Távol kelet

8. Fejezet: Távol kelet

Kína

1.

Nem tartott olyan sokáig az út. De azért rettenetesen tetszett a táj. Mindig is szerettem utazni. A buja természet, a távolság, az emberek változása mindig izgalmat kelt bennem. Ezért imádom annyira. Mert amikor ilyen felfedező útra indulok, tudom, hogy valami új dolog vár rám, hogy minden más lesz, mint az előző helyen, ahol jártam.

Most nem egy nap alatt mentem oda, mert tudtam, hogy ráérek. Nem akartam kimaradni semmiből, amit az út adhat.

Átmentem erdőkön, hegyeken, folyókon pusztákon és gyönyörű réteken. Áthaladtam emberi településeken is, de csak olyan kicsiken általánosságban. Kerültem az emberek társaságát. Persze azért minden nap táplálkoztam.

Nyár volt. Természetesen akkoriban még nem voltak olyan melegek a nyarak, mint mostanában, de azért kellemes idő volt. Egyszer sem eredt el az eső, mialatt úton voltam.

Négy nap alatt értem el az úti célomat.

Nagyon érdekes volt. Nem csak az emberek, hanem a növények is másmilyenek voltak.

Az emberek észrevehetően alacsonyabbak voltak, mint azok, amelyeket eddig láttam. Mindegyiknek sötét haja volt, és volt valami enyhe, furcsa sárgás árnyalat a bőrükben. A szemeik is mások voltak. Mandula vágású szemeik voltak.

Valami érdekes nyelven beszéltek. Közel sem voltak olyan fejlettek, mint Egyiptom, vagy Mezopotámia, de azért már földet műveltek, és állatokat tenyésztettek.

Úgy döntöttem, hogy letelepedek. De természetesen még nem az emberi közösségben. Előbb meg kellett tanulnom a nyelvüket.

Ez viszonylag könnyen ment, lévén jó nyelvérzékemnek. De mondjuk azért 2300 évesen már volt egy kis gyakorlatom nyelvtanulás terén.

Egy hét alatt megtanultam a nyelvüket. Na igen minél idősebb egy vámpír, annál jobban birtokába kerül már meglévő képességeinek, és annál nagyobb esély van rá, hogy újabbakat szerez.

Tehát nagyon gyorsan tudtam tanulni. A szokásaikat is úgy ahogy kiismertem, és társalogtam velük. De egy idő után rájöttem, hogy ez nem az én korom, ezért úgy döntöttem, hogy ideje a föld alá vonulnom.

Kerítettem egy helyet távol minden emberi településtől, s ott ástam magamnak egy lyukat a földbe, mint egy sír a mai embereknek. Annyi különbséggel, hogy sokkal mélyebbre ástam. Volt az talán 20 méter is. Nagyon nem szerettem volna, hogy az emberek rám találjanak, míg az igazak álmát alszom.

2.

1000 évet aludtam így át. Nem gondoltam volna, hogy túl nagy változáson fog átmenni az a terület, ahol aludtam, de úgy tűnt, hogy tévedtem.

Sikerült elég nagy lyukat ásnom magamnak ahhoz, hogy ne legyen egyszerű kiásnom magamat, de végül azért mégis sikerült valahogy kijutnom a gödörből.

Miután kimásztam a „síromból”, elmentem vadászni, hiszen már régóta nem ettem semmit. Elég sokan estek nekem áldozatul aznap, de hát ami kell, az kell.

Most már nagyobb egység volt az emberek között, mint amikor előzőleg jártam köztük, és ahogy láttam, még mindig ugyanolyan típusú érdekes emberek jártak ott, mint régen.

Viszont a nyelvet azt újra kellett tanulnom, hiszen ezer év alatt sokat tud változni a világ. Igen, nekünk vámpíroknak ugyan másképp telik az idő, mint az embereknek, de azért pontosan tudjuk észlelni, hogy mennyi telt el belőle. Már akkor furcsa volt belegondolni, hogy 3300 éves vagyok. Nem voltam még hozzászokva a korhoz.

Az emberek még persze nem alkottak egységes birodalmat, de már kialakulóban volt, ugyanis egy erősebb törzsnek behódolt egy csomó kisebb.

Ez volt a Shang-dinasztia. Az uralmuk a mai Észak-Kína nagy részére kiterjedt. A behódolt törzsek adót fizettek a Shang törzs uralkodójának, és részt vettek a hadjárataikban.

Általánosságban faluközösségekben éltek az emberek, de a nemesi réteg, mint mindenhol, itt is elkülönült.

Volt néhány érdekes újdonság. Először is elterjedt egy új anyag, a bronz, amiből rengeteg tárgy készült, és megszületett a kínai írás.

Had ne kelljen említenem, hogy semmire nem hasonlított, amit eddig láttam. Tehát ezzel is sikerült bővítenem tájékozottságomat.

Mindent megtanultam, amit kellett, de ezúttal nem szereztem magamnak emberi személyazonosságot. Nem hagyhattam megismétlődni az egyiptomi esetet. Tudod, elővigyázatosság.

De azért jó kedvvel sétálgattam az emberek között. Mondhatni csak figyelő voltam közöttük. Leginkább a szegényebb emberek életébe nyertem bepillantást, hiszen belőlük volt a legtöbb. Ez már csak természetes. Zsúfolt kis utcákon rengeteg ember tolongott. Kínálták portékáikat, s éttermek várták az éhező embereket, akik megtudták fizetni a kosztot.

Ezek az utcák éjjel-nappal fényesek voltak. Nem tudom miért, de valahogy mindig is vonzottak az éjszaka is kivilágított helyek. Persze csak akkor, hogyha megvolt az aznapi sötétségem. Halandó koromban sosem volt gondom az ilyesmivel, de vámpírként már egy kicsit nehezebb megoldani. Amíg ember voltam ott volt a nappal a világosságra, és az emberi tömegekkel való érintkezésre, az éjszaka pedig kellemesen sötét, és csöndes volt. Viszont egy vámpírnak csak az éjjel sötétsége maradt meg. Ezért keressük a fényeket.

Miután kielégítettem társaságkereső hajlamaimat, sötétebb területekre vándoroltam. Persze csak szép lassan. A sötétségnek is megvolt a maga varázsa. Olyan csöndes és nyugodt... Igazi vérszívónak való környezet.

Az emberek már aludtak kicsi házikóikban. Már kezdett hűlni a levegő. Enyhe szellő fújdogált.

Hirtelen az az érzésem támadt, hogy figyelnek. Tudtam, hogy emberek ólálkodnak a közelemben. Hallottam neszezéseiket, és a szívverésüket. Sokkal gyorsabb volt, mint a házakban alvó embereké. Talán azért, mert siettek, vagy csak az izgalom tette.

Akárhogy is volt, én követni kezdtem őket, természetesen úgy, hogy ne vegyenek észre. Bár korábban láttak, sikerült eltűnnöm előlük, tehát immár nem tudták, hogy utánuk vetettem magam.

Egy elhagyatottnak látszó épületbe mentek. Akkoriban nem voltak ritkák a lakatlan házak, ugyanis gyakran haláloztak el az emberek csak úgy hirtelen, ilyen-olyan okokból. Nem volt túl jó az orvosi ellátás.

Vagy tízen lehettek bent. Egységes, sötét öltözéket viseltek, valószínűleg egy szekta tagjai lehettek.

Egy talajra festett pentagramma köré álltak egyenlő távolságra. A mintázat szélére gyertyákat helyeztek, melyeket gondosan meggyújtottak.

Egyértelműen valamiféle szertartásra készültek, bár azt nem tudtam, hogy milyenre. Nem láttam még ilyesmit azelőtt. Azért valahogy éreztem, hogy sötét dologról van szó.

A szobában csak a gyertyák fénye nyújtott némi kis világosságot, így én könnyen meg tudtam bújni a sötétben. Halandó szemek számára láthatatlan voltam.

Egyszer csak besétált egy ember, látszólag egy férfi, hosszú csuklyás köpenyben. A csuklya az arcába volt húzva, ezért nem látszott belőle semmi. Szertartásosan lassan odasétált a többiekhez, de nem állt be a körbe.

Valószínűleg ő volt a vezető, mert amikor belépett, a többiek, férfiak és nők egyaránt, meghajoltak előtte. Ezt követően az egyik személy egy elnyűtt könyvet adott a kezébe. A vezető fellapozta, s a közepénél kezdte el nézni a szöveget.

Az emberei leguggoltak, és lehajtott fejjel, és csukott szemmel hallgatták, ahogy a vezér felolvas a könyvből. Nem az átlag kínai polgár nyelvén íródott a szöveg, de természetfeletti képességeimnek köszönhetően így is megértettem a szöveget.

Az alvilági démonokhoz volt köze. Tehát ezek démonimádók voltak.

Be kell ismernem, számos alkalommal eszembe jutott, hogy eléjük állok a „nagyszerű” hírrel, hogy imáik meghallgattattak, és egy igazi démon áll előttük. Egyébként később rájöttek, de mindent a maga sorjában.

A szertartásnak néhány perc múlva vége lett. A hívek amilyen gyorsan érkeztek, olyan gyorsan mentek is el. Nagyon úgy tűnt, hogy tilosban járnak. De hiszen nem volt, csoda. Elvégre is valami olyanban hittek, ami „gonosz”, és be volt tiltva. Senki nem szerette a démonimádókat, már akkoriban sem.

Sokszor visszajártam hozzájuk nézni a szertartásaikat. Volt olyan alkalom, amikor felöltöttem ruháikat, és úgy férkőztem közéjük, hogy megnézhessem, hogy mit csinálnak. Volt egy titkos jelszavuk, amit el kellett mondani belépés előtt. Ez egy biztonsági intézkedés volt, gondolom így akadályozták meg, hogy idegenek kifigyelhessék őket. Már az első alkalommal kihallgattam a jelszót, így nem okozott gondot beférkőznöm közéjük.

Mivel mindenki arcába húzott csuklyával járt, nem kellett varázslathoz folyamodnom, hogy eltakarjam kilétemet.

Már hónapok óta tartottam a szektával mindenféle varázslatos szertartásra. Volt gyakorlatom, nem voltam újonc. Persze azért más újoncok érkeztek, de ők is hamar beletanultak szerepükbe.

Nem mindig ugyanott tartottuk a szertartásokat. Birodalom szerte jártuk a földeket a bázisaink között. És a szertartás is helység szerint változott. De természetesen csak apróságokban tértek el az általánosságoktól. Például volt, amikor meg kellett inni egy fűszeres löttyöt, vagy másképp kellett felállni és a többi, és a többi...de végül is nem tértek el igazán egymástól a szokások.

A lényeg mindig ugyanaz volt: Könyörögtünk a sötét erőknek, hogy tegyenek rendet eme rendetlen világban.

Meg kell, hogy mondjam, sokáig azt hittem, hogy valami spirituális hülyeségről szól az egész hit, de aztán kénytelen voltam rájönni, hogy közel sem erről van szó.

Ugyanis az egyik alkalommal „díszszertartással” vártuk az egyik „istenünket”.

Nagyon izgalmasnak találtam a helyzetet, de amikor ez a bizonyos „isten” belépett, valami rettenetes felfedezést tettem.

Egy vámpír volt az.

Nem tudtam elhinni. Ezek szerint már megint elszaporodtak. És most isteneknek adják ki magukat. Igyekeztem, hogy ne vegyék észre meglepettségemet. Nem volt könnyű dolgom. Csak a szerencse kérdése volt, hogy nem vettek észre ott helyben rögtön.

Az „isteneink” közölték velünk, hogy az naptól kezdve nehéz idők járnak, és hogy mi mindent kell tennünk azért, hogy megfeleljünk az ő „isteni” terveiknek. Mondanom se kell, hogy mindenféle becstelenség, és kegyetlenség volt a listán. Undorító mocskos alakoknak gondoltam őket.

Mire vége lett a gyűlésnek tiszta ideg voltam. Ennem kellett.

Miután végeztem az étkezéssel, jobban elgondolkoztam a történteken. Tehát már megint az én fajtám. De semmi gond, legalább nem fogok unatkozni.

Nos, az izgalommal tényleg nem volt probléma. Mindig is szerettem mások idegeit borzolgatni. Ez akkor sem volt másképp.

3.

Pár nap múlva sikerült megemésztenem, hogy pár pisis újoncnak istenkomplexusa van. Rendben. Túlestem ezen a sokkoló híren. De ez még nem volt elég, ugyanis ők azt hitték, hogy az elsők közül valóak.

Na jó, talán annyira nem voltak pisis újoncok, mert 1000 év körül járhattak, de azt még én is tudom magamról, hogy nem tartozom az elsők közé. Vagy talán mégis. Őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs, hogy mióta létezik a vámpír faj, de minimum 8 ezer akárhány éve a jelenlegi koromhoz mérve. Ha ezzel a korral számolunk, akkor tényleg az elsők közé tartozom, de térjünk vissza az „istenekhez”.

Igyekeztem nem feltűnni nekik. Beleolvadni a tömegbe. Csak figyeltem az emberi sokaságból. Tudni akartam róluk mindent.

Egy nap lehetőségem nyílt megtudni, hogy hogyan is becsülik ezek a szörnyek az emberek életét. Én is csak tettem a dolgomat, amikor a sötétség urai besétáltak az ajtón, de olyan sebességgel, hogy emberi szem nem is vehette észre a folyamatot, csak a végeredményt, ami az volt, hogy hirtelen megjelentek a „semmiből”.

Az egyik, egy magas, fekete hajú férfi odahívta magához az egyik hívet. Ez úgymond hatalmas megtiszteltetésnek számított. Nem minden halandó részesülhetett abban a „kegyben”, hogy egy halhatatlan szólítja.

• Te, ott!-szólt az egyik- most azonnal gyere ide!-s azzal rámutatott az egyik szorgoskodó szektatagra.

Az készségesen odament, várván, hogy valami hatalmas megtiszteltetésben lesz része, de ez nem így történt, mert amikor odament, a vámpír torkon ragadta, és elkezdett szórakozni vele.

• Te, mit remélsz az élettől?-kérdezte hevesen a vámpír.- Mert ugye az emberek nem élnek örökké. Azt a kevés időt, amely megadatott hasznosan kell eltölteni, nem igaz?
• De igen nagyuram.-mondta a halandó-örülök neki, hogy ilyen hasznosan tölthetem az időmet. Nem mindenki szolgálhat személyesen egy istent.
• Nagyon remélem, hogy ezt tényleg így gondolod. Mert ha ez így van, akkor biztosan nem bánod, amit most tenni fogok.

Az ember nem mert megszólalni, csak lehajtott fejjel állt a vámpír előtt, és várta, hogy az mit kíván tenni vele.

A vámpír megfogta a szolgálójának karját, és elvezette a fürdő helyiségbe, ahol történetesen rengeteg hulla volt. Erősen kiérződött a vérszag. Őrjítő volt, de muszáj volt elviselnem.

Közel lopóztam az ajtóhoz. Résnyire nyitva maradt, ezért láttam, hogy mi történik odabent.

A vámpír lerántotta a csuklyát az ember fejéről, és belemarkolt a hajába. Egy hatalmas kád mellé térdeltette, és a hajánál fogva hátrahúzta a fejét. Az ember ezt csukott szemmel, néma csendben tűrte. Nem próbált meg menekülni. A vámpír hirtelen belevájta a karmát az áldozat nyakába, s a kád fölé tartotta, hogy a vére a kádba folyjon.

Az ember meghalt, és a hulláját félre dobta. Ezek után behívott még két másik szolgát, akiket arra utasított, hogy tüntessék el a holttestet, majd ő beleült a kádba, és megfürdött a vérben.

A vámpírok sokszor csinálták ezt mialatt figyeltem őket. Azt is próbáltam kideríteni, hogy merre rejtőzködnek nappal. Elképzelhetetlenül nagy előnyt jelent egy vámpírnak egy másik felett, ha tudja, hogy hol van a másik alvóhelye.

Természetesen nem töltöttem ott az egész éjszakát, és amikor elmentem tulajdonképpen eltűntem a világ szeme elől. Úgymond megszűntem létezni.

Persze nem szándékoztam túl sokáig „szolgálni” őket. Már tervezgettem, hogy megölöm őket, csak még nem tudtam, hogy pontosan hogyan tegyem.

Végül úgy döntöttem, hogy nem várok tovább. Meg akartam tenni, nem halogathattam túl soká.

A következő éjszakán eléjük álltam a csuklya nélkül. Ők döbbenten néztek rám, de összeszedték magukat, és megkérdezték, hogy mit akarok.

• A halálotokat.-feleltem.
• Csak a holttestemen keresztül!-felelte az egyik.
• Hát úgy legyen.-mondtam neki, majd bevetve hihetetlen gyorsaságomat, letéptem a fejét.

A másik vámpír készenlétben állt, és próbált megtalálni tekintetével, de én túl gyors voltam ahhoz, hogy láthasson. Majd végül megálltam előtte. Gyűlölködve nézett rám.

• Nem tudsz megállítani minket!- sziszegte- jönnek majd helyettünk mások.
• Akkor majd velük is elbánok.-feleltem.
• Neked meg mi bajod van?-kérdezte-uralkodhatunk az emberek felett! Istenek vagyunk hozzájuk képest!
• Mondjuk úgy, hogy nem szeretek osztozkodni.-feleltem.

Már hátrált. Tudta, hogy esélye sincs ellenem. De nem kíméltem meg. Rátámadtam, és kiszívtam a vérét, de ezt az emberek látták.

Már tudták, hogy én is vámpír vagyok, és meghajoltak előttem.

4.

Az elkövetkező 4 hónapban elégedetlenkedő vámpírok hadát öltem meg, akik jöttek megnézni, hogy mi lett társaikkal. Nos, ők is eltűntek, ezért újabbak és újabbak jöttek. Én pedig védtem a területemet. Gondolom nem lep meg, hogy nem szándékoztam megosztani uralmamat egy rakás taknyossal. Mondjuk a kor számomra nem jelent semmit, mert egy nálam sokkal idősebbel sem lettem volna hajlandó osztozkodni. Egy kicsit önző vagyok e téren, de hát egoizmus nélkül nem élet az élet.

Eközben a hívek száma egyre csak nőtt. Volt köztük olyan is, akit a többi vámpír küldött abból a célból, hogy kémkedjen, vagy merényeljen. De mondanom sem kell, hogy nem sikerült nekik, ugye? Már megint a látói képességeim.. Hát igen, ezért nem tud engem senki sem meglepni, max. csak nagy ritkán, amikor nem fontos dologról van szó. De ha az életem a tét, akkor bármit képes vagyok előre látni.

Általában gyújtogatni akartak. De ez egyáltalán nem volt meglepő, hiszen az én fajtámnak a tűz a gyengéje. Rendszeresen orvul akarták csinálni, hogy már csak akkor vegyék észre mások, amikor már túl késő. De hát nekünk vámpíroknak jó szaglásunk van, és a tűz pedig erőteljesen füstöl, tehát hamar megéreztem, amikor efféle gond adódott.

Lopakodni is próbáltak utánam, minden bizonnyal a nappali alvóhelyemet akarták kikémlelni, de ez már annyira szakállas volt, hogy egy pillanatra sem tudtak megvezetni. Viszont már kezdtem annyira unni a szánalmas kis akcióikat, hogy belementem a játékba, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy követnek. Direkt elkezdtem bolyongani, és a legrosszabb helyeken mentem keresztül, hogy próbára tegyem türelmüket. Nos, ebből az a tanulság, hogy egy ilyen kis hitbuzgó halandó nagyon céltudatos tud lenni, és semmi sem állíthatja meg, hogyha úgy érzi, hogy neki isteni küldetése van.

Követtek hegyeken, erdőkön és városokon át mindenhová, ahová csak mentem. Végül úgy döntöttem, hogy felkeresem az egyik elhagyatottabb városrészben a nekem tetsző kis üres házikót, és ott bevárom őket.

Így is tettem, és amikor bementem a házba, el is tűntem a szemük elöl, a magasból vártam, hogy utánam jöjjenek. Ezt meg is tették, és mikor beléptek az ajtón, telekinetikus képességemmel bezártam az ajtót mögöttük. Mikor arra fordultak, leugrottam mögéjük a magasból. Nyilván hallották a koppanást, vagy megérezték a jelenlétemet, mert amikor leérkeztem mögéjük, megfordultak.

Majd mintha lenne esélyük bármiféle küzdelemre, előkaptak egy kardot a köpenyük alól.

• Ezt most nem gondoljátok komolyan, ugye?-kérdeztem tőlük vigyorogva.- mármint, hogy esélyetek van ellenem.
• Nem bitorolhatod az igaz istenek helyét!-szólalt meg az, amelyik a legelőrébb állt.
• Igaz istenek?-kérdeztem- ha annyira igazak, akkor miért nem ők jöttek? Miért benneteket küldtek maguk helyett meghalni?
• Elég legyen a felesleges szócséplésből! Neked minden szavad méreg, nem hallgatunk rád!
• Hát jó, akkor ne hallgassatok rám.-feleltem-jaj de fáj az igazság valakinek, az igazság, hogy simán megölném azokat is, akik küldtek, nemhogy benneteket.
• Az istenek nem halnak meg!-kiáltotta megint a vezérük, s a mögötte lévőek is dünnyögték halkabban amit mond, mintegy megerősítésképpen.
• Hát persze-feleltem-szeretnétek kipróbálni? Akkor hívjátok ide őket, had küzdjenek meg velem. Vagy talán féltek, hogyha nem végzitek el feladatotokat, akkor megölnek titeket?
• Az istenek könyörületesek, csak azt bántják, aki megérdemli, és az ő kezük által meghalni áldás!-kiáltotta már megint a szóvivő.
• Ezt ők mondták nektek?-kérdeztem enyhe cinizmussal.
• Ezt nem úszod meg, ők mindent látnak, mindent, hallod?
• Nem vagyok süket. És most ha megbocsátotok szeretném mihamarabb lerendezni ezt a dolgot. Egy kissé már kezd kellemetlen lenni.

Vártam, hogy nekem rohanjanak kardjaikkal. Nem adtam bele anyait apait, mert nem gondoltam, hogy bármi veszélyes is lehet a kezükben, de az egyiknek sikerült megvágnia a kardjával, és csak akkor jöttem rá, hogy az speciális fém. Hát persze. Mi más fegyverrel küldene ide egy rivális vámpír egy embert?

Nem okozott komoly sebet, csak egy karcolást, de arra bőven elég volt, hogy még haragosabb legyek tőle, úgyhogy belelendültem a gyilkolásba, és megöltem mindet.

Amikor hazamentem el kellett gondolkoznom a történteken. Csak néhány órával a történtek után jöttem rá, hogy tulajdonképpen komolyabb bajom is eshetett volna. Túl könnyelmű voltam már megint, és nem vigyáztam eléggé. El sem tudtam képzelni, hogy mi lett volna, ha hagyom, hogy belém szúrják kardjaikat. Valószínűleg pont ezt az óvatlanságot akarták kihasználni az ellenségeim. Ezért küldték ide halandó szolgáikat, hogy végezzenek velem.

Sürgősen lépnem kellett, ezért úgy döntöttem, hogy ellencsapást mérek rájuk, és elküldtem pár szolgámat, hogy épüljenek be, és szerezzenek adatokat, illetve ahol tudnak, merényeljenek. Ők természetesen készségesen fogadták parancsaimat, és álltak rendelkezésemre.

Persze még mindig hatalmas árban érkeztek hozzám az újoncok, akiket próbáltam a saját oldalamra állítani. Ez általában sikerült is, akiket pedig nem, azokat megöltem. Nekik már úgyis mindegy volt.

Tehát így teltek akkoriban a napjaim. Nagy uralkodója voltam a szektának, melynek vezére voltam. Hatalmam megkérdőjelezhetetlen volt, és ez így volt rendjén.

5.

Már azt hittem, hogy minden meglepetés megtörtént velem, ami csak történhetett, amikor valami olyan történt, amit egyszerűen nem tudtam elhinni. Nem volt elég az, amikor az ellenségtől egyre több hívő jött hozzám, tőlem pedig egy sem ment el, hogy nagy hatalmú uralkodók békét akartak kötni velem, de erre valami még hihetetlenebb dolog történt.

Eljött személyesen egy vámpír. Először ellenségesen fogadtam, de mikor meglátta reakciómat az érkezésére, ő meghajolt előttem, mintegy kifejezve tiszteletét irántam.

• Hát te mit akarsz itt?-kérdeztem.
• Kifejezni jöttem hódolatomat Nagy Uram.-mondta.
• Nagy Uram?-kérdeztem megvetően. Igyekeztem minél jobban tudtára adni kétkedésemet.
• Mostantól csakis téged szolgállak. Nyugodtan rendelkezz velem Hatalmas Úr-s ezután meghajolt.

Egészen addig azt hittem, hogy tudom mi mozgatja azokat a vámpírokat, de rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen nem. Azt hittem, hogy ennél azért büszkébbek, hogy akár a halálig is képesek lennének küzdeni, csakis a hatalomért a büszkeséggel együtt, hogy ők sosem fognak szolgálni senkit. Pláne nem egy rangban egy halandóval. De hát ez is megtörtént.

Az elkövetkező időkben egyre több vámpír jött el behódolni, s nekem adták szolgáikat. Ha úgy tetszik, megint én lettem a vámpír király. De annyi biztos, hogy én lettem a vezető.

A végén már annyira sokan voltunk, hogy egy kihaltabb részre kellett költöznünk, hogy a tudatlan halandóknak, akik nem tartoztak a szektába, ne tűnjünk fel.

Miután az összes vámpírt sikerült magam alá gyűjtenem, újabb 500 évig uralkodtam felettük. A vámpírok összegyűjtése körülbelül 100 évig tartott.

Miután meguntam őket, visszautaztam a Skandináv-félszigetre, hogy ott békében és nyugalomban legyek, és rendbe rakjam azóta igencsak elvadult környezetemet. 100 évet vártam mielőtt lefeküdtem aludni, ugyanis meg akartam ünnepelni 4000-dik születésnapomat. Általában nem nagyon érdekelt a születésnapom, de ha már ennyi évet sikerül megélni, az már művészetnek számít, nem igaz?

Tehát miután kellően megünnepeltem a koromat, megint a föld alá vonultam.

Ж

• Nahát, mit is mondhatnék.-kezdte Pete.- Mégis miért uralkodtál emberek felett? És utána a vámpírok mért hódoltak be neked csak úgy?
• Mint mondtam, nagyon erős vagyok.-vigyorogtam
• Aha. Egyébként hogyan ünnepelted meg a 4000. születésnapodat? Csak nem 4000 gyertya a tortádon?-kérdezte mosolyogva.
• Á nem.-mondtam.-inkább 4000 embert öltem meg...-láttam az arcán az elképedést és a szörnyülködést, mire belőlem kipukkadt a nevetés. Pár másodperc után már ő is nevetett.

Ezután folytattam a mesét.

Japán

1.

500 évet aludtam így. Amikor felébredtem tudtam, hogy megint sokat aludtam, de legalább nem annyit, mint legutóbb. Miután felkeltem sokat ettem, és rendbe hoztam a házamat. Jól esett, hogy otthon vagyok, de nem szándékoztam sokáig maradni. Már megint valami hosszabb kiruccanást terveztem valahova messzire Skandináviától. Keletebbre akartam menni. Messzebbre, mint Kína. Tudtam, hogy ez az út sokkal tovább fog tartani, mert bonyolultabb lesz az utazás. Már akkor rájöttem, hogy bizonyos helyeken máskor van nappal, mint pl. Skandináviában. Most nem a gyorsaságra törekedtem, amikor nekikezdtem az útnak, hanem az út élvezetére.

Gyalog kezdetem meg az utazásomat Keletre. Közben pedig helyenként repülésre váltottam. Napokig tartott az út keletre. Áthaladtam többek közt Kínán is és még jó néhány közeli országon. Miután elértem a tengerhez, mely utamat állta, úgy döntöttem, hogy hajóval megyek tovább. Nem tudhattam biztosan, hogy van-e bármi is a tenger után, de úgy döntöttem, hogy kockáztatni kell, mert ha nem tenném, akkor talán az idők végeztéig gyötörne a kíváncsiság, és azt nem tudtam volna elviselni.

Az útra magammal vittem néhány halandót. Ami azt illeti nem kellett sok nekik, hogy elcsábítsam őket. Elég volt egy kis arannyal teli erszényt felmutatnom, és máris kezesbárányok lettek. Milyen érdekes. De hát az emberek világ életükben kapzsik voltak. Én meg csak ezt használtam ki. Természetesen a gonosz, részeges fajtából válogattam meg a személyzetemet, hiszen az ilyeneket sokkal jobban szerettem levadászni, mint bármilyen másmilyent. Ugyanis ezekért még a legcsekélyebb mértékben sem gyötört meg a bűntudat, és nekem semmilyen vámpír luxust nem kellett nélkülöznöm az út során.

Igen, a vámpír luxus alatt gondolj csak, amit akarsz. Nem érdekel, hogyha elítélsz.

Nos, a tárgyra visszatérve, néhány napnyi hajóút után megérkeztem a Japán-szigetekre. Hál istennek, mivel addigra már elfogyott az élelmiszer-tartalékom, azaz a személyzet.

Miután a hajóm elég közel érkezett a parthoz-és természetesen éjszaka- kirepültem a hajóból, és úgy tettem meg a maradék utat a szárazföldig.

2.

Természetesen nem mutatkoztam meg az emberek előtt azonnal. Előbb bizonyos akartam lenni tudásomban, tehát elindultam felfedezni a népet, de inkább kémkedéssel, nehogy gyanút fogjanak. Nem akartam én lenni a gyanús idegen.

Az írás jegyek hasonlítottak a kínai írásjelekre. A nyelvet már viszonylag könnyen megtanultam, hiszen már volt tapasztalatom a nyelvtanulásban. És a szokások... azok igencsak érdekesek voltak, de tetszett. Ez is egy kicsit más volt, mint amilyet eddig tapasztaltam. Igazi felfrissülés volt ez számomra.

Az emberek itt is egy rendszerezett társadalomban éltek. Nem mondanám, hogy ez meglepett, ugyanis az emberek mindig ezt csinálják. Egy idő után kialakítanak egy társadalmat, és azon belül egy ranglétrát, ahol akármit is mondjanak, sohasem lesz mindenki egyenlő.

Az emberek fűvel, vagy náddal fedett veremházakban éltek. Békés nép voltak. Legalábbis nagyrészt. Természetesen az uralkodónak volt hadserege és emberei is, de az átlagember alapvetően békés volt, és hozzáteszem, hogy engem az átlag polgárok érdekelnek.

Úgy döntöttem, hogy nem bajlódok azzal, hogy találjak magamnak egy házat, hanem inkább építek egyet magamnak. Sima ügy volt, hála különleges készségeimnek igen gyorsan sikerült össze eszkábálnom egy kis viskót. Na jó, azért nem is volt annyira rossz, de nem is építhettem túl eltérőre az ottani emberekétől. Egyébként nem közéjük építettem a házamat, hanem bent a természet zöld bujaságában. Nem volt túl messze a környező emberi településtől, de azért nem is az első dolog volt, amit az ember felfedezhetett.

Akkoriban remetét játszottam. Elszigetelődve mindentől, és mindenkitől, szinte csak akkor jártam emberi társaságba, amikor táplálkozni óhajtottam.

Egyébként szerettem a sötét, kihalt magányos utcákat járni. Annyira bensőséges volt, hogy te azt el sem tudod képzelni. Na persze egy vámpírnak teljesen más elképzelései vannak az bensőségesről, mint egy embernek.

Tehát egy ilyen sötét és elhagyatott utcán sétálgattam, amikor észrevettem, hogy egy ember követ engem. Rögtön tudtam, hogy teljesen szándékos a dolog, és hogy valamit nyilván tudni akar rólam.

Megtorpantam. Ő is azt tette. Majd szép lassan megfordultam, hogy szembe kerüljek vele. Egy teljesen átlagos külsejű, fiatal japán srác állt előttem néhány méternyire.

• Mit akarsz tőlem, miért követsz?-kérdeztem gyanakodva. Tudtam, hogy nem fog tetszeni a válasza, de hát mikor is tetszhetne valaki olyannak a válasza, aki követ? Nyilván komoly célja volt, másképp nem kockáztatott volna ekkorát.
• Te, nem vagy ember, igaz?-kérdezte szinte már remegő hangon.
• Miből gondolod, hogy nem vagyok az?-kérdeztem vissza.
• Nem úgy nézel ki.-felelte-Fehér vagy,és nagyon furcsa.
• Az nem azért van mert nem vagyok ember. Messziről jöttem, ahol nem olyanok az emberek, mint te, hanem inkább olyanok, mint én.
• De attól még nem vagy ember, igaz?-kérdezte változatlan állásponttal.

Tudtam, hogy nem győzhetem meg az ellenkezőjéről. Hogy nem oszlathatom el a gyanúját. Annyira bizonyos volt benne, én meg annyira nem akartam kitörölni a memóriáját! Talán csak lustaság volt, nem tudom, de úgy döntöttem, hogy nem ölöm meg, hanem megpróbálom a javamra fordítani a helyzetet, és ráveszem valahogy, hogy nekem dolgozzon.

Közelebb sétáltam hozzá. Ő hátrált ugyan, de mintha sejtette volna, hogy semmi esélye nincsen elfutni előlem, ezért nem menekült túl gyorsan. Inkább megdöbbent hátrálás volt, mintsem komoly szökési kísérlet.

Megfogtam a karját, és gonosz mosoly villantottam rá, de olyat, hogy láthatta hosszú, hegyes szemfogaimat.

• Démon.-mondta ő reszkető hanggal.
• Igen, az vagyok. Egy gonosz démon, és ha hiszed, ha nem, egy szempillantás alatt képes lennék megölni téged.
• Ezt nem hiszem el...-mondta elfúló hangon. Nagyon félt tőlem, de hát melyik épp eszű halandó nem félt volna a helyében?

De nem húztam tovább a bájcsevejt. Hirtelen felkaptam, és hazavittem magamhoz. Szerencsétlen párának még csak arra sem volt ideje, hogy tisztességesen megijedhessen. Mikor végre sikerült megállnia a talpán, és összeszedte magát, megszólalt.

• Mégis mi a fene akar ez lenni?-kérdezte indulatosan.
• Elraboltalak.-feleltem enyhe mosollyal az arcomon.
• De hát miért?-kérdezte döbbenten.
• Miért ne?-vágtam vissza neki-egyébként is ülj le, mert egyezséget ajánlok neked.
• Miféle egyezséget?-kérdezte kissé tartva válaszomtól.
• Nos, megöllek tégedet.... vagy a szolgálatomba állsz. Csakis rajtad áll a döntés. Szolgálsz, vagy meghalsz. Ennyire egyszerű. Tehát mit választasz?
• Ő...van harmadik lehetőség is?-kérdezte félve.
• Nem. Nincs. Tehát akkor inkább meghalsz?-kérdeztem egy kissé nyomást gyakorolva rá.
• Nem, nem. Szolgállak, csak ne ölj meg.
• Hát jó. De meg kell esküdnöd néhány dologra.-mondtam.

S még aznap éjszaka megeskettem, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fog megpróbálni ártani nekem, nem segít másoknak, hogy ártsanak nekem, hogy senkinek sem beszélhet erről és a többi és a többi. Ja, és még arra is megeskettem, hogy nappal nem jön a házam közelébe, viszont mindig ugrik, hogy ha hívom.

• Tehát holnap kezdesz.-mondtam neki.-sötétedés után gyere.

3.

Sötétedés után rögtön vadászattal kezdtem, majd elmentem drága új rabszolgámhoz, és elkezdtem alkalmazni.

• De hát ez komoly?-kérdezte.-egész nap talpon voltam, és keményen dolgoztam. Szükségem van alvásra.
• Igen, komoly. Megesküdtél, amúgy meg mostantól az én szolgálatom a te elsődleges feladatod, ezt ne feledd. Ha valami dolgod adódna, azt úgy intézd, hogy legyen időd aludni, mielőtt én felébredek, és szólítalak.

Szerencsétlen teljesen ki volt készülve. Nyilván azt hitte, hogy ez csak egy rossz álom lehetett, mivel nem mondta meg nekem, hogy hol lakik, illetve, hogy hol találhatom meg. De hát nekem az volt a legkevesebb, hogy megtaláljak egy halandót.

Tehát a tárgyra visszatérve, az első feladat, amit adtam neki az volt, hogy takarítson ki mindent, amit csak a házamban talál. Na jó, talán egy-két kivétellel. A nagyon személyes dolgaimba nem engedtem neki bepillantást. Mégis csak én voltam a vámpír, ő pedig a szolgám. Ez már csak így volt rendjén. Aki kémkedik a másik után, megérdemli, hogy egy kicsit megbüntessék.

Már órák óta vesződött a takarítással, mikor végre „megesett rajta a szívem”, és leállítottam.

• Hagyd már abba ezt a fene nagy szörnyűséget, amit csinálsz. Hogy lehet, hogy még ehhez sem értesz? Legalább csak poroltad volna le a dolgaimat.
• Ne haragudj mester, de ez női munka, és én férfi vagyok, tehát sosem kellett ilyet csinálnom egészen eddig.-mondta.
• Hát ez szánalmas. Ha a jelentéktelen mentegetőzésedet akarnám hallgatni, akkor nem a saját házamban állnék.
• Sajnálom mester, igyekszem, hogy legközelebb jobban menjen.-mondta alázatosan, s meghajolt előttem. Legalább udvarias, még ha nem is ügyes.
• Nagyon is ajánlom. Most hogyha még arra sem vagy képes, hogy kitakarítsd a házamat, akkor hozz ide néhány csinos nőt. Ugye tudod mire gondolok-mondtam, s kacsintottam rá. Ettől egy kicsit zavarba jött.
• Oh, akkor máris megyek uram.-mondta, s tényleg kiment az ajtón.

Reméltem, hogy már tudja, hogy hol a helye, mert nem volt kedvem már megint keményen megbüntetni, csak azért, hogy rájöjjön, nincs menekvés, és hogy elfogadja a helyzetét.

De szerencsére nem kellett intézkedéseket tennem az ügyben, mert alkalmazottam visszatért három gyönyörű nővel, olyan egzotikus japán nőkkel, akikkel élvezet az együttlét.

Persze én addigra már rég kitakarítottam a házat.

• Meghoztam őket főnök, pont ahogy parancsoltad.-mondta.
• Nagyszerű. Most jó munkát végeztél, ezért megengedem, hogy leülj, és végig nézd.
• Igenis, nagyuram-felelte ő, miközben egészen izgalomba jött.

Tetszett neki a helyzet......-Még.

• Nos, hölgyeim-mondtam, miközben feléjük indultam, s kinyújtottam karomat, mintha ölelni akarnám őket majd.

A nők viháncoltak, és olyan boldogak voltak, mint eddig soha. De nem tarthatott ez olyan sokáig. Elég szenvedélyes szerető vagyok, és igazi bútorgyilkos, ha érted mire gondolok.

A lényeg, hogy miután minden mocskos vágyamat kiéltem-és mellesleg megjegyezném, hogy a hölgyek is nagyon élvezték-nekikezdtem a dolog piszkosabb részének.

Vagy inkább leegyszerűsíteném annyira, hogy vérengeztem. Elkezdtem kielégíteni természetfeletti étvágyamat a vérre.

Újdonsült szolgám ezt a részét már kevésbé szerette nézni. Persze amíg a nemi kontaktus ment, azt imádta, de azt nem tudta felfogni, hogy egy vámpírnak a vérszívás legalább olyan fontos és örömteli mint a nemi úton történő közösülés, ha nem fontosabb. Az emberek ezt valahogy sohasem tudták felfogni, és nem is fogják tudni. Ez vámpír dolog.

Na mindegy, a lényeg az, hogy miután kellően kiszórakoztam magam a hölgyekkel, vérszívástól kezdve a végtagmarcangolásig minden, megbíztam drága szolgálómat, hogy vigye el a hullákat, és tüntesse el úgy, hogy senki se találhassa meg őket. Ez nem volt a legkedvezőbb feladat, amit adhattam, de drágalátos „támaszom”, akit mellesleg Daisuke-nak hívtak, vonakodva bár, de azért megoldotta ezt is.

Sok minden szörnyűséget csináltattam Daisukeval. De hát így járnak azok, akik nem tartják tőlem a tisztes távolságot.

4.

Sokáig gondolkoztam, hogy mit tegyek. Már kezdtem unni életem akkori folyását, de nem akartam csak úgy otthagyni Daisukét. Végül úgy döntöttem, hogy még ennél is jobban a kezembe veszem az irányítást.

Egy nap, amikor szolgálatra jelentkezett szerencsétlen rabszolgám, és várta legújabb „lehetetlen” megbízatását, közöltem vele, hogy mire jutottam magamban.

• Nos, Daisuke, úgy döntöttem, hogy magamhoz kötlek.-mondtam neki. Úgy tűnt, hogy nem érti, mert megkérdezte, hogy mi van.
• Tessék?-kérdezte(ahogy a fentiekben megmondtam)-ezt meg hogy érted?
• Átváltoztatlak.-feleltem.
• Tessék?-kérdezte megint. Nagyon nem akarta felfogni, amit mondok neki.
• Te jó ég, hányféleképpen mondjam meg, hogy megértsd? Olyanná teszlek, amilyen Én vagyok.
• Na ne, azt már nem.-mondta, s futni kezdett.

Még ha akarta is valaha, sikerült eltántorítanom tőle, valószínűleg a sok kegyetlen feladattal, amit végeznie kellett. Se baj, legalább izgalmasabb lesz a játék.

Természetesen nem hagytam csak úgy futni. Azonnal utána vetettem magamat az erdőbe, s hamar elébe kerültem.

• Innen már nincs menekvés Daisuke.-mondtam őrült vigyorral az arcomon, és láthatta fogaimat. Valószínűleg nem látszottam tőle túl barátságosnak, de hát kit érdekel az ilyesmi egy ilyen helyzetben?

Ő csak a fejét csóválta, és hátrált. De én megragadtam a jobb karját, magamhoz rántottam, s a tarkóját a tenyerembe vettem.

A szíve vadul kalapált. Zihálva lélegzett. Egyszerűen rettegett, ezt másképp nem lehet leírni.

Beleharaptam a nyakába, s inni kezdtem sűrű, finom vérét.

Láttam az emlékeit.

Aztán megitattam a sajátommal, s minden bizonnyal ő is látott ezt, azt, de hát egy olyan idős vámpírnál, mint én, már nehéz megmondani, hogy pontosan mit is láthatott. Sok emlékem van.

Miután vámpírrá tettem, évekig éltünk együtt, s ezen idő alatt megtanítottam neki mindent, amit érdemesnek tartottam megtanítani.

Aztán elhagytam. Visszamentem aludni.

Összesen 200 évet töltöttem Japánban. Már visszavágytam csendes kis búvóhelyemre Norvégiában.

Minden olyan volt, mint ahogy hagytam. Csöndes, és békés, na jó, egy kicsit rossz állapotban volt a házam, de hamar megjavítottam, s ezután már minden olyan volt, mint régen. Levonultam a hosszú alagúthálózatba, s ott álomba merültem.

Ж

• Te erőszakkal átváltoztattad az emberi szolgádat?-kérdezte leesett állal.
• Igen, mért ne tettem volna?-kérdeztem mosolyogva.
• Na és csak úgy otthagytad bárminemű figyelmeztetés nélkül?
• Igen.-válaszoltam.
• Rám is ez a sors vár?-kérdezte.
• Talán-feleltem enyhén mosolyogva, mire ő már tudhatta, hogy erre csak akkor tudja meg a választ, amikor bekövetkezik.
• Na és mi lett Daiskuttal?-kérdezte.
• Daisuke, és egyébként meg mindennek megvan a maga ideje. Tehát folytathatom?
• Igen.-felelte, és én folytattam is.