nekik, hogy igazam van.

Végül úgy döntöttem, megkérem anyámat, hogy győzze meg apámat, hogy legyen harci készültség.

Anyám nagy nehezen elérte, hogy apám elrendelje a hadi állapotot, s láss csodát, más nap megérkezett az ellenség.

Természetesen mi nyertünk, hiszen fel voltak készülve egy esetleges támadásra. De ha anyám nem győzte volna meg apámat...Nos, az maga lett volna a katasztrófa.

Egy sor ilyen esemény volt még. Nem csak jelentősek, de jelentéktelenek is, és én rájöttem, hogy saját akaratomból is bele tudok nézni a jövőbe.

Nos, annyit had mondjak, hogy életem egyik legnagyobb hibája volt.

Néhány hét múlva furcsa dolgot vettem észre. Először éreztem, hogy követnek, majd amikor apám harcolni volt, anyám pedig gyűjtögetett, és én egyedül voltam, egy furcsa lényt vettem észre a házamban.

Hosszú fekete köpeny volt rajta, s a csuklyája az arcába volt hajtva. De az ijesztő az volt benne, hogy időtlenül lebegett. Olyan volt, mint amit nem érinthet semmi. Mintha egy másik dimenzióban lenne, de azért itt is látszik. Rettenetes látvány volt, s volt valami rémisztő a kisugárzásában.

Engem figyelt. De nem láttam a tekintetét, s ez külön idegesített.

Rettenetesen hideg volt a házban. Úgy tűnt, a lényből sugárzik a hideg.

- Te vagy a látó.-szólalt meg hirtelen.

- Tessék? Egyébként csá, ki vagy te, és mit akarsz itt?-kérdeztem tőle ingerülten. De csak annyit mondott, amennyit az előbb.

- Te vagy a látó.-mondta megint furcsa, titokzatos, rekedtes suttogásszerű hangon.

Az egész lény kisugárzása sötét volt. Sötét, akár az éjszaka.

- Mit akarsz ezzel?-kérdeztem már már felindultan. Tudni akartam, hogy mire megy ki ez az egész, illetve, hogy mi ez az izé, ami meglátogatott.

- Tudnod kell a szabályok szerint játszani. Minden tettnek vannak következményei.-közölte megint azon az idegen hangon.

- Milyen szabályok?-kérdeztem megint, remélve, hogy ezúttal választ kapok legalább egy kérdésemre.

- A látás szabályai. Csakis látó tudhat látomásaid részletéről. Az idővel nem lehet játszani. Nem piszkálhatsz bele abba, ami nem a tiéd.-mondta.

- Aha, szóval ezek a szabályok...akkor én megszegtem ezt?-kérdeztem érdeklődve.

- Nem hágtad át annyira a törvényeket, hogy meg kelljen torolnunk azt.-tájékoztatott.

- Megtorolni? Mit értesz megtorlás alatt?

- Kár lenne még ezért az idővonalért, nem gondolod?-kérdezte valami baljós szólammal a hangjában.

- Ezt meg hogy a fenébe érted?- ezt már nem bírtam tovább. Úgy éreztem, hogy nem mond el valami nagyon fontosat. Tudnom kellett hogy mi fog történni, ha véletlenül áthágom azokat a szabályokat. De azt sejtettem, hogy komoly következményei lennének.

- Megsemmisültök mindannyian, amennyien vagytok, hogyha nem a lefektetett szabályok szerint játszotok. Amíg ti idő lények betartjátok a szerződés rátok eső részét, addig mi időn kívüliek is betartjuk ami ránk vonatkozik. Hogyha megszegitek a szabályt, kénytelenek leszünk lépni.-mondta, majd eltűnt. Hullámozva elhalványult, majd teljesen eltűnt.

Hát ez remek. Szabályok. Mindig a szabályok. Hát ezek minden jót tönkre tesznek?

Akkor még nem egészen értettem a dolgokat, de hát még fiatal voltam, és látóként abszolút kezdő.

Senkinek nem szóltam a lényről. Nem is hiszem, hogy elhitték volna.

Próbáltam megfeledkezni róla, de mindig volt egy a közelemben. Nem mindig ugyanaz figyelt. Bár tök ugyanúgy néztek ki, mégis tudtam, hogy mikor melyik figyel. Nem tudom, hogy honnan tudtam, csak tudtam és kész.

Egyébként nagyon csendben voltak. Csupán csak figyeltek, semmi több.

Úgy vettem észre, hogy rajtam kívül senki sem látja őket. Ez rendkívül kínos volt, hiszen egy idő után már rettenetesen zavart, hogy folyamatos megfigyelés alatt vagyok, és ők egy szót sem szólnak. Ahelyett, hogy megszoktam volna őket, csak egyre jobban idegesítettek.

Úgy döntöttem, hogy titokban tartom az egész látás dolgot, s ezentúl senkinek nem szólok róla, ha van egy látomásom.

Jobb biztosra menni.

Négy év múlva már egészen tájékozott voltam a látás szabályaival, illetve az időn kívüliek szokásaival kapcsolatban. Nos, legalábbis ezt hittem. Az utóbbiról nem tudtam eleget. Nem ismertem az időn kívülieket, csupán csak baljós előjelnek láttam, hogyha megjelenik egy. Ezek aztán tényleg komolyan veszik a szabályaikat, gondoltam magamban.

Már-már kezdtem megszokni, hogy úgysem kapok választ tőlük. Nagyon úgy tűnt, hogy csak akkor méltatnak szóval, hogyha valamiről tájékoztatni akarnak.

De egy napon jött egy másmilyen. Persze eleinte nem tudtam, hogy más, mint a többi. Már napok óta figyelt, amikor alkalmam nyílt kettesben elbeszélgetni vele úgy, hogy senki ne nézzen dilisnek. Azt terveztem, hogy addig idegesítem, amíg meg nem szólal, vagy el nem megy.

- Heló!-köszöntem neki oda egy nap.-hogy érzed magad? Kellemes csak úgy az idő keretein kívül lebegni, s mások után való kémkedéssel tölteni az idődet?-kérdeztem tőle egy kis gúnnyal a hangomban.- Ti mindig ennyire szótlanok vagytok? Na és hogyan kommunikáltok egymással? Szoktatok egyáltalán olyat? Na és mi a neved? Van neked egyáltalán olyan, vagy hívjalak inkább Az Időn Kívülinek?-kérdeztem mosolyogva.-Egyébként én Will vagyok. William w-vel. -majd még mindig mosolyogva odanyújtottam a kezemet.

Erre ő félrebillentette a fejét.

Nahát, valami reakció! Ilyet is ritkán láttam tőlük. De azért folytattam, mert ennél azért többet akartam elérni nála.

- Egyébként mi van a csuklya alatt?-kérdeztem-Ugye nem átlátszó a fejed? Bár a kezedet alapul véve gondolom, hogy nem. Milyen lehet így élni? Vagyis élet nélkül, mások nyakán lógni, s azzal a tudattal békességben élni, hogy teljes mértékben haszontalan vagy... Hát ez szörnyű lehet.

Erre már mozgolódni kezdett. Aztán legnagyobb meglepetésemre megszólalt.

• Attól még, hogy valamit nem értesz, lehet hogy fontos.-mondta ő hasonlóan idegen hangon, mint az, amelyikkel először beszéltem.
• Nahát, te is tudsz beszélni?-kérdeztem mosolyogva.
• Nem, ez a haldokló lelkiismereted utolsó hangjainak egyike volt, ahogy segítségért kiabál a külvilágnak. Szerinted?-kérdezte gúnyosan.

Na ezzel meglepett. Magamban valami olyat tudtam csak gondolni, hogy mi van?? Ez most beoltott engem? Ilyet még egy időn kívülitől sem hallottam. De ő folytatta.

• Az pedig ne is érdekeljen, hogy mi van a csuklyám alatt. Az magán ügy. Egyébként meg te sem lehetsz oda a szépségeddel. A fajtámban szépnek számítok.-mondta önérzetesen.

Megint alkalmam volt meglepődni rajta. Sosem hittem volna, hogy egy ilyen lény ennyi meglepetést okozhat.

• És mi a neved?-kérdeztem megújult mosollyal az arcomon.
• Nekem nincs nevem.-mondta ő.
• Hát akkor hogyan különböztetitek meg egymást?-kérdeztem megint.
• Nekünk nincs szükségünk névre. Anélkül is tudjuk, hogy melyikünknek szólnak. Te is tudod, hogy melyikünk kicsoda. Mi is tudjuk. Egyébként is, a névadás is egy olyan furcsa időn belüli szokás, amit nem értek.
• Na és hím vagy, vagy nőstény?-kérdeztem most már kissé elbizonytalanodva, hogy van-e náluk egyáltalán olyan.
• Nekem nincs nemem.-mondta.
• Hát neked az sincs? Na és a többi olyannak, mint te?-kérdeztem.
• Nekik sincs. A többiek sem többek nálam semmivel.
• Na, és akkor hogyan párosodtok?-kérdeztem egy kíváncsi mosollyal az arcomon.

Ő erre csak félre billentette a fejét.

• Szóval, hogyha nincs neved, akkor minden bizonnyal szükséged van egyre.-mondtam.-Hmmm.... Legyen mondjuk Holab.- megint az a félre billentett fej.
• Miért lesz neked jobb, hogyha nevet adsz nekem?-kérdezte.
• Mert így egy kicsit személyesebb vagy. Ezzel is másabb, mint a többiek.
• Más mint a többiek?-kérdezte.-Hmmm... Ez tetszik. Rendben. Nevezz akkor így. Máshogy úgysem tudnál.-s azzal egy furcsa kacajt hallatott, ami inkább ijesztő volt, mintsem hogy másokat is nevetésre sarkalljon.
• Nos, akkor dalolj madárka, mi történik, hogyha megszegem azt a bizonyos szerződést?-kérdeztem.
• Széttépjük az idővonaladat, és igyekezünk minél teljesebben visszaállítani mindent a megfelelő helyzetbe. És nagy valószínűséggel vagy kiszedünk az időből, és mész az Időtlenség Börtönébe, vagy kitörlünk, mintha meg sem születtél volna.-mondta, majd hozzáfűzte-a madár pedig egy olyan élőlény, melynek szárnya van, tollas, és tojást rak. Mi időn kívüliek nem rakunk tojást, nem vagyunk tollasak, sőt, még szárnyunk sincsen, ezért nem hiszem, hogy a madár lenne a legmegfelelőbb kifejezés a fajtánkra.
• Na nem mondod? Biztos hogy a köpeny alatt nem vagy tollas?-kérdeztem enyhén gúnyosan.
• Efelől biztosíthatlak.-mondta ő véresen komolyan.
• Amúgy ez csak egy szófordulat. Nem kell ennyire mellre szívni.

Erre ő félre billentette a fejét.

Közeledtek erre a falum béliek. Ezt Holab is hallotta.

• Akkor viszlát, és örülök, hogy közelebbről is megismerhettelek William w-vel.-s azzal kezet nyújtott felém. Én megszorítottam a kezét, s azzal el is tűnt.

Egyébként azóta sokszor meglátogatott, és segített is, ahol tudott. Mondhatni jó barátok lettünk.

Ж

• Nos, megjegyzés?-kérdeztem.
• Érdekes lények ezek az Időn Kívüliek.-mondta-és az egyik csak úgy hagyta, hogy nevet adj neki?-kérdezte-na és hallgat rá?
• Igen hallgat, amúgy meg neki is jobb, hogy különbözik a többiektől. Szeret egy kicsit másmilyen lenni.
• És sokszor meglátogatott.-mondta, mintha csak magának mondaná.
• Igen. Sokszor, mint mondtam jó barátok vagyunk.
• És jó néven veszik, hogy beszélsz róluk?-kérdezte valamelyest aggódva.
• Úgyis tudják, amikor szóba hozom őket, de nem hiszem, hogy foglalkoznának a dologgal. Elvégre is, nem vehetik 100%-ra, hogy mindenki el is hiszi a történetet, amit róluk hall. Amúgy meg ha valami bajuk van a dologgal, akkor hamarosan úgyis megtudjuk...-láttam Peten, hogy ezzel a kis monológgal nem nyugtattam meg.- Tehát folytathatom?-kérdeztem.
• Hát persze, hogyne-felelte, miután egy kicsit felrázódott mély ámulatából.

2.rész: „Mindennek ára van”

15 éves voltam. Volt egy barátnőm, akivel szerettük egymást. Jó, meglehet, hogy nem voltunk a legtökéletesebb pár, de azért mi jól éreztük magunkat együtt. Úgy gondoltam, hogy majd őt veszem feleségül. De hát akkor még nem tudtam, hogy az én életemben semmi sem megy ilyen könnyen. Szerelmemnek szép hosszú barna haja volt, és gyönyörű barna szemei. Magas volt, és ideális testalkata. Mondhatni tökéletes volt, legalábbis az én szememben.

De a lényeg az volt, hogy szerettük egymást.

Drágámat most hívjuk Annának.

Tehát Anna meg én rajongtunk egymásért. Mióta megismerkedtünk, eljártunk együtt csavarogni sokszor késő estig, aminek a faluban nem örültek, hiszen mindenféle szörnyben meg sötét lényben hittek, amiben én nem. Anna is hitt ezekben egy kicsit, de mellettem biztonságban érezte magát, akárhol is kelljen lennie.

Egyébként Anna hasonló korban volt velem. Akár össze is házasodhattunk volna, de semmit nem akartunk elsietni, s amúgy sem illett volna bele a falu normáiba. Nem mi választottuk leendőbeli társunkat a hátralévő életünkre.

De minket ez sem zavart. Jártuk a magunk útját, mint két szerelmes, és az, hogy tiltottak volna minket egymástól, csak még jobban összehozott minket.

Nos, igen. Ezek voltak a rózsaszín idők. Szerelem, menekülés a feldühödött apuka elől, meg ilyen kis triviális apróságok.

De egy napon, amikor kéz a kézben sétáltunk, s mentünk a szűk kis utcákon, sikolyokra lettünk figyelmesek. Amikor odaértünk, ahonnan a kiáltásokat hallottuk, rettenetes repkedő csuklyás alakokra lettünk figyelmesek.

Az időn kívüliek voltak azok.

Szívták fel a dolgokat. Rettenetes látvány volt. Mintha a valóság csupán káprázattá válna, aztán pedig eltűnik. Na és komplett emberek váltak semmivé.

• Mik ezek? Mi történik?-kérdezte Anna riadtam, ahogy azt egy ilyen helyzetben illik.
• Csak nyugodj meg, nem lesz semmi baj.-mondtam neki.

Odarohantam, s Holab állt elém.

• Mi ez az egész, Holab?-kérdeztem zihálva.
• Sajnálom Will, valaki megszegte az egyezményt.-mondta tényleg valami szomorúsággal a hangjában.
• És akkor most mi bűnhődünk?-kérdeztem felháborodva. Hogy őszintén megvalljam, majd szét robbantam az idegtől. Az adrenalin átjárta testemet.
• Talán tehetek valamit az érdekedben. Ez az egész azért van, mert valaki időt utazott a vonalatokon. Visszament a múltba. De ha sikerülne meggyőznöm őket, hogy te kaphasd el a tettest, akkor talán megállnak, s folytathatod az életedet úgy, mint azelőtt.
• Rendben. Akkor győzd meg őket.-mondtam magabiztosan.

Holab elment, s amikor visszajött mondta a magáét.

• Megengedték, hogy elmenj-mondta, s azzal megnyitott valami átjárót.
• Akkor viszlát édesem-mondtam Annának, s ugrottam.

De miközben ugrottam az átjáróba, hallottam, amint Holab utánam kiált.

• Várj Will! Mindennek ára van! Hallod Will?! Mindennek ára van.

De én már nem figyeltem rá oda.

Nos, ami azt illeti, ez hiba volt, de hát számomra nem volt nyerő helyzet. Mindenképpen vesztettem volna, de erre csak akkor jöttem rá, amikor visszaértem.

Egy teljesen idegen helyen találtam magam. Nem úgy nézett ki a kis falunk, ahogy én ismertem.

Egy erdőség kellős közepén álltam. Tehát a falu még nem állt. Vagy nem csak időt, hanem helyet is váltottam. De sokkal valószínűbb volt, hogy olyan régre mentem vissza, hogy még nem építették fel a falut. De most nem ez volt a lényeg. Meg kellett találnom az időutazót, hogy elintézzem, és minden visszaálljon a régibe.

Tehát elindultam. Az az érzésem volt, hogy akit keresek közel van hozzám. Talán közelebb, mint hinném.

Gondolkozni kezdtem, hogy melyik az a hely, ami ekkor virágzott, s eszembe jutott a Felső Város. Valószínű, hogy ott voltak. Hiszen az volt az ősi városunk, és ha a falvak még nem épültek fel, akkor a város még a miénk volt.

Tehát elindultam a Felső Város felé vezető úton. Nem volt egy rövid út. Főleg csak úgy gyalog egyedül minden nemű étel és ital nélkül. De hát a sors ezt adta, tehát ez volt. Mi mást tehettem volna, mint az alkalmazkodás?

Több órányi kitartó gyaloglás után végül megérkeztem a célhoz.

A város egyszerűen gyönyörű volt.

Rendezett gyönyörű, ugyanakkor érdekes építmények voltak benne. Az egész város egyetlen stílus irányzat szerint lett felépítve, és növények is voltak ültetve benne.

A hatalmas tér a közepén például be volt füvesítve. Gyönyörű zöld pázsit volt. Az épületek fehérek voltak. Nagyon különleges formákkal. Egyszerűen lenyűgöző volt az összhatás.

Bekopogtattam egy fogadónak tűnő házba, s egy középkorú férfi nyitotta ki az ajtót.

Szállást kértem tőle, mivel már esteledett.

Kaptam is egy szobát a fogadójában, s már volt időm, hogy gondolkozzam, vajon kit keresek. Ugyanis külső leírást nem kaptam az illetőről. De éreztem, hogyha látom, akkor felismerem.

Eltelt néhány nap, mire tudtam lépni.

Egy nap egy közösségi helyen, megláttam azt, akit keresek. Igaz, hogy sosem láttam még, de valahogyan mégis éreztem, hogy ő az a bizonyos kakukk tojás, akit keresek.

Egy 30 év körüli férfi volt, fekete hajú, barna szemű, fehér bőrű volt. Tulajdonképpen teljesen átlagos. Átlagos testalkat, átlagos magasság, átlagos öltözet, és átlagos összhatás.

Biztos, hogy nem éreztem volna úgy, hogyha nem ő lett volna az, akit keresek.

Egy asztalnál iszogatott, s sunyi tekintete arról árulkodott, hogy tervez valamit.

Leültem pont olyan szögben, hogy tökéletesen rálássak, s miután ittam, amit rendeltem, néztem őt. Találkozott a tekintetünk. Szerintem rájött, hogy utána jöttem, s úgy láttam, hogy ez nem tetszett neki.

Gyilkos pillantással meredt rám, majd lassan, vészjóslóan felállt, és kiment.

Én követtem. Nem hagyhattam csak úgy lelépni, miután rátaláltam.

Több utcán keresztül követtem, mikor hirtelen megtorpant. Én is megálltam. Ő megfordult, s rám szegezte tekintetét.

• Te!-mondta.-te vagy az időn kívüliek küldötte.

Egy kis ideig hallgattam, majd válaszoltam.

• Igen, én.-feleltem.
• Hát tudd meg, hogy máris elbuktál! Már nem állíthat meg semmi, és senki! Én alakítom a jövőt, és mindenki engem imád majd. Az a vonal, melyet te ismertél, már nem létezik.-mondta.
• Téged imád majd mindenki? Ennyi? Komolyan ez a terved? Ezért csinálod mindezt? Semmi magasztos cél, csupán csak imádjon mindenki? Hűha, ez aztán komoly.-mondtam gúnyosan-Nehogy azt hidd, hogy véghez tudnád vinni a tervedet. Az időn kívüliek így is-úgyis el tudnának kapni. Csupán csak részlet kérdés, hogy most engem küldtek. De a cél az ugyanaz.-mondtam.
• Nem fog sikerülni!-erősködött.-olyan dolgokat tudok, amiket ők még nem, és ezáltal én király leszek köztük. Rengeteg követőt szerzek majd, s annyian leszünk, hogy egy nap az egész világot meghódítjuk. Ki tudja? Talán még új vallást is alapítunk. És én leszek a legnagyobb próféta, vagy akár maga az Isten!-mondta.
• Te beteg vagy.-állapítottam meg.
• Nem, én csak merek nagyokat álmodni! Ez a baj a mostani világgal. Senki nem mer álmodni, vagy ha mégis, akkor is csak álmok maradnak, és sosem valósítják meg őket. De majd én... Én majd rendet csinálok a világban.
• Ugye tudod, hogy én ezt nem hagyhatom?-kérdeztem.
• Nem akadályozhatod meg.-s ezzel hátrálni kezdett.

Le akart lépni. Ezt nem engedhettem. Közelítettem felé, csak hogy ne kezdhessen biztonságos távból futni.

Végül nem kellett sokat várni, hogy megforduljon, s futásnak eredjen. Futottam utána.

Ezt eljátszottuk pár alkalommal. Ő elbújt, én rátaláltam, s nyomban menekülni kezdett. Én voltam az ő üldözője. Idétlen tervei voltak, melyeket megpróbált megvalósítani, de végül nem sikerült neki.

Egy hét múlva sikerült végleg elkapnom.

A szabadban találtam rá. Éjszaka. Sötét éjszaka.

Elálltam az útját. Ő megtorpant, hátrálni kezdett, s én akkor elkezdtem futni, s ő csak később kezdett el, mint én, ezért nem volt tetemes előnye hozzám képest.

Befutottunk az erdőbe. De végül kijátszottam őt.

Felmásztam egy fára, amíg ő nem láthatta, s amikor megállt, mert már nem látott, s szemével engem keresett, rávetettem magam a magasból.

• Az időn kívüliekkel nem éri meg ujjat húzni, hát még mindig nem érted?-kérdeztem tőle.
• Nem, nem győzhetsz le-próbálkozott kiszabadulni szorításomból, s ekkor megérkezett Holab.

Tudtam, hogy most már Holab dolga következik, s én majd nyugodtan visszatérhetek az életemhez, s minden olyan csodás lesz, mint régen.

De tévedtem.

Ó igen, Holab tényleg elvitte az Utazót, de amikor visszatértem nem egészen az fogadott, aminek kellett volna.

A falunk, az emberek, minden olyan volt, mint előtte, egy dolog kivételével. Csak egy valami hiányzott.

Anna.

Anna elveszett. Nem volt sehol, mintha meg sem született volna. Holab szavai villámként csaptak le rám.

Mindenhol kerestem. Őrültként rohangáltam fel, s alá, hogy megtaláljam. De nem találtam. Egy idő után tudatosodott bennem.

„Mindennek ára van.”

Tehát ezt jelenti. Egész idő alatt ez a mondat járt a fejemben.

„Mindennek ára van.”

Ebbe belebetegedtem. Kezdtem megőrülni.

Mikor már láttam, hogy nincs remény, térdre rogytam, s eszelős módjára kezdtem ordítani.

• Mit csináltatok vele?!-kiáltottam- Hová vittétek? Adjátok vissza, adjátok vissza!!! Tudom, hogy a ti kezetek van a dologban! Hozzátok őt vissza! Halljátok amit mondok? Tudom, hogy hallotok! Gyertek elő, és válaszoljatok! Hozzátok vissza!

De nem történt semmi. Nem jöttek elő, nem adtak jelet. Az ég egy adta világon semmi nem történt. Mintha nem is hallottak volna.

Az idő szép volt, a nap gyönyörűen sütött, s a madarak vidáman csiripeltek. Olyan volt, mintha minden békés lenne, s csak én lennék őrült. Mintha csak velem lenne baj.

De én tudtam, hogy nem így van. Tudtam, hogy hallanak engem, és azt is tudtam, hogy miattam vitték el. Annának miattam kell szenvednie. Azért vették el, mert engem szeretett. Azért, mert az enyém volt. Csupán csak ennyi kellett nekik hozzá.

Rettenetes állapotban voltam. Napokon át ismételtem meg őrült kirohanásaimat, követeltem, hogy jöjjenek elő, de még csak jelét sem adták létezésüknek.

Így teltek a napjaim egy bő hónapig. Rettenetes gyászban, és őrjöngésben.

Ж

Láttam Pete-n, hogy teljesen meghatódott az imént hallottaktól. Szinte már könnyek voltak a szemében.

• Hát ez rettenetes-mondta remegő hangon-nagyon sajnálom, ami történt.
• Ne sajnáld-jelentettem ki-nincs szükségem a sajnálatodra. Senkinek a sajnálatára nincs szükségem. Ami történt, megtörtént. Már nem lehet rajta változtatni. De még nem hallottál mindent. Ez csak egy része volt a történteknek.
• Ne haragudj, én csak tényleg sajnálom.-szabadkozott-mond, a te életutad tényleg ennyi fájdalommal van kikövezve?
• Igen, de már megszoktam. Tehát folytathatom?-kérdeztem, s ő érdeklődő bólintással jelezte, hogy hallani szeretné a folytatást.

3.rész: Egy elfajult helyzet

Végül Holab meglátogatott. Részvétét kifejezni jött. De hiába, mert már nem akartam, hogy jöjjenek. Nem akartam velük beszélni, csupán csak egyedül akartam lenni. Fel akartam dolgozni iménti veszteségemet.

• Will, nem csinálhatod ezt életed végéig.-mondta Holab.-Sajnálom ami történt, tényleg, de muszáj lábra állnod.

Nem válaszoltam neki, csupán csak ültem egymagamban, s néztem ki a fejemből. Nem akartam tudomást venni arról, hogy itt van.

Hiába látogatott bárki, hiába győzködtek, nem érdekeltek. Senki nem érdekelt, még én magam sem. Nyomorultul éreztem magam, és nem akartam szóba állni senkivel.

„Mindennek ára van.”

Csak ez járt a fejemben.

Igen rengeteg életet mentettem meg, de miért? Hihetetlenül nagy árat fizettem érte. Miért csináltam? Így is-úgyis csak veszthettem. Ha nem teszem meg, akkor is veszítek, hiszen akkor mindenkit szétszednek.

Így viszont csak őt vitték el.

Na de hová? Létezik még egyáltalán bármilyen alakban? Vagy végleg kitörölték az időből.

Róla álmodtam minden éjszaka, amikor lehunytam a szememet. Őt láttam minden nőben, s minden kellemes hangban az ő hangját véltem hallani.

Süket lettem a világ hangjaira, és vak a színeire.

Ki lehet ezt ennél is jobban fejezni?

Egy napon, amikor Holab már megelégelte szenvedésemet, olyan dolgot tett értem, amit nem is hittem volna, hogy valaha is tenni fog.

Szokásos módon csak úgy megjelent, s nézett. Próbálta elérni, hogy beszéljek hozzá, majd a végül, amikor belátta, hogy ez nem sikerülhet, karjait széttárta, fejét lehajtotta, látszólag így összpontosítva arra, amit csinál.

Majd a semmiből megjelent Anna, pont úgy, ahogyan emlékeztem rá.

Nem hittem a szememnek.

Holab-ra néztem, aztán az imént megjelent lányra, Annára.

Ő is engem nézett. Majd nagy nehezen, könnyek közt megszólalt.

• Will!-zokogta-annyira örülök, hogy látlak-s azzal a karjaimba omlott.
• Anna! Úgy örülök, hogy újra itt vagy nekem!- nem mondtam többet. Nem tudtam többet mondani. Csak szorítottam magamhoz, iszonyú erővel.

Nos, tudtam, hogy Holabnak tilos ilyet csinálnia. Legalábbis engedély nélkül, csak úgy egyedül biztos. Nem véletlenül nem kértem tőle, hogy hozza vissza nekem. Nagy árat fizethetett volna érte.

Minthogy nagy árat is fizetett volna érte, hogyha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak. Merthogy engedély nélkül hozta vissza nekem Annát, és ezért neki bűnhődnie kellett.

De ez előtt még történt egy pár dolog.

Nos, mivel az időn kívülieknél többé-kevésbé demokrácia uralkodik, ekkora horderejű döntéseket nem hozhatnak meg egyedül. Kellenek hozzá néhányan, hogy egy személy sorsáról döntsenek.

Pont ezért, mivel Holab egyedül próbálta meg nekem visszaadni Annát, nem sikerült teljesen a művelet.

Csak testben sikerült visszaadnia nekem.

De ez nem rögtön derült ki.

Néhány napig Anna teljesen épnek tűnt, mármint ahhoz képest, hogy miken mehetett keresztül, amíg nem volt itt.

De most így utólag nézve a dolgokat, gyanúsnak kellett volna lennie.

Egyrészt annak, hogy Holabot ezen idő alatt nem láttam. Másrészt annak, hogy az időn kívüliek nem kotyogtak bele semmibe. Nálam hagyták, nem csináltak semmit.

Nos, úgy kb. két, három nap után Anna fokozatosan kezdte elveszíteni az emlékeit.

Egyre szenilisebb lett, s már egy idő után azt is elfelejtette, ami a tragédia után történt.

Elmagyarázom érthetőbben. Anna átka az volt, hogy mindent el kellett felejtenie, ami velem kapcsolatos, így amíg velem maradt, nem élhetett teljes életet.

Amikor erre rájöttem, elengedtem. Visszament a családjához, és utána boldog életet élt.

De az én részemről még koránt sem volt vége ezzel a dolgoknak.

Viszonylag hamar feltűnt, hogy Holab már egy ideje nem látogat.

Viszont egy másik időn kívülit megpillantottam, s tőle kérdezősködtem.

• Hol van Holab?-kértem számon az idegen időn kívülit.

Az természetesen nem felelt, minthogy a faj nagy részének nem szokása a nekik szegezett kérdésekre választ adni.

Amikor már túl sokáig vallattam, az időn kívüli úgy döntött, hogy inkább tovább áll, s amikor épp eltűnt volna, én nekiugrottam, és megkapaszkodtam benne, így magával vitt oda, ahova ment.

Időn kívülre.

Tehát, az a hely az időn kívüliek paradicsoma. Nos, nyilván csak egy időn kívülinek lehet paradicsom egy olyan hely ugyanis nekem rettenetes volt.

Képzelj el egy olyan helyet, ahol nincsenek színek, nincs fönt, és lent, ahol minden ködös és homályos, és hiába látsz, de mégsem látsz semmit.

Na sikerült?

Ha igen, akkor gratulálok, hiszen sikerült elképzelned időn kívült.

Szóval az egyensúlyszervem használhatatlannak bizonyult. Rettenetes volt. Olyan tehetetlennek éreztem magamat.

De nem volt idő a botladozásra. Meg kellett találnom Holabot.

Az időn kívüli, akivel jöttem, csak átutazott időn kívülön, és én időben elengedtem, hogy ott maradhassak.

Tehát fogalmazzunk úgy, hogy nem volt ideje észre venni.

Elkezdtem kutakodni. Nem nagyon találkoztam út közben társasággal. Nem bukkantak elő árnyak a homályból. Nem volt senki az utamban.

Tudtam mit keressek. Nem tudtam, hogy honnan, de tudtam.

Az Időtlenség Börtönét kerestem. Fogalmam sincs, hogy honnét ugrott be ez a szó.

Persze sehol nem volt útjelző tábla, hogy könnyebb legyen eligazodni, de attól még tudtam, hogy merre menjek, hogy oda találjak.

Sokat bolyongtam a homályban, mire megleltem a helyet, melyet kerestem.

Mellesleg hozzá tenném, hogy nem volt semmiféle határa a helynek. Nem tudom, hogy mikor érkeztem meg, illetve azt sem, hogy mikor értem onnan ki. Csak azt tudtam, hogy elértem oda. Ott voltam.

Amikor bent voltam, sok elnyűtt Izét láttam ott. Nem tudtam megmondani, hogy miféle lényeket, mert eléggé torzak voltak, s szinte már beleolvadtak a körülöttük lévő homályba. Fantom képek voltak csupán, nem többek.

Ott leltem az én Holabomat.

Lehajtott fejjel, meggörbült testtartással. Nem nézett fel rám, amikor odamentem hozzá, mintha meg sem ismerne.

• Holab!-nyújtottam felé a kezem-Gyere, most velem kell jönnöd!-hívtam.

Végre felnézett rám. Egy ideig nézett, majd újra lehajtotta a fejét, majd válaszolt.

• Nem lehet, Will.
• Miért nem?-kérdeztem-nem csinálhatod ezt! Velem kell jönnöd!-hívtam.
• Nem tehetem. Okkal vagyok itt.-válaszolta-sok szabályt szegtem már meg, de egyik kihágásom sem volt még ennyire súlyos.-felelte.
• Kérlek!-nyújtottam még mindig feléje a kezemet.-Gyere velem!
• Már mondtam, hogy nem lehet. Amúgy sem jutnánk messzire. Engem feltartanának, téged pedig visszajuttatnának az otthonodba, hogyha szerencsés vagy.-mondta.
• Vállalom a kockázatot. Nézd, Holab, azért vagy itt, mert nekem segítettél. Nem magadért tetted, hanem értem. Velem kell jönnöd, kérlek!-mondtam neki.-Gyere, szállj, belém!
• Will, én ilyet nem tehetek!-mondta-Ez hihetetlen kockázattal jár, olyan következményekkel, melyekkel nem számolhatunk majd el!
• Csak amíg kiviszlek innen. De meg tudod csinálni, nem? Hiszen Árny vagy, tehát nincsen rendes tested. Csak ideiglenesen. Kérlek!-kérleltem.

Lehajtotta fejét, majd megtette, amire kértem.

Tehát sikerült meggyőznöm.

Együtt, egy testben tettük meg a kifelé vezető utat, majd Holab erejével vissza mentünk a világomba.

De egy rakás időn kívüli figyelt minket. Látszólag nem tetszett nekik ez az egyesülés, és tudtuk, hogyha Holab kimegy a testemből, akkor törvényeiknek áldozatává válhat.

Ezt nem engedhettem meg.

Anna szenvedett miattam nem is keveset, de azt nem akartam, hogy Holabnak is el kelljen szenvednie ugyanezt, csakis miattam.

Holab volt az én legjobb barátom. Az én egyetlen barátom.

Így hát nem hagytam, hogy bántsák a többiek.

Azok persze ki akarták hívni őt a testemből, de én nem engedtem neki, hogy a kezükre adja magát.

Az elején nem volt még annyira nehéz visszatartani, mint a végén.

Elmondom, hogy miket tapasztaltam, amíg a testemben volt.

Először is az emlékeit. Nagy részét láttam annak, amit átélt.

Rengeteg pusztulást, hihetetlen fájdalmat, az értetlenség és tudatlanság átkát, illetve azt, hogy nem segíthetett senkin, mert tudta, hogy bármit is tesz, csak ronthat a dolgok menetén.

Persze voltak olyan esetek, amikor beavatkozhatott egy kis aprósággal, de az nem kavart nagy vizet. Nem akadályozhatott meg katasztrófákat, háborúkat, és más egyéb szörnyűségeket. Hiába volt hozzá hatalma. És ez Holabnak hatalmas kínt jelentett.

Az időn kívüliek alapból semlegesek. Nem jók, és nem is rosszak. De néhány esetben van kilengés. Holab barátom a pozitív irányba leng ki. Vannak olyanok is, akik a negatív irányban lógnak ki. De a lényeg az egységben van.

Másrészt tapasztaltuk egymás képességeit.

Én rettenetesen élveztem, hogy tudok repülni, teleportálni és ha kell átmenni dolgokon, vagy másokat kiemelni az időből.

Holab pedig élvezte a gravitáció vonzását, a tapintást, az étel ízét, a színeket, meg még mindent, ami nem időn kívüli.

De az Árnyaktól természetesen a legszebb pillanatokban sem szabadulhattunk. Folyamatosan figyeltek, ami bevallom, egy kissé már kezdett idegesíteni, de közel sem annyira, hogy megadjam nekik azt, ami kell nekik.

Pont azt tettem, amitől óva intettem másokat. Ujjat húztam az Időn kívüliekkel.

De ők nem csináltak semmit, csak figyeltek.

Ez gyanús volt. Sőt, mi több, már már zavart.

Tudtam, hogy Holab tudja, mért van ez.

Egy idő után viszont jelentkeztek a mellékhatásai az egyesülésünknek. Kezdtünk összeolvadni. Ez úgy történt, hogy kezdtem elveszíteni a testemet. Vagyis pontosabban az anyagiságának egy részét. Kezdtem olyan anyagtalanná válni, mint egy Árny.

Ezután kezdett el Holab könyörögni, hogy engedjem el. Nem akart kárt tenni bennem.

De én nem engedtem.

Persze Holab tudott ám érvelni. Nem kellett félteni.

• Will, el kell engedned-mondta egy napon.-ez az átalakulás nem mehet végbe.
• Nem hagyhatom, hogy bántsanak.-tiltakoztam.
• Ha hagyod, hogy végbe menjen, akkor te mindenkit bántasz.-érvelt tovább-nézd, ha hagyod ezt, akkor létre fog jönni valami, ami se nem te, és se nem én. Egy szörnyeteg, melyre nem vonatkozik semmiféle szabály, és nem ölhet meg semmi. Egy rettenet, melyet nem állíthat meg semmi. Az Idő Ura.
• De nem akarom, hogy bármi bajod essen!
• Kérlek!, hogyha elengedsz, akkor csak nekem lesz bajom, és mindenki más megússza. Nem nagy ár ez annyi életért cserébe...

Tárgyalnom kellett az Időn kívüliekkel.

• Hé ti!-szólítottam meg őket a szavakkal, melyeket különös nyelvükből alkottam.-hajlandóak vagyunk szétválni, azzal a feltétellel, hogy nem bántjátok Holabot. Egy újjal sem nyúlhattok hozzá, nem büntethetitek meg.
• Ebbe nem mehetünk bele.-mondta az egyik.
• Akkor nem kapjátok meg, és létre jön az, amitől rettegtetek.

Hogy miért akartam belőlük kicsikarni az ígéretet?

Nos, azért, mert az időn kívüliek mindig megtartják azt, amit ígérnek. Ezért el kellett érnem, hogy megígérjék, nem bántják a barátomat.

Percekig tartó alkudozás után sikerült elérnem, hogy megígérjék, s ekkor hagytam távozni Holabot a testemből.

Ebbe a műveletbe beleájultam.

De miután felébredtem nyugtázhattam, hogy amit ígértek, valóban megtartották, s nem büntették meg Holabot.

Nagyszerű, tehát arra az évre megvolt a győzelmem.

Ж

• Hűha.-mondta Pete.-tényleg fontos lehet neked ez a Holab.- állapította meg.
• Igen, az. Elvégre is a barátom. Nagyon jó barátom, és már nagyon régóta ismerem.
• Ezt megértem.-felelte Pete, majd egy nagyot ásított. Későre járt már, nagyon álmos volt.
• Szeretnéd, ha inkább holnap folytatnám?-kérdeztem tőle.
• Nem, mond el most, nagyon szeretném hallani, hogy mi történt.-felelte, s láttam rajta, hogy tényleg így érez.
• Hát jó, akkor következzék a folytatás!-mondtam, s azzal belevágtam a történetbe.

4.rész: Az Árnyak kardja

Életemnek egy nyugodt szakaszát éltem. Természetesen tudtam, hogy ez egy idő után majd véget ér, de azért próbáltam kiélvezni addig, amíg tart. Tehát azt is tettem.

Már kezdtem hozzászokni az új helyzethez, és nem gyötörtem magam Anna elvesztésével. Persze fájt, hogy nem lehet az enyém, de legalább tudtam, hogy már nem szenved, és valahol távol tőlem nyugodtan éli az életét, mivel ő és a családja elutaztak. Úgy érezték, hogy jobb lesz nekik máshol. Bevallom, ez így nekem is jobb, hiszen így sokkal könnyebb tovább lépni rajta, mintha minden nap látnám.

Pár héttel a történtek után fokozottan örömömet leltem a nőkben. Komoly kapcsolatra nem vágytam, így hát nyugodtan fektettem meg mindet, amennyi csak a kezeim közé került.

Az Annával való megismerkedésem óta nem csináltam ilyet. Hozzá hűséges voltam, hiszen szerettem. De már nem volt kihez hűségesnek lenni.

Próbáltam kiélvezni az örömöt az ürömben.

De ez a helyzet sem tarthatott pár hétnél tovább.

Azon a napon, amikor újabb probléma adódott, tudtam, hogy Holab látogatása nem sok jó hírrel kecsegtet számomra.

Teljesen ugyanolyan volt, mint máskor, de én éreztem, hogy valami van benne, hogy valami rossz hírt jött közölni, vagy hogy megint valami fura küldetésben lesz részem.

Nos, az utóbbi történt.

• Will-mondta- szükségünk van a segítségedre.
• Az Én segítségemre?-kérdeztem kételkedve. De most komolyan, mikor volt szüksége egy időn kívülinek egy közönséges földi halandó segítségére?

De nagyon komolynak látszott, mint általában mindig. Úgy tűnt, tényleg segítségre van szüksége.

• Miről lenne szó?-kérdeztem.
• Meg kéne szerezned valamit.-kezdett bele a legújabb megbízatásom részleteinek taglalásába.
• Miért, te vagy a társaid nem tudjátok megszerezni? Azt hittem, hogy egy ilyen dolog nektek könnyebben megy, hiszen benneteket nem lát, és nem hall senki, aki nem látó.
• Nem tehetjük.-felelte nemes egyszerűséggel.
• Miért nem? És amúgy mit kéne megszerezni?-kérdeztem.
• Az Árnyak kardját.-felelte.-mi nem érinthetjük. Ez az egyetlen fegyver, mely elpusztíthat egy magam fajtát. Rettenetesen veszélyes ránk nézve. Már a puszta jelenléte is összezavar minket. Nem tudunk ésszerűen gondolkodni, hogyha túl közel van hozzánk. Mint már mondtam, szükség van a segítségedre. Nem sokakban bízhatunk, de benned megbízunk.-felelte.
• Holab, nem csak Te bízol meg bennem?-kérdeztem.
• És az nem elegendő a számodra?-kérdezett vissza.
• De igen. De a többiek is bíznak?-kérdeztem.
• Egyszer már betartottad, amit ígértél. Megvolt benned a hatalmunk, de te nem éltél vissza vele, és eleresztettél, amikor már nem volt más logikus megoldás. Mint mondtam, megbízunk benned.
• Hát ez igazán kedves.-mondtam.
• Nem mintha lenne más választásunk...
• Muszáj volt még egy efféle gesztust is elrontanod?-kérdeztem egy kissé sértetten.

Ezek után elmondta a paramétereket, hogy mit hogyan csináljak, és nem győzte hangsúlyozni, hogy nekem kell előbb megtalálnom, és nem hagyhatom hogy mások kezére jusson.

Tehát felfogtam, hogy mekkora a tét. Tudtam, hogy sok minden forog most kockán. Bár azt nem tudtam, hogy kivel versenyzek.

Holab odajuttatott a helyszín közelébe. Azt tudta, hogy hová kell mennem.

Gyanúsan könnyű volt odajutni.

Egy kis szigeten voltam, vagyis inkább egy rakás sziklán, amely kiállt a vízből.

Elkezdtem gyalogolni, felfelé, mert megláttam, hogy egy kis helyiség van megbújva a sziklák közt.

Bementem, de sehol nem volt kard. Hacsak nem átvitt értelemben kell érteni a kard szót, ami amúgy az időn kívülieknél nem lenne furcsa, akkor itt nincsen semmiféle kard.

Viszont volt egy kis emelvény a helyiségben. Több mint valószínű, hogy ott kellett volna lennie a kardnak, vagy lehet, hogy valamikor tényleg ott volt.

De most nem volt ott.

Amikor közelebb mentem, láttam, hogy feliratok vannak vésve a kőbe.

„ Ezen kard, mely vágja az Árnyakat.”

Különös mondat ez, bár nem mondhatnám, hogy meglepődtem rajta. Elég szokványos volt az ilyesmi az én életemben.

Végül kimentem a helyiségből, s a parton szólítottam Holabot.

Egyből megjelent.

• Hol van a kard?-kérdezte nyersen nekem szegezve a kérdést.
• Ezt én is szeretném tudni.-mondtam.
• Ezek szerint nagyobb a baj, mint eddig hittem.-mondta.

Csak remélni tudtam, hogy a nagy baj definíciója náluk nem azt jelenti, mint nálunk. De sajnos tévedtem, mivel pontosan azt jelentette.

Miután hazatértem pontosan azt tettem, amit általában szoktam. Mást nem tehettem egyelőre, amíg nem tudtam, hogy mi is történt pontosan. És az időn kívüliek szokásukhoz híven nem avattak be egyből a dolgokba. Szóval én nem álltam nekik vigyázzba. Tudtam, hogyha akarnak tőlem valamit akkor eljönnek hozzám, hogy közöljék.

Abban az időben, amíg nem jöttek el hozzám, mással ütöttem el az időt.

Elsősorban nőkkel voltam, és szórakoztam. Az erdőben sétálgattam minden intés ellenére, és haverokkal lógtam.

Persze nemcsak az időn kívüliek problémái miatt voltam ideges, hanem azért is, mert közeledett az esküvőm napja, amikor is hozzám adnak egy olyan nőt, akit sosem kedveltem.

Sajnos akkoriban nem volt divat a saját döntés hozatal ilyen témákban. Mindig a szülők döntötték el, hogy mi legyen, és hiába adtak volna hozzám akármilyen gazdag nőt, az sosem pótolhatja majd az én Annámat.

Természetesen kellett találkozgatnom ezzel a nővel, akit Sarah-nak nevezek most. De egy szikrányi vonzalom sem alakult ki közöttünk. Legalábbis az én részemről. Nem azt mondom, feküdni nem volt vele utolsó, de azért mégsem ébresztett bennem mély érzelmeket. Nem az a fajta nő volt, akivel hosszasan el tudtam beszélgetni bármiről. Egyszerűen nem találtuk a közös hangot. Nem voltunk egymásnak valóak, de hát ez akkoriban senkit sem érdekelt. Pénze volt és kész. Nekünk is volt pénzünk, és ez így jó üzlet volt. Legalábbis a családoknak.

De nem volt időm ezen annyit rágódni, mert az időn kívüliek hamar jelentkeztek. Vagyis csak Holab.

• Will, nagy a baj.-mondta.-segítened kell.
• Mi a gond?-kérdeztem kíváncsian. Láttam rajta, hogy tényleg nagy baj lehet, sőt mi több, éreztem. De azért hallanom kellett.
• Gyere velem Will, és megmutatom.-azzal kinyújtotta a karját, várva, hogy fogjam meg a kezét.

Én így is tettem, és a környezet körülöttünk egy pillanat alatt megváltozott.

Időn kívül voltunk. De valami határozottan nem stimmelt.

Tovább mentünk.

Egyszer csak ott találtam magam egy terem szerűségben, aminek elmosódott volt minden szeglete. Na igen, ez egy időn kívülinek minden kétség nélkül paradicsom lehetett, de nekem annyira nem volt az, hogy nem vettem észre az ilyen helyiség különbségeket. Túlságosan zavartak a körülmények.

Rengeteg időn kívüli állt egy hatalmas körben, és látszólag a körben folyó eseményeket nézték.

Odafurakodtunk. Látnom kellett, hogy mi is történik itt. Tudnom kellett.

Holab is mellettem jött.

Sikerült olyan helyet szereznünk, hogy láthattuk mi is történik.

Egy ember állt a kör közepében egy időn kívülivel, és vitatkoztak. Az ember kezében ott volt az árnyak kardja.

Tudtam, hogy ennek nem lehet jó vége.

Az ember követelőzött.

• Szabad átjárást követelek időn kívül, és azt akarom, hogy korlátlan hatalmatokkal az én céljaimat szolgáljátok.-jelentette ki az ellenséges támadó.
• Ez elfogadhatatlan!-ripakodott rá az időn kívüli.-Ezt sosem teljesítjük!-folytatta.

Erre az ember olyan haragra gerjedt, melyet rossz volt nézni.

• Ó igen? Tehát ez a válaszod?-kérdezte az ember immár rémisztően lehalkított hangján, szinte suttogva.
• Igen, ez.-jelentette ki hűvösen vitapartnere.
• Akkor pusztulj el!-üvöltötte el magát a támadó, s beleszúrta a kardot az időn kívüli „mellkasába”.

A lény fülsüketítő hangot adott ki, miközben „teste” szétporladt.

Az időn kívüliek mind furcsa, magas hangot adtak ki felfelé fordítva fejüket. Minden bizonnyal valami gyász szertartás lehetett.

• Kér még valaki?-kérdezte az őrült egy valóban őrült arckifejezésével.

Senki nem felelt. Mindenki néma csendben állt.

De az ember ekkor megpillantott minket, vagyis inkább Holabot, hiszen ő volt az, aki érdekelte.

• Te!-mondta. S elindult felénk.

• Most jobb, ha megyünk.-szólt Holab, s megragadta a karomat.

Hamar a házamban találtam magamat. Minden olyan volt, mint azelőtt, de Holabon láttam, hogy ő még koránt sem nyugodott le.

De hiszen ez normális volt, hiszen időn kívült elfoglalták, és ki tudja, hogy mi mindenre képes az az ember, aki ezt megtette.

Ráadásul ismerte Holabot. Egyenesen rá mutatott, és nem tűnt valami boldognak.

• Mi volt ez az egész?-kérdeztem Holabot.-honnan ismered azt az embert?
• Volt már dolgom vele.-felelte-fogalmazzunk úgy, hogy nem engedtem meg neki mindent, amit akart. Ezért most egy kicsit haragszik rám.
• Aha. Tehát vadászik rád.-állapítottam meg.-És mond, mi az esélye, hogy itt el tudunk bújni előle?-kérdeztem.
• Tulajdonképpen semmi.-felelte.-az ő kezében van időn kívül. Sehol sem bújhatok el előle.
• Nagyszerű, van még valami ilyen csodálatos meglepetésed a mai napra?-kérdeztem frusztráltan.
• Nincs, legalábbis egyelőre.-mondta.
• Nagyszerű.

Nem rég fejeztük be a diskurálásunkat, amikor megjelent az ember, a karddal a kezében. Láthatólag Holabot is le akarta szúrni vele.

• Te!-mondta gyanúsan halk hanggal.-te vagy a felelős mindenért! De most bosszút állok rajtad! Tönkretetted az életemet, te mocskos szemét!-most már üvöltözött.

Holab pánikba esett, amikor kardját lóbálva megindult felénk az ember, én pedig próbáltam megállítani, s bár a kardjával hiába szurkált, hiszen az csak az árnyakat vágta, de túl sokat sem tehettem érte. Nem voltam elég erős.

Holabot megbénította a kard ereje. Túl közel volt hozzá, s mint ahogy azt korábban is említette nem tudott józanul gondolkozni. Ezért nem menekült az erejével.

Végül beinvitáltam Holabot a testembe. Nem volt egyszerű, de sikerült elérnem, hogy azt tegye, amit várok tőle.

Majd a kard hirtelen átdöfte a mellkasomat.

De nem történt semmi. Nem haldokoltam tőle. Nem éreztem fájdalmat. Olyan volt, mintha Holab nem is lenne bennem.

Az ember erre látszólag pánikba esett.

Kihúzta a kardot, majd megint belém döfte. De megint semmi. Még meg is forgatta, és lám: akkor sem történt semmi.

Rám nem hatott a kard ereje. Hiszen nem voltam árny. És még Holabot is meg tudtam így védeni.

Használhattam az erejét.

Meg is tettem.

A kardot kirántottam a kezéből, s őt kivettem az időből.

Hamarosan megérkezett a többi időn kívüli is, és amikor elvitték a támadót, Holab is kijött belőlem.

Hát igen...megint megmentettem az irhájukat. Hogy miért is? Arra talán egyszer majd valamikor rá is fogok jönni. De abban biztos voltam, hogy az nem a közel jövőben lesz majd.

A kardot elrejtetették velem.

Tehát az már biztonságban volt. Legalábbis egy időre.

Az időn kívüliek pedig nekiláttak kijavítani a károkat, melyeket az ember okozott.

Így hát immár nem volt okom máson aggódni, mint a házasságomon. Amit természetesen sem én, sem pedig Sarah nem akart.

Ж

• Tehát ezek voltak a fontos dolgok, melyeket tudnod kell, mielőtt igazán belevágnék a történetbe.-feleltem.
• Tessék? Még csak el sem kezdted?-kérdezte meglepődve.
• Nem, még nem. De ha akarod folytathatjuk holnap is...-ajánlottam fel neki a lehetőséget, mivel már éjfél körül járt, s az ember ilyenkor a legfáradtabb.
• Lehet, hogy tényleg az lenne a legjobb, de sötétedés után gyere!-mondta, majd felállt, nyomatékosítva, hogy készülődni szeretne az alváshoz.
• Rendben, de ne késs-s azzal rákacsintottam egy kis gonosz mosollyal. Ezen ő is elmosolyodott, jó éjt kívánt, majd ment lefeküdni.

Az éjszaka további részét csendesen, egy kis nosztalgiával töltöttem. Tényleg furcsa volt belegondolni, hogy ennyi év áll mögöttem. Nagyon távoli volt, de valahogy olyan érzésem volt, mintha csak tegnap töltöttem volna fiatalságomat egy isten háta mögötti kis falucskában.

Másnap este gyorsan túlestem a vadászaton, s mikor hazaértem láttam, hogy Pete már készen, és frissen vár. Még csak este 7 óra volt, ezért halandó barátom elmei befogadóképessége még elég jó volt. Minden készen és rendben volt, Charlotte pedig az isten tudja, hogy hol volt, bár akkor ez nemigen érdekelt. Csak a történetre tudtam koncentrálni, semmi másra. Olyan volt, mintha újra átélném.

Leültem, s mikor Pete rám nézett megkérdeztem:

• Na? Készen állsz a folytatásra?
• Igen, csak mondjad-felelte, s láttam rajta, hogy tényleg érdeklik a történtek.

1. Életem hajnalán

Nos, mint azt korábban is mondtam, több mint 7200 éve történt abban az évben, amit az emberek manapság úgy emlegetnek, hogy ~Kr. e. 5200. Én pont ennek az évnek azon a napján születtem, amit mostanság úgy neveznek, hogy április 29. Egy kis faluban éltem, a mai Franciaország területén. Kicsi község voltunk, csupán csak pár százan, de mi összetartottunk. Egy törzs voltunk, nem tartoztunk semmilyen nagy birodalomhoz. A magunk ura voltunk. Egyszerre voltunk harcos, és földművelő nép. Volt egy nép, akik a szomszédságunkban éltek, és mi folyamatosan háborúztunk velük. Többistenhitű nép voltunk, mint abban az időszakban nagyon sokan. Mondhatni, hogy a szó szoros értelmében Mindennek volt egy istene. A fő isten Worlinde, az erő és a kitartás istene volt. Azt mondták, hogy én Worlinde megtestesülése, vagy legalább a kegyeltje vagyok, de volt aki azt mondta, hogy én vagyok a szeme és a füle ezen a világon. Na ez azért vicces, mert egyáltalán nem hittem benne. El tudod képzelni, hogy egy olyan istennek legyél a kegyeltje, akiben nem is hiszel?

Voltak rendszeres áldozások, de ezek szerintem elég mesterkéltek voltak. Egyébként nem én voltam az egyetlen, aki így gondolta. Sokan voltak még akik nem hittek. Bár leginkább a legkeményebb harcosok voltak hitetlenek. Mi csak eltűrtük ezt az egészet, bár keményen igyekeztünk, hogy ne látsszon, hogy mennyire nem is érdekel az egész. Mondhatni, hogy a népem vallási élete haldoklott, de azért mindig voltak elegen, akik rettegtek.

Szóval kemény, és rettegett harcos voltam, rengeteg sikerrel a hátam mögött, és számos különleges készségemnek adtam jelét a csatáim során. Volt egy feleségem, és egy gyerekem is. A feleségemmel nem szerettük egymást, mert ez egy kényszerházasság volt. A szüleim vásároltak nekem feleséget, és a törzs egyik leggazdagabb nőjét vették nekem. Természetesen tisztelt engem, és mondhatni, hogy félt is, de csak annyira, amennyire egy nőnek ildomos volt tartania az urától. Persze mivel nem szerettem, nem is fogadtam neki hűséget, ami annyit jelentett, hogy más nőkkel is össze jártam, méghozzá nem is kevésszer. Miután elértem az ivarérett kort, mindig eljártam kielégíteni bizonyos szükségleteimet. Mondhatni, hogy az összes olyan nőt megfektettem, aki elég fiatal volt még, hogy alám feküdjön. Elbűvöltem őket, ami nekem nem volt nehéz, hiszen világ életemben gyönyörű voltam, így a nők vonzódtak hozzám, mint vas a mágneshez. Egyébként érdemes megemlíteni, hogy nem egy nőtől volt gyermekem. Bizonyos jellegzetes vonásaim felfedezhetőek voltak „más férfiak” gyermekein is. A szemem és az orrom öröklődik, én az apámtól, ő az apjától örökölte, és ezt én is tovább adtam kölykeimnek. Szóval ha ebből indulunk ki (nem szépítem inkább, bevallom az igazat) több, mint a fél falu női lakosságának gyereke volt tőlem. Mondhatni elég rendesen megdolgoztam a vérem fenntartásáért. A feleségem nem csalt meg, vagy csak annyira jól titkolta, hogy én nem tudtam meg, de mindenesetre ha megtudtam volna, akkor megrendeztem volna a férfit, aki hozzá mert érni, hiszen a nő mégiscsak az enyém volt, és azért mégiscsak szégyen, ha valaki megdugja a feleségedet.

Tehát, ahogy azt említettem, nálunk volt olyan, aki szentül hitt az „istenekben” meg a démonjaikban, és volt aki nem. És mivel én nem hittem, ezért akkor sem ijedtem meg, amikor az a hír járta, hogy a falunk közelében, a hegyen gonosz, vérivó démonok tanyáznak.

Naponta sok ember tűnt el a környékről, és nem csak a mi falunkból, hanem a közeli többiből is. Voltak bátrak, akik elmentek, hogy kiderítsék mi történt, de azok nem jöttek vissza. Persze én, és a hozzám hasonlók úgy gondoltuk, hogy valami vadállat vitte el mindet, mert egy ilyen út mindig veszélyes, és akkoriban sem volt könnyebb, mint most.

Szóval, egy nap arra ébredtem, hogy már megint eltűnt néhány ember, a csapat, ami legutóbb elindult, pedig még mindig nem tért vissza.

A feleségem már megcsinálta a reggelit. Tojást sütött, és frissen fejt tejet rakott elém az asztalra. Én jóízűen megettem, és azzal el is tűntem otthonról. Nem állt szándékomban otthon tölteni a délelőttöt. A drága feleségem mentségére szóljon, hogy legalább jól főzött.

Tehát elmentem arra a helyre, amit ma kocsmának szokás nevezni. Akkoriban oda járt össze a társaság. És mindig ott értesültünk a legújabb hírekről. Hiába is minden, a pletyka az pletyka.

Amikor leültem a szokásos asztalomhoz a szokásos társaságomhoz, és kértem a szokásos italt, akkor az a haverom, amelyik mindig először részesült a friss hírekről, már javában beszélt. A biztonság, és a személyiségvédelem jegyében nevezzük ezt a havert Hank-nek.

Szóval amikor a korsónyi alkoholos italommal leültem az asztalhoz, a társaság keményen figyelt Hank-re, aki látszólag valami nagyon izgalmasat mesélt.

• Na mik a legújabb, mai pletykák Hank?-kérdeztem tőle valamiféle gúnyos hangon, de tudtam, hogy Hank nem fog haragudni érte. Ő már túl sok dolgot élt át ahhoz, hogy egy ilyen triviális dolog komolyan zavarja őt. Elég öreg volt már, kopaszodott, és őszült a haja, ezért valamiféle köztiszteletben állt.
• Hát még nem hallottad?-kérdezte Hank, ahogy általában mindig szokta, amikor egy újabb pletykát vezet fel. Egyébként természetesen ez egy költői kérdés volt amire nem várt választ, de azért néha elég időt hagyott a válaszra, amit én általában mindig ki is használtam.
• Majd most tőled fogom. Na mit hallottál már megint, te vén lókötő?-kérdeztem vigyorogva, azzal felemeltem a korsómat, és ittam a löttyből.
• Hát, amikor elmentem lebonyolítani egy cserét egy messziről jött kereskedővel, az azt mondta, hogy holttesteket találtak az út mentén, amik kegyetlenül szét voltak marcangolva.-mondta, mintha valami titkot suttogna most el nekünk.
• És?-kérdeztem szkeptikusan.-sok vadállat él a környéken, nem újdonság, hogy elragadják néhány embertársunkat.
• De ezek nem akármilyen emberek voltak.-mondta-ezek harcosok voltak, és a leírás szerint a Mi harcosaink.

Ezen el kellet gondolkoznom. A mi harcosaink lettek volna? Biztos ez? Végül is teljesen logikus volt, hogy egyszer majd megtaláljuk őket, na de a Mi harcosaink nem tudtak elbánni pár vadállattal, holott egy egész dühödt sereg ellen is állták a sarat!

Ez tényleg különös volt, de nem annyira, hogy hirtelen el kezdjek hinni a Démonokban.

• Na és hol találták meg pontosan?-kérdeztem őket.
• Úgy hallottam, hogy a Felső Város környékén.-hangzott el a válasz Hanktől.
• Az elhagyatott Felső Városnál?-kérdeztem fagyosan.-mégis mért tulajdonít ennek mindenki ilyen Természetfeletti jelleget?
• Te is ismered a Felső Város legendáját nem?-kérdezte egy másik haver, akit nevezzünk mondjuk Larry-nek.
• Igen ismerem. De az csak egy legenda, ahogy az isteneink, démonaink, és minden más is, aminek ilyen hatalmas szellemi jelleget tulajdonítanak, és ezt ti is tudjátok.

A Felső Város legendája egyébként a legrégebbi legendáink közé tartozik.

A monda szerint régen a környező népek mind egy hatalmas törzshöz tartoztak. Ez a Hatalmas Törzs a fenséges Felső Városban élte életét. Egészen addig, amíg nem jöttek a kegyetlen Démonok, és nem kezdtek el az ott élő halandókon torozni. A Démonok a legenda szerint vérben áztak, vagyis a vérét vették minden halandónak, akit értek. De csak az éjszaka leple alatt tehették meg ezt. Nappalra mind egy szálig eltűntek.

A városban élő emberek imádkoztak isteneikhez a bocsánatért, de legfőképpen a fő istenhez, Worlindéhez szóltak az imák.

A helyzet nem változott. Minden este jöttek a gonosz vérivó démonok, és pusztították a lakosságot kényükre-kedvükre, és volt akit csak úgy elvittek magukkal, és aztán a többiek soha többé nem látták újra.

A lakosság azt hitte, hogy az istenek megharagudtak. Hittek abban, hogy bármi is a baj, az a vezető hibája, ezért aztán felkeltek ellene a leghűségesebb alatta szolgálók, és lekaszabolták. Ez már előre eldöntötte a nagy Felső Város sorsát. A szétesés elkerülhetetlenné vált. A városlakók elkezdtek klikkesedni, és minden ilyen csoportnak lett egy vezetője. 11 ilyen csoport keletkezett. És mind a 11 -nek külön vezetője volt.

De az öldöklés folytatódott. A démonok nem kíméltek senkit. Se nőt, se gyereket, de tényleg senkit. Nem érdekelte őket, hogy ki melyik klikkhez tartozott, irtottak mindenkit, akit csak értek, vagy nagy ritkán elrabolták az embereket, de egyre ment.

Végül az újdonsült vezetőknek döntést kellett hozniuk. El kellett hagyni a Felső Várost, mert a démonok túlságosan rászálltak. Minden csapat külön-külön elindult, és mindegyik másfelé. Állítólag családok is szakadtak szét így. Nappal mentek, hogy ne nyújtsanak túl könnyen levadászható célpontot. Pár napi vándorlás után elérték azt a helyet, ahol végleg letelepedtek. A démonok azóta sose rendeztek ekkora vérfürdőt, max. 1-2 ember tűnt el évente.

Hogy a Felső Várossal mi lett, azt senki sem tudja. Bár tudjuk, hogy merre található, senki nem megy oda keresni magának a bajt. Azt mondják, az az átkozott város, és a babonások szerint még mindig „démonok” lakják, ami szerintem természetesen butaság.

Egyébként én sose féltem attól a várostól, ha már egyáltalán tényleg létezik, de mi dolgom lenne nekem egyedül, egy valószínűleg teljesen üres városban?

Próbálják meg megérteni, hogy akkoriban az embereket nem hajtotta annyira a régészet iránti hódolat, legalábbis nem az én falumban.

• Jaj, mond, hogy nem arra akarsz kilyukadni, hogy a Felső Városból idejárogató gonosz démonok az oka a sok elhalálozásnak mostanában!
• Pedig ez pontosan így van.-felelte Hank-te sosem gondolkoztál el azon, hogy mi van ha a legenda tényleg igaz? Ha tényleg vannak gonosz démonok, akik még ma is a régen oly pompás Felső Városban élnek?-kérdezte.
• Nem, én nem gondolom, mert ez az egész akkora egy sületlenség! Ne mond, hogy hiszel az istenekben, mert én úgyse fogom neked elhinni! Ami engem illet, ezt a legendát is valószínűleg a gyáva emberek kreálták, akik így próbáltak meg megmagyarázni valami számukra érthetetlen dolgot. Mert féltek maguk megnézni hogy mi történt, miután bátor harcosaik elestek.-feleltem indulatosan.
• Ne csinálj meggondolatlanságot Will!-szólt nekem Hank-jobb félni mint megijedni, a legenda igaz, ez már bebizonyosodott, próbáld meg feldolgozni, azzal is sokat segítesz magadon.
• Én ezt nem hallgatom tovább.-jelentettem ki ridegen.-ezek után csatlakozom a következő felderítő csapathoz, és bebizonyítom, hogy nem léteznek a Felső Városi démonok. Akkor majd ti is belátjátok, hogy mekkora oktalanság volt ez az egész.-azzal felálltam az asztaltól és kimentem a kocsmából.

Az asztali társaság persze még kiáltott utánam, hogy menjek vissza, hogy ne csináljak meggondolatlanságot, de elengedtem a fülem mellett számomra jelentéktelenné vált karattyolásukat.

Az egész délelőttömet elvitte ez a kis kocsmai pletykálkodás, de ha nincs se háborús, se pedig vetési időszak, akkor nem sok teendője akad a férfi embernek.

Tehát még aznap jelentkeztem a következő felderítő csapathoz.

Így történt hát, hogy útnak indultam eme igencsak halálosnak bizonyuló küldetésre.

2. A gyilkos ösvény

Amikor hajnalban felkeltem, a feleségem már megcsinálta a reggelit. Amikor kimentem az étkező helységbe a feleségem kérdezni kezdett.

• Miért mész el oda?-kérdezte a maga tartózkodó módján. Amióta csak ismertem mindig tartózkodó volt.
• Mert el kell mennem. Ki menne, ha én nem mennék?-kérdeztem.
• Mások mennek. Mentek is, de mind meghaltak.-felelte tárgyilagosan. Csak nem aggódik értem?
• De egyikük sem volt olyan nagy harcos, mint én.-feleltem, s azzal megettem a reggelit, és elkezdtem készülődni.

Bepakoltam a harci felszereléseimet, a kedvenc kardomat, felnyergeltem a lovamat, a fennmaradó időben pedig edzettem. Már vártam az utat.

Ahogy a többiek is elkészültek, nekiláttunk az útnak. Ez úgy kb. 11 óra körül volt.

Lovagoltunk bele szabályosan a sűrű erdőbe. Hiába volt nappal, a fák annyira eltakarták a fényt, hogy szinte éjszakai sötétség volt. Csupán csak néhány foltban sütött be a nap a fák levelei között. Sokat kellett mennünk, s már már azt gondoltam, hogy nem találunk semmit. Néha pedig úgy tűnt, mintha körbe körbe járnánk.

Aztán egy nap találtunk néhány szétdobált holttestet, amelyek mind meg voltak tépázva. Innentől kezdve már tudtuk, hogy közel járunk a célhoz.

Még aznap, úgy délután 5 körül, már láttunk valamit. Méghozzá épületeket. Ahogy közelebb értünk, már tudtuk, hogy a rég elveszett Felső Város maradványainál vagyunk.

Egyébként elég jó állapotban volt, de egy kicsit el volt hanyagolva. De nem volt lerombolva. Álmélkodnom kellett, mindenkinek álmélkodnia kellett. Egy igazi legenda elevenedett meg a szemem előtt, bár még most se hittem, hogy démonok miatt veszett volna el a város.

Letáboroztunk, és elkezdtünk körülnézni. Rettenetes volt az a csend. De a legrosszabb csak ezután jött. Ez volt az a bizonyos vihar előtti csend.

A város egy régi csatatérre emlékeztetett. Látszott, hogy az emberek, akik annak idején elhagyták, csapot, papot otthagytak, úgy menekültek a gonosz démonok elől. Viszont ami ijesztő volt az az, hogy egy darab állat nem volt ott. Nem hallottunk madárdalt, nem láttunk patkányokat. Semmi, de semmi nem mozgott. Minden állt. Minden csendes volt. Mintha egy burokba zárták volna ezt a helyet miután elhagyták az emberek.

Aztán leszállt az éjszaka.

Az egyik harcos, aki a küldetésre jött, zavartan odarohant hozzánk, és közölte, hogy egy árnyat látott elsuhanni. Ebből már gyanítottuk, hogy valami baj van.

Pár perc múlva már mi is láttunk árnyakat elsuhanni.

Aztán az árnyak megálltak előttünk. Démonok voltak mind egy szálig. Emberszerűek voltak, sőt mi több, csak annyiban különböztek, hogy vörös szemük volt, sápadtak voltak, és karmaik voltak. Na és az a gyorsaság...

Nem szóltak hozzánk, csak elkezdtek gúnyosan vigyorogni. Majd hirtelen az a démon, amely megállt az aktuális vezetőnk előtt, hirtelen nekitámadt a vezérünk nyakának. A többi démon újra futásnak eredt, s el el ragadtad embereket.

Nem volt lehetőségünk követni őket, túl gyorsak voltak. Azok a társaim, akik még ott álltak mellettem és éltek, hirtelen térdre borultak, és imádkozni kezdtek Worlindéhez. Nocsak, micsoda hitbuzgóság lett úrrá rajtuk.

Én kardot rántottam, hirtelen megállt előttem egy démon. Beleszúrtam a kardot a szívébe. Még csak meg sem rándult. És miután kihúztam a kardot a sebből, az azonnal begyógyult. Teljesen el voltam képedve. Tudtam, hogy valószínűleg most meghalok. De igyekeztem legalább méltóságteljesen meghalni, ezért folytattam a harcot.

Eközben a társaimat megölték pár kivétellel, akik szétszéledtek az erdőben.

A démon megunta hasztalan vívódásomat, ezért megfogott a nyakamnál fogva, s dobott rajtam egyet. Nekivágódtam az egyik épület falának. De nem adtam fel, igyekeztem felállni.

A démon felém sétált. Amikor közel ért hozzám sikerült felállnom, de ahelyett, hogy elfutottam volna előle, inkább feléje futottam, a kardomat tartva magam előtt. Mintha egy csatába futnék. Pedig a halálba rohantam. Tudtam, hogy úgyse érek semmit a karddal, de azért biztonságérzetet adott. A démon könnyűszerrel kicsapta a kardot a kezemből. Lefogott, s valami rettenetes vigyort vetett rám, hogy láthattam a szemfogait, amik történetesen hosszúak és hegyesek voltak.

• Nincsenek isteneid, te a magad ura vagy.-állapította meg. Én dühösen vicsorítottam rá, ő pedig félresöpörte a hajamat a nyakamból, és belém harapott.

Nem emlékszem pontosan, hogy meddig szívta a véremet, csak arra, hogy nagyon elgyengített vele. Szabályosan rosszul éreztem magam, de ugyanakkor jól. Ezt nem lehet így elmondani, de azért megpróbálom. Éreztem valami gyönyört, miközben ezt csinálta.

Amikor abbahagyta, úgy zuhantam a földre, mint egy krumplis zsák. Aztán fölém hajolt, majd a karmait belevágta a saját nyakába, hogy vért fakasszon. Ezután erőszakkal kifeszítette a számat, és elkezdte itatni velem a vérét.

Az elején nehezen tudott kényszeríteni, de aztán elkezdtem érezni valami hihetetlen örömöt ivás közben. Úgy éreztem, megszűnök létezni. Az egész testemet valami furcsa bizsergés borította el, majd még a szexuális örömnél is ezerszer csodálatosabb érzés rohant végig rajtam. Egyszerűen csodálatos volt az ivásnak minden pillanata. Azon kaptam magam, hogy nem bírom abbahagyni az ivást, pedig a démon már nem kényszerített, csak a fejemet szorította a sebhez. Hihetetlenül ízlett a vére. Ennek meg kellett volna ijesztenie. Talán meg is ijesztett, de nem tudtam vele foglalkozni. Úgy rémlett emlékeket láttam. A saját, és a démon életének emlékeit.

Aztán vége szakadt. Visszazuhantam a földre. Az egész testemet elfogta valami különös érzés, majd a látásom elsötétült, utána pedig amikor visszatért, sokkal élesebb volt, mint előtte. A hallásom is robbanásszerűen feljavult, és a szaglásom is sokkal jobb lett. Minden érzékem sokkal erősebb lett mint volt. Ez volt az érzékrobbanás.

Aztán a körmeim is megváltoztak. Karmokká lettek. A bőröm pedig kifehéredett. Az érzés még mindig uralta a testemet. Majd elkezdett nőni a szemfogam, ami mellesleg rettenetesen kihegyesedett.

Aztán abbamaradt minden. Már megint elkezdett bennem az az érzés uralkodni, mintha ez a vihar előtti csend lenne, majd hirtelen rájöttem, hogy ez az érzés egyedül az agyammal nem tett még különös csodát.

Ezek után rettenetes fáradtság tört rám. Az ájulás kerülgetett, majd hirtelen reménytelen nyugalom lett úrrá rajtam, pedig nem akartam nyugodt lenni. Dühöngeni, tombolni akartam, de nem tudtam. Majd ezután szépen lassan minden elsötétült.

3. Vámpírként

Amikor felébredtem, már senki nem volt ott. Minden sötét volt, és feltűnően csendes, bár a távolból azért hallottam hangokat. A Felső Város szélénél ébredtem fel, és rettentően különösen éreztem magamat. Nem emlékeztem rá, hogy mi történt velem. Az egész előző nap kiesett, ezért meglepetten tapasztaltam, hogy a régen oly nagyságos, de ma már átkozottnak mondott városban vagyok, majd hirtelen egy emléktöredék előjött, ezért tudatosodott bennem, hogy elértünk ide.

Na de hová lett mindenki? Egy holttest sem volt sehol, de élő ember sem. Teljesen egyedül voltam, ezért elhatároztam, hogy megkeresem őket.

Elindultam, és meglepett, hogy milyen könnyedén tudok suhanni a fák között. Hangokat hallottam. Tudtam, hogy emberek vannak a közelemben.

Amikor a közelükbe értem, mintha valamiféle automatikus üzemmódba kerültem volna, mert bár szólnom kellett volna, és akartam is szólni, sőt, minden bizonnyal normális helyzetben tényleg meg is tettem volna, de most csak néma csendben lopakodtam utánuk. Kettejükre leltem így rá. A fák oldalán is tudtam mászni, mint egy rovar. Ezt észre kellett volna vennem, de olyan felfokozott állapotban voltam, hogy nem tudtam mit csinálok.

Aztán csak úgy hirtelen rávetettem magamat az egyikükre. Az felordított, a másik pedig miután rájött, hogy tulajdonképpen mi is történt, futásnak eredt.

Könnyen lefogtam a régi társamat, majd a fogamat a nyakába vájtam. A vére a szájamba lövellt, és én elaléltam. Újra átéltem azt a hihetetlen gyönyört, amit az átváltozásomkor. Csak szívtam, szívtam a vérét, amíg csak tudtam, majd mikor vége lett, nyomban a másik után vetettem magam. Azt is könnyen megtaláltam, és végeztem vele.

Még 4 társamat találtam meg így, mikor rájöttem, hogy mit csinálok.

Az utolsó társamat engedtem el éppen, s mikor a földre zuhant, bámultam a testre. Láttam a sebeket a nyakán, s csak most érzékeltem a számon a vért. Megtapintottam, és rá kellett jönnöm, hogy csakugyan vér van a számon, s a szemfogaim megnőttek, és kihegyesedtek. Percekig gondolkoztam ezen. Nem tudtam felfogni, hogy akkor most tulajdonképpen mi van?

Az egyik első kérdésem volt, ami felmerült bennem, hogy hogyan történhetett mindez. Aztán jött a miért, s aztán a mikor kérdés. Persze tudtam, hogy nem rég történt, de azt álmomban sem gondoltam, hogy démonná tudnak változtatni. Mert ugyebár rá kellett jönnöm, hogy ugyanolyan démon lettem, mint azok, akik rám támadtak.

De ez akkora képtelenségnek tűnt, hogy megpróbáltam inkább elfelejteni, s ezzel nekivágtam a hazafelé vezető útnak.

Amikor hazaértem a falu nagyon csendes volt. De ez csak természetes, hiszen éjszaka volt. De a reggel már közel volt, ezt éreztem. Tudtam, hogy valami biztos rejtekhelyet kell magamnak találnom reggelre.

Végül az egyik szomszédunk pincéjében találtam magamnak menedéket, aki nem használja azt, csak néhány tárgyat tart ott lent.

Így hát ledőltem ott, eltakartam magamat mindennel, amivel csak feltűnés nélkül lehetett, majd álomba szenderültem.

Következőleg este 6-kor ébredtem fel. Ráadásul a pincében háborítatlanul pont ugyanúgy, ahogy hagytam magam.

Úgy döntöttem, haza megyek. Amikor benyitottam, a feleségem a vacsorát főzte éppen, s ahogy meglátott elakadt a lélegzete. Nagyon meglepődött, hogy újra lát.

• Csak nem csalódtál?-kérdeztem valamiféle gúnnyal a hangomban.
• Uram, hát te élsz?-kérdezte hitetlenkedéssel, vagy csodálattal a hangjában. Nehéz volt eldönteni, hogy mit gondol, habár nekünk vámpíroknak még a legkisebb változás az emberi arcon is feltűnik. De azt mindenképpen meg tudtam állapítani, hogy meglepődött azon hogy lát, hiszen nem így tervezte el.
• Nem, már halott vagyok.-mondtam egy kissé lekezelően. Nem szeretem, amikor ilyen hülye kérdéseket szegeznek a fejemhez.
• Éppen jókor jöttél férjem-mondta- készen van a vacsora, szeretnél most enni, vagy inkább tegyek félre neked?
• Tedd félre-válaszoltam-most nem akarok enni.

Azzal kimentem a házból. Ő csak nézett utánam. Nem tudta, mit tegyen. De én annál inkább tudtam, hogy mit kell tennem, ezért elmentem az egyik ellenséges faluba, hogy legyilkoljak pár katonát.

A kocsmájukba mentem. Szerencsére minden ott lévő katona full részeg volt, ezért viszonylag észrevétlenül mozoghattam.

Leültem az egyik üres asztalhoz, és úgy döntöttem, megvárom míg a leendőbeli áldozat keres velem egy kis balhét. Nem kellett sokáig várnom. Jött egy eléggé becsiccsentett katona, s elkezdett kötözködni. Én nekiestem a nyakának, de mindenki vagy részeg volt, vagy ájult, a csapos aludt, ezért mindenki kiszolgálta magát, szóval senki nem vett észre. Rájöttem, hogy ebben a kocsmában azt ölhetek meg, akit akarok.

Ezért így is tettem. Megint megöltem vagy 6 embert, de egyáltalán nem bántam. Hihetetlenül erősnek, és elmondhatatlanul ügyesebbnek éreztem magam.

Elkezdtem tesztelni az erőmet. Könnyűszerrel ugrottam fel háztetőkre helyből, és hihetetlen sebességgel futottam. Ami pedig a fizikai erőmet illeti, puszta kézzel lapítottam széjjel egy tömör vasrudat. Olyan öröm fogott el. Boldog voltam. Nagyon boldog, és élveztem az újdonsült erőmet. Jobban, mint az utóbbi időben bármi mást.

Persze az elmei képességeimmel még nem voltam tisztában. De később arra is rájöttem.

Először megpróbáltam úgy élni az életemet, mint régen, de egy idő után valahogy mindenkit érdekelt, hogy miért nem látnak nappal, köztük a nejemet is.

• Most mégis mit csinálsz te nappal újonnan?-kérdezte valahogy rágalmazóan.
• Azt, amihez éppenséggel a kedvem tartja.-feleltem neki hidegen.

És ezzel általában le is zártam beszélgetéseinket. Ő sokszor akart kérdezősködni, de én nem hagytam neki lehetőséget rá. Nem akartam, hogy rájöjjön mi történt, habár már az egész falu tisztában volt vele, hogy valami történt.

Egy este, mikor a fegyvereimet fényezgettem embertelen gyorsasággal, a feleségem meglátott. A műhelyben voltunk, s csak pár fáklya égett feltűzve a falra.

A feleségem, aki éppen akkor lépett be, nagyon megijedt.

• Jóságos Worlinde!-mondta elképedve, mikor meglátott.-Hát te, te...te Démon!-mondta, azzal elejtette a kezében tartott fáklyát, majd hátrált, aztán futásnak eredt.

Habár akkoriban még nem tudtam, de a fény a szememen vörösen csillant meg, s ez az egyik dolog, amibe a fajtám belebukik.

De muszáj volt megállítanom, mielőtt az egész faluban széjjel kürtöli, hogy démon lettem.

Hirtelen előtte termettem. Na igen, ez volt az egyik olyan képességem, amiért nagyon odavoltam már akkor is.

• Sarah, mit csinálsz?-kérdeztem.(igen, most így nevezem meg, habár nem így hívták)
• Engedj, állj el az utamból, te szörnyeteg! Te nem vagy az én férjem! Azért vetted fel az alakját, hogy a helyébe léphess, és elpusztíts mindenkit! Ó de tudtam, hogy meghalt, túl szép volt az egész, hogy igaz legyen!-azzal sírva fakadt.
• Sarah, én vagyok az, Will-mondtam neki.-nem vette fel az alakomat senki, habár egy kicsit megváltoztam.
• Nem az nem lehet!-nyögte sírva, s azzal hátrálni kezdett, és közben a fejét rázta.
• Nézd, talán átváltoztattak, de nem történt különösebb változás. Attól én még az vagyok, aki voltam, csak most már mást eszem, és máskor vagyok ébren.
• Átváltozni?? Az hogyan lehetséges? És még ha igaz is, amit mondasz, embereket ölsz! Akármit is mondjál, most már nem vagy közénk való.-az utolsó mondatot halkan, de meggyőződéssel mondta. Ijesztő meggyőződéssel.
• Nézd, én sem értem, de ez történt ahelyett, hogy meghaltam volna. Inkább örülj neki, hogy nem haltam meg az állandó rinyálás helyett! És hogy nem vagyok közétek való? Hát nem vívtam nektek csatákat? Nem az ellenség harcosait gyilkolom? Gondold már át, hogy miket mondasz, asszony!-mondtam neki felháborodva, s kissé felemelt hanggal.

De láttam Sarah-n, hogy gondolkoznia kell, mert sok volt neki, amit mondtam. Így hát félreálltam az útjából, és hagytam menni. Visszament aludni. Egyedül kellett lennie.

Messziről figyeltem éjszaka. Megdöbbenve figyeltem, hogy nem tud aludni. Mondjuk egy ilyen tény után melyik halandó tudna nyugodtan aludni?

Odamentem hozzá. Megálltam az ágyunk mellett, majd megvártam, míg rám néz.

• Ugye nem fogod elhíresztelni a faluban, hogy mi lett velem?-kérdeztem tőle kissé számon kérő stílusban.
• Nem tudom.-válaszolta agresszív indulattal a hangjában.
• Csak úgy elárulnál engem, a saját tulajdon férjedet?-kérdeztem.
• Az én férjem halott.-mondta ugyanolyan ridegen, mint a többit.-akkor halt meg, amikor elment.
• Szóval el akarsz árulni.-jegyeztem meg.
• Ölj meg ha nem akarod, hogy elmondjam.-mondta ő.
• Nem, nem öllek meg, és nem mondod el senkinek!-mondtam én is hihetetlen meggyőződéssel.

Akkor még nem tudtam, de a varázserőmmel babonáztam meg. Transzba esett. Azt tette, amit én mondtam neki.

Üres tekintettel bambult rám.

• Most pedig aludj!-parancsoltam rá. És csodák csodájára, azt is tette.

Még mindig üres tekintettel, visszafeküdt, a nyakáig húzta a takarót, és aludt tovább. Nem tudtam, hogy ez most mi. De azt sejtettem, hogy én csináltam valamit, mert magától sose tudott volna így aludni.

Úgy döntöttem, hogy ezt másokon is kipróbálom. Ezért elmentem egy ellenséges faluba, s ott bementem egy kocsmába.

A jó nép részegen dülöngélt a bárban.

Odamentem az egyikhez, majd hozzászóltam.

• Gyere ki velem az utcára.-az értetlenül bámult rám. Aztán ugyanúgy rákoncentráltam, mint az előbb a feleségemnél, s láss csodát, egyből útnak indult.

Mihelyt kiértünk az utcára, mondtam neki még pár dolgot, amit csináljon meg.

Ugráltattam forgattam, majd ráparancsoltam, hogy kövessen az erdőbe, ahol lemészároltam.

Érdekesnek találtam eme új képességemet. Ezért egész éjszaka ezt próbálgattam, és annak a határait feszegettem, hogy mennyi mindenre vagyok még képes.

Aztán jött a reggel, és nekem el kellett bújnom.

Másnap este evés után mentem haza. A feleségem már várt rám. Rögtön egy kérdést vágott a fejemhez, amint beléptem.

• Mi volt ez tegnap éjjel?-kért számon.
• Semmi-válaszoltam.
• Nézd, ez minden volt, csak nem semmi!-akadt ki.
• Na jó, rájöttem egy új készségemre. Ennyi-mondtam egyszerűen.
• Miféle képességeid vannak még?-érdeklődött.
• Miért érdekel?-kérdeztem vissza.
• Nézd, én gondolkoztam. Egész reggel gondolkoztam. Lehet, hogy igazad van, hogy nem is olyan rettenetes, ami történt veled, csak furcsa. Említetted, hogy átváltoztál-mondta.
• Igen-kezdtem gyanakodva-mit akarsz ezzel mondani?
• Ez talán hülyén fog hangzani, de szeretném, ha megtennéd velem.-mondta-úgy látom, hogy így olyan szabad vagy, és én is szabad akarok lenni! Kérlek, tedd meg velem!-kérlelt. Elhűltem ezen. Ki sem néztem volna belőle, hogy pont ő kéri majd tőlem. Sőt, azt sem gondoltam, hogy bárki is kérni fogja.
• Hogy micsoda?-kérdeztem, amikor végre szóhoz jutottam a megdöbbenéstől.-Te Démon akarsz lenni?-még mindig nem tudtam elhinni. Ezt lehetetlen volt elhinnem. De így volt.
• Igen, kérlek!-aztán hirtelen térdre borult előttem.-tedd meg! Vedd véremet, ha kell-majd félresöpörte a haját a nyakából, ezzel felkínálva nekem a vérét. Rettenetesen nehéz volt ellenállni neki. Annyira kínozni kezdett a szomjúság.
• Nem, erre én nem vagyok képes.-mondtam neki, majd hátrébb léptem.
• Kérlek!-könyörgött tovább, s már-már hisztérikussá fokozódott.-nem bírok tovább így élni, amikor tudom, hogy van más lehetőség is! Kérlek tedd meg, és örökké a tiéd leszek, megígérem!
• Na és hol van ebben a hőn áhított szabadság?-kérdeztem tőle élesen.-én ezt nem csinálom-mondtam.-és most megyek.

Azzal ki is mentem. Persze hallottam, ahogy utánam kiabál, hogy ne menjek, és hogy vegyem fontolóra a kérését. Na de ilyet! Hogy fogok én ezek után hazamenni?

Azt gondoltam, hogy másnapra el is felejti a témát, de ez nem így történt. Ahogy hazamentem, szinte rögtön újra letámadott a kérésével. Míg végül kijelentettem, hogy megyek.

• De hát miért mész el? Miért hagysz itt?-kérdezte nagy szomorúan.
• Igazad volt, én nem tartozom ide. Tehát mennem kell.
• Ne, kérlek ne menj! Szeretném ha itt maradnál, velem!-mondta jelezve, hogy mennyire „szeret”.
• Szóval nem csak a hatalmam kell neked?-kérdeztem valami kis gúnnyal a hangomban.
• Kérlek!-mondta újra.
• Na és mi lesz a gyermekünkkel, ha mégis megteszem veled?-kérdeztem. És igen, attól még, hogy nem szerettem vele is feküdtem, tehát gyermekünk is volt, akit úgy ahogy szerettünk.
• Őt felneveljük, hogyha elmegyünk magunkkal visszük! De kérlek!
• Nem. A gyerekemnek anya kell. Neveld fel őt nekem. Ennyi. És többé ne kérj engem.

Azzal felálltam, majd bementem a gyerekemhez, hogy elbúcsúzzak tőle. Mellette akartam lenni, amikor felnő, de tudtam, hogy nem maradhatok a faluban túl sokáig. Előbb utóbb feltűnt volna nekik, hogy nem öregszem, és ez elfogadhatatlan lett volna. De megígértem a fiamnak, hogy meglátogatom majd.

Egyébként ez így is volt. Titokban hetente este meglátogattam őt, és megígértettem vele, hogy nem szól rólam senkinek. És mivel be is tartotta ígéretét nem volt gond. Nagy harcos lett belőle, sok gyerekkel, és jó nővel. Tehát ennyit erről.

A búcsú után elmentem világot látni.

Ж

• Nahát-mondta Pete-érdekes.
• Mi érdekes?-kérdeztem.
• Hát ez az egész. Először is ez a pártfordulás a feleségednél...Először szörnyetegnek nevezett, aztán maga is szörnyeteg akart lenni. Ez egy kissé ellentmondásos, nem gondolod?
• Igazad van, ez tényleg ellentmondás, de hát most mit csináljak, ha egyszer tényleg ezt mondta?-kérdeztem.
• Hát, nos, igen. És csak úgy útnak indultál?-kérdezte.
• Igen. Fel akartam kutatni a fajtámat.
• Na és nem lett volna kézenfekvőbb azokhoz fordulni, akik ezt tették veled?-kérdezte.
• Ha érdemes lett volna velük beszélni, akkor eljöttek volna hozzám. De amúgy is fogok még róluk mesélni, csak türelem.-mondtam.
• Oké, akkor halljuk a folytatást.-mondta teljesen nyugodtan, pont úgy mint egy kritikus, aki várja a kritizálni valót.