Egy civilizált világ

9. Fejezet: Egy civilizált világ

Róma

1.

Sürgősen új helyre volt szükségem, ezért megint az utazás mellett döntöttem. Nehéz nem agyonunni az agyadat, amikor már elmúltál pár ezer. De én sohasem voltam az az unatkozós típus. Ha nem volt mit csinálnom, akkor gondoskodtam róla, hogy legyen mit.

Tehát megint egy kis csavargásra adtam a fejemet. Éjszaka, miután letudtam napi teendőimet, felröppentem a levegőbe, és délnek indultam. Akkoriban még eltökélt szándékom volt körbeutazni a világot. De természetesen nem egy nap alatt. Mindent ki akartam élvezni, amit látok, és élvezhetek, de máskor sem tudtam volna túl gyorsan haladni, hiszen mindig elvarázsolt az idegen tájak változatossága. Beismerem, néha olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. Az emberek, a tájak és az egész légkör teljesen más volt. Az emberek nemcsak kinézetre, de gondolkodásra is különböztek egymástól.

A vámpírok természetesen mindenütt egyformák voltak. Sajnos az emberek génjeibe kódolt hiba, ami az embereknél nem mindig jön elő, a vámpíroknál szinte mindig megmutatkozik. Talán a hatalom teszi, talán a vérszomj, lényegtelen, mivel az eredmény így is-úgyis ugyanaz.

De most had ne pocsékoljam az üres sorokat a többi vámpírra, mert itt most az Én utazásom a lényeg, és az Én élményeim, de hát ezt azt hiszem már megszokhattad. A tökéletesség megérdemli, hogy írjanak róla, nem úgy, mint a tökéletlenség.

Tehát a levegőből kémleltem a vidékeket. Töltöttem az időmet. Volt, hogy ezt az időt a levegőben úszva töltöttem, és volt, hogy leereszkedtem, hogy az emberektől tájékozódjak.

Ilyenkor beszélgettem, italozgattam velük, és ők persze még csak nem is sejtették, hogy nem tartozom közéjük.

A kereskedőkkel szerettem beszélni a legjobban. Mindig is nyitottabbak voltak másoknál, hiszen olyan sok mindent láttak utazásaik során, és mindig annyi történetük volt, még ha a fele csak kitaláció is volt. Persze ezt sokan unalmasnak találták, de hát nem mindenkinek volt annyi ideje ilyen történeteket hallgatni, mint nekem.

Nekem mindenre volt időm. Illetve még most is van, de ezt ne most.

Nem tudtam olyan dolgot tenni, ami minden időmet kifoglalta volna. Pont ezért kezdtem mindig nagyszabású dolgokba.

Mindig a kereskedőktől hallottam új helyekről, ahová aztán természetesen mindig el akartam jutni. Természetesen ez akkor is így történt. Hallottam egy Róma nevű városról, ami nagy és erős. A kereskedő órákon át mesélte, hogy miféle portékákat szerzett be, és adott el ott. De engem történetesen nem ez érdekelt. Én leragadtam annál a pontnál, hogy „fényűző új nagy város”, és ez már elég volt nekem arra, hogy fantáziálni kezdjek ottani életemről.

Megvártam a következő éjszakát, majd útnak indultam.

2.

Nos, mikor én Rómába költöztem, akkor az már etruszk uralom alatt állt. Ez úgy nagyjából Kr. e. 600-ban volt. Ekkor Róma még királyság volt. De mint máskor se, akkor se azzal törődtem, hogy ki mit ural, hanem az élet minősége, a színvonal.

Mint mindig, most is tetszett a látvány, hiszen mit ne mondjak, csodás volt. Egyszerűen imádtam ezt a Földet, hiszen minden táj teljesen más volt, mint máshol. De természetesen Skandináviánál nem tetszett jobban. Egyébként még a mai napig Skandinávia a kedvenc helyem, elvégre is van ott minden, hegyek, völgyek, folyók... a kedvencem a magasság és a sok erdő, na meg hogy mindentől távoli helyek vannak ott. Néha jól tud esni egy kis magány...

Tehát pár nap múlva meg is érkeztem leendőbeli „szülőhazámba”. Ez természetesen azt jelentette, hogy új személyazonosságom lesz, és mindenki azt fogja hinni, hogy én is egy teljesen normális halandó ember vagyok.

Pénzt szerezni nem volt nehéz, hiszen természetfeletti képességeimnek hála elég könnyen boldogulok, és ennek hála hamar vehettem magamnak egy szép új házat.

Az uralkodó nyelvet is gyorsan felvettem, és egy kis bűvöletnek hála egy környékemen élő ember sem sejtette, hogy más vagyok, mint a többiek.

Az adókat rendesen fizettem, mert szereztem pénzt, és nemes embernek adtam ki magam, mivel hamar rá kellett jönnöm, hogy a nemeseknek sokkal jobb életük, és sokkal kevesebb kötöttségük van, mint a köznépnek. Házam gyönyörű volt, és egy nagyon szép helyre épült még a nagy Rómán belül is. Mindenféle műtárgyat megvettem, hogy még jobban berendezzem a házamat. A kertembe különféle gyönyörű gazokat, és fákat ültettem, és a gyönyörű gyepet is gondosan ápoltattam. Mint mindig, akkor is mindent meg lehetett szerezni egy kis pénzért, ami természetesen nekem mindig volt.

A csatákban igyekeztem mindig részt venni, hiszen imádtam harcolni. Valamiféle különleges örömmel töltött el, amikor gyilkolhattam, ráadásul úgy, hogy társaim elismerését is kivívtam vele, és nem szörnyetegként könyveltek el érte. Én voltam a szuper harcos, bár senki nem vette észre, elvégre is egy csata kellős közepén senki sem a másikat figyeli, hanem inkább a maga dolgára koncentrál.

De sajnos sokáig nem volt olyan ütközet, amiben igazi élvezettel küzdhettem volna. Na meg természetesen sokszor nappal zajlott le az egész.

De az uralkodó király sok csatát vezetett az Itáliaiakkal szemben, úgyhogy izgalomban nem volt hiány. Amikor a harcba induló csoport nappal indult el, megvártam míg beesteledik, s úgy indultam utánuk, majd észrevétlenül belopództam közéjük. Hál istennek éjszakára is jutott ám a küzdelemből, melyet én kifejezetten élveztem.

De ezek sosem voltak kielégítően hosszú harcok. Általában egy két nap alatt véget értek. És sajnos a nappali részén nem lehettem jelen a küzdelmeknek. Így hát be kellett érnem azzal, amit éjjel kaptam.

De mást is csináltam. Amikor olyan kedvem volt, úgy döntöttem, hogy pánikot keltek. Hogy miért? Azért, mert gonosz vagyok, és nem érdekelnek mások érzései, viszont a sajátjaim annál inkább. Gyakran csak sétáltam az utcákon, és vártam, hogy megjelenjen a színen egy kínozni való kis áldozat, akit úgy megszadizok, hogy könyörög majd a halálért. És mindezt csak azért, hogy ne unjam el magam az örökkévalóságban. Persze nyugodtan megkérdezheted, hogy miért él egy olyan kegyetlen szívtelen alak olyan sokáig mint én, de persze választ sosem fogsz rá kapni. Vagy talán csak annyit, hogy az élet kegyetlen, és csak a legkíméletlenebbeket, a legéletrevalóbbakat hagyja életben. De persze ez a gyengéknek sosem nyújt vigaszt. Nem. A gyengéknek az olyan vállalkozó szellemű idióták csoportja nyújt megnyugvást, akik komolyan elhiszik, hogy van esélyük egy magamfajta rettenettel szemben. De ezt had fejtsem ki részletesen.

Egy olyan napon, amikor semmi dolgom nem volt, mint említettem kimentem az utcára, bejártam az összes közteret, minden szép utcát, bolyongtam a házak között, sőt, még mások kertjébe vagy éppenséggel házába is betértem, ezzel is múlatva az időt. Ha vámpírok akadtak az utamba mindet megöltem, tehát egy sem akadt az utamba akkor. Úgy tűnt gerjesztettem egy kis pozitív negatív hírt a környéknek...

A lényeg az, hogy nem gondoltam, hogy aznap küzdenem kell majd, azt pedig főleg nem, hogy kikkel.

Gyanútlanul sétáltam az utcán, amikor észrevettem, hogy követnek. Megtorpantam, és megfordultam. Két ember állt előttem, mindketten férfiak. Tudtam, hogy nem véletlen, hiszen amikor megálltam, ők is megálltak.

Rájuk mosolyogtam, természetesen úgy, hogy ne lássák a fogaimat. Nem szándékoztam mindenki előtt csak úgy lebukni.

• Mit akartok tőlem?-érdeklődtem.
• Még kérdezed, gyilkos?-felelt az egyik férfi, aki látszólag 35 év körül lehetett, és rövid, fekete hajat viselt, és barna szeme volt.

A másik férfi, aki mellette állt, valamivel fiatalabbnak tűnt, úgy kb. 30 év körülinek, és világosbarna haja volt, valamivel hosszabb mint társáé, de természetesen még így sem lehetett igazán úgy nyugodt szívvel hosszúnak mondani. A szeme zöld színű volt, és mellesleg azt sem lehet elhanyagolni, hogy bár arcberendezésének jóvoltából lágy volt az arca, mégis ugyanaz a megvető gyűlölet tükröződött róla, mint a társáéról.

Persze nem voltak egyedül. Egész idő alatt érzékeltem egy rakás ember jelenlétét a közelben, de egészen eddig nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Fogalmazzunk úgy, hogy megelégedtem a tudattal, hogy egy csendes tömeg ólálkodik mögöttem.

De ezek az emberek most előjöttek eddigi rejtekhelyükről, és körbevettek. Fegyver volt náluk, amit felém tartottak. Fenyegetően vettek körül, és igyekeztek testbeszéddel a tudtomra adni, hogy mennyire elkötelezettek.

Természetesen több jelét is észrevettem félelmüknek. Például a gyors szívverést, remegő kezeket, na és az izzadást... Tudták, hogy nem lehetnek teljesen biztosak a győzelmükben, csak reménykedtek, hogy lehet valami esélyük. Na igen. Majd' elfogott a röhögőgörcs.

A támadó tömegben férfiak és nők egyaránt voltak. Úgy tűnt mindent be akarnak vetni, amit csak lehet.

• Én gyilkos? Nem gondolod, hogy ezek túl súlyos vádak ahhoz, hogy csak így lazán dobálózzanak vele?-kérdeztem még mindig mosollyal az arcomon. Mondhatni, hogy tulajdonképpen a képükbe röhögtem.
• Most igazságot szolgáltatunk mindazoknak, akiket valaha megöltél, illetve a családjuknak. Tudjuk, hogy ma este is öltél, mielőtt ide tévedtél volna. Ne is tagadd, láttuk nyomát. Aljas démon vagy, és ki fogjuk irtani a fajtádat!
• Igazságot a holtaknak? Szerinted ez izgatja őket? Egyébként pedig miféle démon vagyok, és milyen bizonyítékaitok vannak?-kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban.
• Tudjuk, hogy mások vérén élsz. Hogy miféle sebet hagysz az emberek nyakán, miután végeztél alantas táplálkozásoddal. És pont ezért fogjuk kiirtani a magadfajta szörnyeket! Te magad vagy a rettenetes iszonyat! Az élőhalott! Az Istenek a mi oldalunkon állnak, úgyhogy takarodj, te kárhozott!-mondta hatalmas eltökéltséggel, és buzgósággal.
• Ó igen, az Istenek támogatása... És mégis hogyan kívánnak segíteni rajtatok? Talán Jupiter ledob rám egy villámot, vagy mi?
• Majd mi segítünk magunkon, és mindenkin, aki megérdemli!
• Micsoda álszent duma! És ha látjátok, amikor gyilkolok, mégis mért nem segítetek az áldozatoknak? Na erre tudsz válaszolni?

Na erre igazán dühbe jött. Nem számított egy efféle kérdésre egy magamfajta szörnyetegtől, a két lábon járó iszonyatról.

• Túl sokat csevegtünk mára.-jelentette ki legújabb ellenségem.-ideje harcolni.
• Egyetértek. De ha mi elkezdünk harcolni, akkor csak darabokban tértek haza, tehát hoztatok-e magatokkal dobozokat?-kérdeztem gúnyosan.

Láttam, hogy már rettenetesen idegesítem. Viszont ő bárhogyan is próbálta elérni ugyanezt, én higgadt maradtam, és majdhogynem kinevettem, sőt, talán még meg is tettem, miközben láttam, hogy a feje miként ölt minél vörösebb árnyalatokat.

A vezető intett a többieknek, hogy támadjanak. Azok meglódultak karddal a kezükben, de én ugrottam egy hatalmasat, és fent termettem az egyik környező ház tetején. Akkor már valamiért kezdtem megszokni, hogy egy vérszomjas csürhe követeli a halálomat, de hát mindenkinek lehetnek mozgalmas napjai.

Majd leugrottam a vezető elé, hogy szemközt legyünk. Majd gúnyos vigyort vetettem rá. Az emberek eközben lázasan igyekeztek életemre törni, amit én könnyűszerrel kivédtem. Hiába voltak sokan, nem tudtak mindannyian egyszerre a közelembe férkőzni, hogy kaszaboljanak, bármennyire is szerették volna. Nem küzdöttem túl keményen. Nem volt célom kifejezetten megölni őket, hiszen ritkán adódik egy ilyen jó szórakozási lehetőség egy vámpír életében. Már így is sokat kellett várnom rá, hogy megtörténjen.

Leginkább telekinetikus képességemet vetettem be ellenük, amivel mit ne mondjak, elég hatásosan tüntettem el magam mellől a nemkívánatos személyeket.

De sajnos nem időzhettem el rajtuk örökké, bármennyire is szerettem volna még maradni, mennem kellett, mivel elkezdett pirkadni, és mit ne mondjak, elég nagy szerencsétlenség lett volna nekem, hogyha a nap ott talál.

Ugye mondanom se kell, hogy ellenfeleim nem voltak elragadtatva attól, hogy csak úgy otthagytam őket játék közben. Persze nem vették észre azonnal, hiszen mindig is értettem a gyors, és hatékony távozáshoz, de csak rövid távra vetettem be gyorsaságomat, hogy halljam, ahogy rájönnek, hogy már nem vagyok ott.

Se perc alatt hazaértem, és elrejtőztem a házam alatti pincében, ami mellesleg olyan jól el volt rejtve, hogy idegenek akár egy évig is kutathatták volna a házamat, akkor sem találták volna meg.

Ott lent volt nekem egy ágyam is, hiszen világ életemben szerettem az afféle fényűzést, és gondosan betakarózva aludtam a jól elsötétített szobában.

Rémálmom volt. Rettenetes rémálom. Azt álmodtam, hogy egy hosszú álmomból ébredek fel, és egy gyönyörű, modern és szabad világban találom magam. Minden szép és jó volt, amíg meg nem láttam egy lapos dobozban egy rémes rózsaszín öltönyben tetszelgő szőke hajú vattacukorhoz hasonlatos frizurával rendelkező barna bőrű kék szemű férfit. Ahogy megláttam, már tudtam, hogy gyűlölöm, de a legrosszabb csak ezután következett.

A következő pillanatban egy igencsak kényelmes bútordarabon ültem, na jó, nevezzük nevén, kanapé, és a lapos dobozban kellett néznem a rózsaszín alakot, és nem tudtam máshová nézni. A szememet sem tudtam lehunyni, és a fejemet sem tudtam elfordítani. A pasast valami Charles Adamsnek hívták.

Hál' Istennek ekkor sikerült felriadnom.

Mindent a megszokott rend szerint csináltam, bár az álmomon hosszasan elgondolkodtam, mire úgy döntöttem, hogy nincsen jelentősége.

Akkor óvatosabban jártam az utcákat, mondhatni lopakodtam, mivel jócskán bevetettem természetfeletti ügyességemet.

Hamarosan megláttam, amit kerestem. A hadakat, akik előző nap engem kergettek. Még mindig elszántan kerestek, hiszen nem akarták elhinni, hogy csak úgy köddé váltam. Valószínűleg azt gondolták, hogy teleportáltam, amire egyébként tényleg képes vagyok, de ez természetesen nem így történt. Akár még azt is gondolhatták volna, hogy a nappal léptem valamiféle nemkívánatos kölcsönhatásba, de tudták, hogy ennyire biztos nem vagyok óvatlan, tehát még nem tettek le arról, hogy megtaláljanak, és a kardjuk hegyére hányjanak.

Hosszasan gondolkodtam rajta, hogy megöljem-e őket, vagy sem (pontosabban néhány percet), de végül úgy döntöttem, hogy ők nem annyira fontosak, hogy pótolhatatlanok legyenek, így hát megöltem őket.

Gyorsan kaptam el őket, és szívtam a vérüket. Elkaphattam volna akár mást is, de belőlük úgyis annyira sok volt a környéken, hogy kár lett volna valami ismeretlen idegent elkapni, aki még csak nem is sejtheti, hogy mi vagyok, vagy ami még ennél is fontosabb, hogy Ki vagyok.

Miután bevágtam a lakomát, megkerestem legújabb ellenségeim legnagyobb csoportosulását, és előttük mutatkoztam kifejezvén részvétemet néhány társuk haláláért, amit aznap idéztem elő. Nos, igen. Tökéletesen igaz volt a mondás, hogy az emberek mindig a rossz hír hírnökére haragszanak a legjobban, habár sok lehetőségem nem volt megtapasztalni, hogy nem-e a tett miatt haragszanak rám.

Mint előzőleg most is támadni akartak, de most nem vártam meg. Nem kifejezetten volt kedvem küzdeni, mivel észrevettem valami furcsát a társulat egy részén. Nem volt olyan szaguk, mint a többi embernek. Ezt érdemesnek találtam a további vizsgálatra. Eldöntöttem hát, hogy megfigyelésnek vetem alá legújabb „barátaimat”.

Teltek a napok, de nem tudtam megállapítani, hogy mi is olyan furcsa rajtuk. Tudtam, hogy nem közönséges emberek, viszont hiába próbáltam, egyszerűen nem tudtam megállapítani, hogy mik is lehetnek. Abban viszont 100%-ig biztos lehettem, hogy nem vámpírok.

Egyik nap úgy döntöttem, hogy megízlelem az egyik ilyen furcsa „embert”. Egyébként ezek a különös személyek nem voltak többen a mozgalomban, mint átlag emberek. Ha pontosan meg kellene mondanom, hogy nagyjából hányan lehettek, akkor azt mondanám, hogy kb. 20%-a az újdonsült ellenségeimnek nem ember.

Nekitámadtam hát az egyik ilyennek, amikor már csak egyedül járt az utcán, és a vérét vettem. Túl gyors voltam ahhoz, hogy bármit is tehessen ellenem.

Ami ezután történt, olyan volt, mint egy rettenetes álom. Na jó, talán nem olyan, mint a rózsaszín buzi, de azért elég rossz volt ez is. Mit ne mondjak, volt következménye annak, hogy nem emberi vér volt. Ha emberi hasonlattal akarunk élni, akkor azt mondanám, hogy olyan volt, mintha bedrogoztam volna. Egyszerűen nem voltam önmagam, nem hoztam ésszerű döntéseket, és kész szerencse volt, hogy nem buktam be az emberek előtt. Azt persze nem mondanám, hogy sebezhető voltam, hiszen olyan ösztöneim voltak már akkoriban is a védekezésre, hogy dicshimnuszokat zenghetett volna róla az egész világ. De az egyáltalán nem lett volna szerencsés, hogyha messze földön elterjedt volna a híre démoni mivoltomnak.

Az erőmet nem tudtam megfelelően korlátozni, sem a gyorsaságomat, és rendkívül jó kedvem volt. Egyszerűen nem érdekelt semmi, még az sem, ami a közvetlen közelemben volt. Az embereket rend szerint leszólítottam az utcán, és nem figyeltem külső vonásaimra sem. Nem tettettem az embert. Persze nem mindenkinek tűnt fel időnkénti gyorsaságom, és amint meglátták viselkedésemet igyekeztek messziről elkerülni. Szerencsére nem vetettem magamat senki után sem. Mert ha így lett volna, akkor most Drakula helyett a római vámpír incidens lenne a legjelentősebb vámpír legenda.

Mikor hazaértem még mindig abban a furcsa lelki állapotban voltam, és jókedvemben felborogattam ezt-azt a házamban. Majd lementem a pincémbe, és ledőltem aludni.

Csak a másnapi kupi volt ékes bizonyítéka annak, hogy a tegnap esti eset valóban megtörtént. Alig tudtam elhinni, és már mindennél jobban érdekelt, hogy minek a vére képes kiváltani belőlem efféle reakciót. Ez jó ok volt a további kutatásra. Még tovább figyeltem őket.

Egy időre eltűntem a szemük elől, így volt csak igazán hatásos a kémkedési taktikám. Elég sokáig kerestem a választ kérdésemre, amit végül egy teliholdas éjszaka hozott meg számomra.

A ház tetejéről hallgattam kis ülésüket, amin persze csak a különleges 20% vett részt.

De amikor a telihold feljött, hirtelen furcsa zajok ütötték meg fülemet. Az ablakok természetesen tárva nyitva álltak, és egészen addig azt hittem, hogy a jó szellőzés miatt, hiszen akkor nagyon jó idő volt. De a bent lévőket a legkevésbé sem a szellőzés érdekelte, mert egy csomó farkas ugrott ki hirtelen az ablakokon.

Nem hittem a szememnek. Persze már ilyen olyan legendákban már hallottam felőlük, de sosem hittem létezésükben. Nem gondoltam, hogy egy olyan sületlenség, mint az emberek farkassá válása valóság lehet.

Vérfarkasok voltak. Hatalmas farkasok, akik valószínűleg nem emlékeztek emberi mivoltukra, de a vámpírt messziről kiszagolták, így vicsorítva néztek fel rám, aki végig a házuk tetején hallgatóztam.

3.

Testükben minden izom megfeszült, úgy néztek rám, és tudtam, hogyha megmozdulok, akkor rögvest rám támadnak. Bár fogalmam sem volt róla, hogy mennyi igaz abból, amit hallottam róluk, de azt tudtam, hogy jobban járok, ha nem hagyom magam megharapni. Volt egy olyan érzésem, hogy igaz az, hogyha egy vérfarkas megharap egy magamfajta vérivót, az halállal is járhat, de természetesen ez csak telihold esetén igaz. És természetesen akkor telihold volt. Mindenesetre jobb volt nem kipróbálni.

Amekkora nagy farkasok voltak, tudtam, hogy hatalmasakat tudnak ugrani. Egyszerűen látszott rajtuk. Simán felugorhattak volna a tetőre. Lassan körülvették a háztömböt. Elzárták a hagyományos menekülés útját. Sajnos a legendákban nem volt szó a farkasok gyorsaságáról, ezért a repülést sem vehettem készpénzre. A teleportálás pedig hatalmas elmei erőfeszítéseket vett igénybe. A vezérfarkas ugrásra készen figyelt, és jelzett a többieknek, hogy ők is legyenek úgy. Legalábbis én ezt a következtetést vontam le belőle. Sajnos nem értettem vérfarkas nyelven, csak leginkább a testbeszédükből tudtam következtetni erre-arra.

Rohamosan fogyott az időm, ugyanis tudtam, hogy hamarosan támadnak, akár megmozdulok, akár nem.

Végül bekövetkezett az előre megjósolt pillanat, s a farkasok meglódultak előre. Ugrottak egy hatalmasat, s eközben én is ugrani kezdtem, s a szomszéd háztetőn landoltam. Onnantól sebességbe kapcsoltam, s hamar eltűntem.

Mindez a szerencsémen múlott, bármennyire is fájjon bevallanom. Tudom, hogy sokkal rosszabbul is elsülhetett volna.

De ez a szerencse nem végig tartott ki. Nem voltam mindig elég elővigyázatos.

Bár elég sokáig sikerült elkerülnöm őket, vagy ha találkoztunk, akkor elkerülni, egy idő után sajnos beleestem a kelepcébe.

Életünknek megvolt az a bizonyos rendszere, hogy amikor telihold volt, akkor ők kergettek engem, de viszont amikor nem volt, akkor én üldöztem őket. Évekig folyt ez a hajsza.

Elég sok vérfarkast megöltem, de ahányat megöltem, kettő állt a helyükbe, pont úgy, mint amikor levágják egy hidra fejét. A vége mindig csak az volt, hogy többen lettek. Így hát minden alkalmat kihasználtam, hogy végezzek velük, még az utolsó pillanatokban is. Gyakran előfordult, hogy még a teliholdas éjszakákon, amikor még nem jött fel a hold, felkerestem és megöltem vérfarkasokat. De sajnos egy idő után farkas cimboráim felismerték a taktikát, és én hiába tudtam ezt, egyszerűen nem volt jobb ötlet a tarsolyomban a megállításukra. Persze ők a vérszívó démonok uralmát akarták megdönteni.

Tehát egy teliholdas éjszakán egy falkányi vérfarkas után vetettem magam. Tudtam, hogy nagyon veszélyes, de nem akartam hagyni, hogy elkergessenek a saját városomból. Elvégre is „kemény” munka árán értem el, hogy ne legyen itt rajtam kívül vámpír, és nem akartam megint elölről kezdeni mindent.

De ezúttal számítottak rám. Amikor egy zsákutcába ért a kiszemelt áldozatom, a többiek immár vérfarkas képében torlaszolták el a kijáratot. A házak tetején is álltak egy csomóan. Amikor mögém értek, már tudtam, de nem volt mit tenni. Hátrafordultam, hogy megnézzem a csinos kis tömeget, majd amikor visszafordultam, a bekerített áldozat is vérfarkas volt. Na ezt jól megcsináltam..., gondoltam magamban.

Itt harc lesz, annak kell lennie...és lám: valóban úgy is lett. Rám támadtak. Keményen rohamoztak, s én azon igyekeztem, hogy egyiknek se sikerüljön megharapnia. Ha a vérük ilyen különös hatással volt rám, akkor már lehetett valami abban is, hogy a harapásuk méreg.

De túl sokan voltak, és mindenhonnan jöttek. Egészen addig rohamoztak, mígnem sikerült az egyiküknek bokán harapnia.

Nos, mit ne mondjak, az volt életem legfájdalmasabb harapása. Mert hát én már szereztem jó néhányat. De eddig sohasem vérfarkastól.

A harc további részéből nem sokra emlékszem, de azt tudom, hogy elhurcoltak, mivel a marásuk ledöntött lábamról.

4.

Egy büdös cellában ébredtem fel. Rettenetesen koszos volt, régimódi rácsokkal elválasztott tömlöcök, és nagyon kicsi ablakokkal, ahol – szerencsére – nem jött be túl sok fény. Bár leginkább csak a holdfény gyengén beszökő fénye világított, azt jól láttam, hogy rajtam kívül egy csomó másik vámpírt is begyűjtöttek, vagy ahogy akkoriban mondták, vérivót. Éreztem, hogy én is meg vagyok láncolva, ahogy a többiek is. És amikor felmértem a helyzetet megláttam a lábamon a sebet...

A legtöbb vámpír külön cellát kapott, bár voltak olyanok is, akiket összezártak, talán azért, mert együtt kapták el őket, s ebből következtethettek arra, hogy megtűrik egymást.

Nem telt el sok idő a felébredésem óta, amikor belépett 4 vérfarkas. Ők sem voltak tisztábbak a celláknál, tehát mocskosak, és büdösek voltak, ahogy azt egy ilyen helyzetben illik. Csak most vettem észre, hogy nem minden vámpíron volt harapásnyom, akit bezártak. Őket nyilván valamilyen más módon akarták megkínozni.

• Nos, vérszívók, hogy tetszik a legújabb lakhelyetek?-kérdezte gúnyosan az egyik koszfészek, akin ugyanolyan lucskos, szakadt ruha volt, mint a többieken, és a haja olyan ronda gubancokban lógott a hátán a kosztól, hogy még a színét sem lehetett megállapítani, azon kívül, hogy sötét.
• Valószínűleg kellemesebb, mint a Te fekhelyed kutyus...-feleltem gúnyosan. Hiába voltak fájdalmaim, úgy tettem, mintha nem éreznék semmit, csakis kizárólag azért, hogy őket idegesítsem.
• Te...! Remélem, hogy mindegyikőtöknek tetszik az új hely, mert ha nem, akkor ásathatunk nektek egy kellemes sírgödröt, ahol feküdhettek. Elvégre is ti már hozzászoktatok, nem igaz Hullák?- mondta a monológjának a végén már nyugodt gúnnyal, míg az elején egy „kissé” ideges volt.

A helyiségben nyöszörgések hallatszottak. Nyilvánvaló volt, hogy más sebesült vámpírok is vannak a tömlöcben.

A farkasok kivonultak a teremből, de azt a rettenetes hangulatot, amit magukkal hoztak, a távozásuk nem vitte el. Szinte minden vérivó meg volt rémülve. Akik pedig nem, azok vagy megőrültek, vagy pedig a halálukon voltak. Vagy pedig Én voltam...

A szökésen járt az eszem. Tudtam, hogy meg tudnék szökni, de azt nem tudtam, hogy meddig jutnék, ugyanis a vérfarkasméreg keményen tombolt az ereimben.

Rendesen szédültem, és minden homályos volt. De nem adtam fel. Nem adhattam fel, és ezt mélyen belül tudtam. Úgy döntöttem tehát, hogy még így is meg fogok szökni. De nem voltam még elég erős. Muszáj volt erőt gyűjtenem, ezért átmásztam a rácsok között, igen, ez nekem egy olyan speciális adottság, és hiába kérnéd, nem tudnám elmondani, hogy hogyan csinálom, egyszerűen csak tudom, és bemásztam más vámpírok celláiba, hogy kiszívhassam a vérüket. Ez a problémát ugyan nem oldotta meg hosszú távon, de ahhoz elég erőt adhatott, hogy pár napra megint legyen erőm, hogy véghez vihessek egy szökést az oroszlán barlangjából.

Ez persze eltartott néhány napig. És addig még legalább volt ingyen cirkusz, mivel előttem végezték ki vámpírtársaimat, akiket természetesen gyűlöltem, úgyhogy nem sikerült elérniük a kívánt hatást.

Volt olyan vámpír, akit elégettek, de jó lassan, hogy végignézhessük, hogy mi vár ránk, vagy inkább, hogy azok nézhessék meg, akik még nem részesültek egyetlen „kezelésben” sem. Voltak olyanok is, akiket megcsonkítottak, de ez volt a ritkábbik eset, mert közel sem volt olyan fájdalmas egy vámpír számára, mint az égés. A harapásuk hatásának erejével meg még ők maguk sem voltak tisztában, de azért kiráncigáltak a „színpadra” egy olyat is, aki az úgynevezett végső stádiumában járt az általuk okozott mérgezésnek.

Elég szörnyen nézett ki, és már nyilván időtlen idők óta rothadozott az ő büdös celláikban. Alapvetően egy tipikus sötét hajú-talán fekete- és sötét barna szeme lehetett, de már nagyon koszos volt, úgyhogy csak a sötét szemben lehettem biztos, és valaha drága öltözék volt rajta. Hogy a méreg már mióta volt a testében, azt nem tudtam megmondani, de elég betegen nézett már ki, hiszen az erek a testének minden látható felületén kidagadtak, és lilás színben pompázott a repedezett kéregszerű bőre. Nyilvánvalóan már azt sem tudta, hogy hol van, pupillája hihetetlenül ki volt tágulva, és ide-oda kapkodta a fejét. Mondhatni, hogy már megváltás volt neki a halál, bár nem oly módon, ahogy az elérkezett hozzá. Azt a halált a legjobb indulattal sem neveztem volna kegyesnek. Látszólag hihetetlenül szenvedett, és szinte már nekem is fájt, ahogy láttam a testében lezajló kémiai változásokat...Szinte.

Az erei egyre jobban kidagadtak, bőrén pedig egyre mélyebbek lettek a repedések. Olyan volt, mint egy lufi, amit próbálnak a végsőkig felfújni, de ahogy eléri a végső kapacitást, látszik, hogy szét fog durranni.

És így is lett. Talán hónapokig tartó szenvedés után a vámpír erei szétrobbantak, s a vére és a belsőségei beterítették az egész helyet. Erre látszólag a farkasok sem számítottak, mert néhány percig csak néma döbbenettel álltak, majd utána, mikor végre tudatosodott bennük, hogy mi történt, hangos hahotában törtek ki. Rettenetesen élvezték a gondolatot, hogy nem sokára rengeteg vámpír fogja követni az előbbi példáját, ezzel pótolhatatlanul jó szórakozást nyújtva nekik.

Ezután elmondtak valami sablonos monológot a végről, ezt kiegészítették egy béna szóviccel, majd távoztak.

Napokig kellett várnom, hogy eléggé megerősödjek a szökéshez. És ez idő alatt tudatosodott bennem, hogy a jobb bokámon lévő seb nem gyógyul. A méreg, ami az ereimben pusztított pedig egy másik dolog volt.

Amikor nem mások vérét ittam, aludtam, álmodtam. Úgymond szükségem volt arra a kis pihenőre, amit ezek az álmok nyújtottak nekem.

De ezek az álmok rendszerint egy másik valóságba vittek engem. Egy Időn Kívüli valóságba.

5.

Kitekintő- Az Időtlenség Börtöne

Amikor elszenderedtem, meglátogatott Holab, vagy ki tudja, lehet, hogy ébren voltam. Ezt talán már sosem tudom meg, de a lényeg az, hogy eljött hozzám, és a segítségemet kérte. Még mindig a cellában voltam, de Holab alakja egészen másmilyenné tette, olyan volt, mint egy álombéli alak. Vagy csak talán mint az egyetlen valóságos alak egy álomvilágban. Ez csupán csak nézőpont kérdése.

Egy örökkévalóságnak tűnő ideig lebegett egy helyben szótlanul, és teljesen úgy nézett ki, mint aki nem tartozik ide. Persze ez az úgynevezett „örökkévalóság” csak pár pillanat volt. Egyedül én éreztem többnek. Bár ki tudja, előfordulhat, hogy a vérfarkasméreg befolyásolta az időérzékelésemet. Majd a kitudja mennyi ideig tartó csendes lebegés után hirtelen megszólalt.

• Will, hát te hogy jutottál ide?-kérdezte.
• Éppen szórakozom. Nem látszik?-kérdeztem vissza.
• Furcsa szokásaid vannak...már nem is csodálkozom rajta.-jelentette ki valami meghatározhatatlan éllel a hangjában.
• Mond, miért jöttél? Tudom, hogy nem avatkozhatsz bele az életembe, szóval nyögd ki, hogy miről van is szó.
• A segítséged kellene.-mondta határozottan.
• A segítségem? Nektek? Mégis mire?-érdeklődtem.
• Mondhatni független segítő kellene.-felelte.-Sok ember élete forog kockán. Csak te mentheted meg őket.
• Na és az mért érdekelne engem?-kérdeztem szenvtelenül.
• Will. - mondta Holab jelentőségteljesen.
• Ez most egy légy szíves akart lenni?-kérdeztem.
• Ha ettől elvállalod, akkor igen.-felelte.
• És mégis mit kéne csinálnom?-vetettem oda.
• Hát, először is el kéne menned az Időtlenség Börtönébe, s az ott tartózkodókat kivezetni belőle. Természetesen nem mindenki fogja túlélni, de ez egy lehetőség bizonyos frissen odakerült lelkeknek.-mondta. Persze ezt a frissen úgy kellett elképzelni, hogy bezárnak valakit egy napra, és 3 évnek tűnik a bent eltöltött idő.
• Felejtsd el. Ki van zárva.-jelentettem ki szilárdan.
• Kérlek.-mondta.
• Nem. Teljességgel elfelejtheted. Egyszerűen nincs az az Isten, hogy én ebben segítsek.
• Will, segítened Kell. Még ha nem is az ő kedvükért, de legalább az enyémért tedd meg. Szépen kérlek. Nem bírom nézni, hogy ilyen könnyen bevágják az embereket erre a helyre. Egyszerűen kibírhatatlan, és ha nem teszünk ellene semmit, akkor ez így is fog maradni. Változtatnunk kell, de minden kezdet nehéz. Szükségem van a segítségedre. Egyedül nem fog menni. Nos, benne vagy?-kérdezte, de mire a monológja végére ért, már nem hagyott más választást, csakis a beleegyezést, ezért nem volt mit tenni, muszáj volt kimondani.
• Rendben, de csak most, csak neked. Ezt tartsd észben!
• Köszönöm neked Will. Hálám örökké üldözni fog...
• Inkább ne, de az adósom vagy.-jelentettem ki határozottabban, mint eddig bármit.
• Akkor indulhatunk?-kérdezte.
• Várj, és mi van a méreggel?
• Amíg elvagyunk, természetesen olyan lesz itt neked, mint egy átaludt nappal. Szakaszonként visszajárhatsz, és erősödhetsz, ahogy azt eredetileg tervezted, és a szervezetedet lelassítom arra az időre, amit nem töltesz a testedben. Rendben lesz így?-kérdezte.
• Rendben.- mondtam, hiszen nem volt mit mondani, és Holab mintha csak erre várt volna, már vitt is Időn Kívülre, a kietlen, Semmibe, ahol csak a „semmik” érezték otthon magukat.

6.

Nagyon gyorsan siettünk el a többi időtlen mellett, szinte rájuk se néztünk. Bár kíváncsi voltam, hogy az Időn Kívüli nagytanács tud-e erről, tudtam, hogy igazából semmit nem lehet a hátuk mögött tenni. Valószínűleg Holab valahogy kikönyörögte, hogy had segíthessen valahogy a bent lévőkön, és mivel neki nem engedték meg, így engem kért meg, hogy képviseljem őt. Nos, ez az, amit csakis Ő kérhetett tőlem. Mondhatni, hogy ezt senki másnak nem tettem volna meg. De hát ő volt az én egyetlen barátom, úgyhogy muszáj volt segítenem neki. Egyfajta belső kényszert éreztem rá.

Nem tudom, hogy pontosan mennyit mentünk, de egyszer csak az Időtlenség Börtönében voltunk. Holabnak ez egy jól ismert hely volt, de én még addig sosem láttam úgy, ahogy akkor.

Had magyarázzam ezt meg. Egy olyan személy, aki ténylegesen Bent van, másképp érzékeli az ott látottakat, mint aki nincs ott lelkileg. Amikor Holabot kihozni mentem, akkor az Időtlenség Börtöne is csak egy szürke hely volt, mint a többi, valamivel rosszabb kisugárzással. De amikor most bementünk, valami egészen más fogadott.

Mindenütt hatalmas sóderhegyek, amerre a szem ellát, semmi élőlény a bezártakon kívül. A nap mintha sütött volna, de nem volt verőfényes, csupán csak tompa. Viszont ahhoz képest hatalmas hőség uralkodott.

Holab szólt, hogy kövessem, és én azt is tettem. Elvezetett a kis embercsoporthoz, akiket ki kellett juttatnom erről a szörnyűséges helyről.

Menet közben elmondta, hogy itt nincs se étel, se ital, de ugyanakkor nem tudunk belehalni ezek hiányába, csak érezzük az ingert. A másik dolog, ami rám nem vonatkozott, hogy üríteni sem lehet, tehát arra is ott az inger, de nem tudja elvégezni a szükségét az ember.

Már óráknak tűnő ideig magyarázta a benti körülményeket és feladatokat, amikor a távolból megláttam egy csapat embert. Vagy legalábbis azoknak tűntek. Ekkor Holab közölte, hogy most már mennie kell, és miután nyugtázta, hogy immár nincs szükség rá, távozott.

Tehát már megvolt a kis csapatom, akik természetesen az én védelmemre szorultak. Szerencsétlen párák! Szerencséjük, vagy talán balszerencséjük, hogy Holab engem kért fel a védelmükre. Elvégre is én mégiscsak egy gonosz démon voltam (és még vagyok is), aki élvezi, ha káoszt és pusztulást okozhat. Lényeg a lényeg, hogy ki kellett vezetnem őket, holott én se tudhattam, hogy hogyan, és nem tudtam, hogy vajon merre van a kijárat, ha egyáltalán hely szerint megadott.

• Üdv, emberek!-köszöntem rájuk újonnan szerzett lelkesedéssel, elvégre is ha savanyú képet vágok, attól még nem lesz jobb a helyzet, tehát inkább megpróbáltam jó képet vágni hozzá.

Elég bizonytalanul néztek rám, nyilván nem tudták eldönteni, hogy igazi vagyok-e, vagy sem. De ezért nem lehetett őket hibáztatni, hiszen ez a hely őrjítő. Ráadásul nyilván azt sem tudták kitalálni, hogy miért vagyok olyan boldog, bár ez nekem is nyilvánvaló rejtély volt.

Nem mondtam el nekik, hogy mi a feladatom, hiszen ez volt az egyik nehezítő tényező. A szívükre kellett hallgatniuk. A nehézség az volt, hogy volt közöttük valaki, aki az én feladatomat kellett, hogy gátolja. Néhány nap után már volt pár gyanúsítottam, hogy kik is lehetnek ezek a személyek. De nehéz volt egyetlen egyet választani. Mondhatni mindenki hamar megutált, miután az élükre álltam teljesen önkényesen.

7.

Már „napok” óta járkáltunk körbe-körbe, mire történt valami érdemi. Természetesen a társulat fele ezt az időt is nyavalygással töltötte, mint általában mindig. Fáradtak voltak, és éhesek, de ezen a helyen nehéz volt elaludni, ráadásul nem volt eléggé biztonságos környezet. Tudtam, hogy mi hamarabb ki kell őket juttatnom őket, hiszen az Időn Kívülieknek nem áll érdekében csak úgy türelmesnek és nagylelkűnek lenniük. Valószínűnek találtam, hogy valamilyen úton módon megtizedelik majd a kivihető emberek számát.