Csatangolások az ókori Keleten

7. Fejezet: Csatangolások az ókori Keleten

Mezopotámia

1.

Újabb 500 évig feküdtem odalent. Nem mondom, hogy nem volt kellemes, és most legalább tudtam, hogy mire számítsak. Tudtam, hogy mi történt, és azzal is tisztában voltam, hogy rengeteg idő telt el, amíg aludtam. És számítottam rá, hogy megint fel kell majd újítanom a házamat, illetve arra is, hogy az emberek is változhattak. Körül akartam nézni. Már kíváncsi voltam. Többek közt arra is, hogy mi lett a vámpír társadalommal, amíg én aludtam. Csapot papot ott hagytam egy kis pihenésért. Ráadásul az erőm is újabb mértékben nőtt. Már megint nem tudtam, hogy mire lehetek képes. Már 2200 éves voltam. Tehát elég öreg a fajtámhoz képest.

Most már nem okozott gondot felkelni, és kimenni a szabadba. Ehhez is eléggé megerősödtem.

Amikor kimentem a házam már elég szörnyű állapotban volt, tehát nekiláttam felújítani, de előbb persze vadásztam.

Amikor mindennel megvoltam, egy kicsit körülnéztem.

Utazgattam Európa szerte, s elutaztam a mai Nagy-Britanniába, s láttam, hogy elkezdték építeni s Stonehenge-t. Akkoriban még nem találtam különösebben érdekesnek, és nem voltam tőle annyira elragadtatva. Mi vámpírok már sokkal korábban komplexebb épületeket építettünk. De azért érdekes belegondolni, hogy az emberek még ma is csodálhatják. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen épület kibírhat ennyi évet.

De én mentem tovább. Már untam Európát, ezért inkább Keletre mentem.

Ellátogattam Mezopotámiába. Ők persze akkoriban nem így nevezték magukat.

Nagyon érdekes helynek találtam. Most először láttam igazi várost, melyet az emberek építettek. Ráadásul csatornarendszer is volt, és már gazdálkodtak is. Állatokat tenyésztettek, és növényeket termesztettek. Ráadásul egyetlen egységes birodalom volt saját kultúrával és istenekkel. És írtak.

Bár írásuk azért nagyban eltért a vámpír írásmódtól, amit én már több mint 2000 éve elsajátítottam, azért igazán érdekesnek találtam ezt a párhuzamot.

Voltak törvényeik. Amiknek megszegését igazán szigorú büntetéssel jutalmazták.

Ahogy bementem egy-egy ilyen kis Sumér településre, a kimagasló templom látványa tárult elém először. Nagyon érdekesnek találtam, hogy egy kultúra egy egész épületet építsen szentélynek. De azért nem ez volt az egyetlen dolog, ami lenyűgözött. Az a pezsgés, ami ott volt! Akkor jártam először igazi nagyvárosban.

Természetesen közel sem voltak annyian az utcán, mint nappal, de azért el tudtam képzelni, hogy arányaiban hányan lehettek.

Na és a környezet! Az is másmilyen volt, mint Európában. Szárazabb volt az éghajlat, és melegebb. Volt egy igen érdekes hangulata. Nagyon tetszett. Efféle változásra volt nekem szükségem.

A városállam belső részén helyezkedett el a templom és a királyi palota. A város fallal volt körülvéve. Aztán kijjebb volt a belső város, ahol lakóházak, raktárak és műhelyek voltak. Még kijjebb volt a külső város, ahol voltak a kertek, és az istállók. A városfalon kívül pedig a kikötő volt.

Biztosra vettem, hogy itt is lakoztak vámpírok. Még ha nem is a városon belül, de legalább a környékén, hiszen egy ekkora települést kár volna kihagyni. Itt aztán lehet torozni, méghozzá nem is akárhogyan.

Ez egy gazdag civilizáció volt, és én közéjük akartam férkőzni. Muszáj volt. Ezek az emberek már sokkal izgalmasabbak voltak, mint a korábbiak, akiket még halandó életemben és vámpír életem kezdetén ismertem meg. Akkoriban még nem volt ennyire szabályozva egy ember élete. De most már kemény törvények uralkodtak, s egyetlen személynek engedelmeskedett mindenki. Pont úgy, ahogy a vámpír társadalomban tették a vámpírok legutóbb.

Csak reméltem, hogy ezek az emberek nem tudnak a fajtámról. Hatalmas komplikációt jelentene rejtőzködni olyanok elől, akik már tudják, hogy mit keressenek rajtam, hogy megtalálják embertelen vonásaimat.

De hál istennek nem láttam semmi arra utaló jelet a tekintetükben, hogy tudnák rólam az igazságot. Nem tudom, hogy mit reagálna az emberiség, hogyha tudná, hogy vámpírok járkálnak közöttük. Minden bizonnyal nem örülnének neki. Én se örülnék, hogyha kiderülne, hogy egy vámpírokra vadászó élőlény létezik, s ott él mellettem.

Vadászat után elmentem megkeresni az enyéimet. Érdekelt, hogy mi lett velük. Itt keleten még úgysem láttam, hogy hogyan élnek. Biztosan másmilyen, mint a hegyekben, Európában.

Sokáig sétáltam az esti utcákon. Lágy szellő fújt Dél felől. Kellemes éjszaka volt.

2 órányi gyaloglás után ráleltem a potenciális bejáratra a vámpír birodalom itteni kis állományához. Nem haboztam a belépéssel. Egyébként meg kell hagyni, hogy jól elrejtették ezt a kis csapóajtót a város belsejében. Az embereknek fel sem tűnt, hogy ott van.

Felnyitottam. Nem mondhatnám, hogy könnyű volt a fedél, de én simán elbírtam. Egy ember minden bizonnyal nem tudta volna megemelni a fedelet.

Leugrottam a lyukba, majd a fedelet a telekinetikus erőmmel visszatettem a helyére.

Az első pár méteren nagy volt a sötétség, de egy idő után fény tűnt fel a távolban. Égő fáklyák fénye volt, amiket a folyosó falára tűztek fel, hogy fényt vigyen a járatokba.

A falakon érdekes díszítések voltak, nem olyan matt volt, mint régebben a hasonló célra kifejlesztett járatok. Az írás egy része ismeretlen volt számomra, de minden bizonnyal az emberek által használt nyelven íródhatott. Rajzok is voltak. Szép színesek, és igencsak részletesek. Mindenféle embereket ábrázoltak, és vámpírokat is. Minden bizonnyal felsőbbrendűnek érezhették magukat.

A régi vámpír nyelven is volt ott írás, de már nem az volt a domináns. Úgy vélem, hogy csak azokat a dolgokat írták ezen a nyelven, melyeket nem nem mertek emberi nyelven leírni. Hiszen az embereket szolgáknak tartották, s magukat fölöttük állóknak. Logikus, hogy egy úr nem fogja a szolga nyelvét használni.

Haladtam tovább. Hangokat hallottam. Tudtam, hogy közeledem ahhoz, hogy találkozzam a többiekkel. Be kellett olvadnom közéjük. Másképp nem tehettem, nem gondolom, hogy odalettek volna egy betolakodóért.

Amikor a folyosó végéhez értem, találtam ott egy ajtót. Amikor kinyitottam, egy hatalmas helyiség tárult elém, de nem akárhogyan, hanem felülről.

Ahol álltam, onnan egy hatalmas lépcső vezetett le a tág terembe, mely kör alakú volt, s lépcsőzetesen székek helyezkedtek el benne a hatalmas színpad körül, ami szintén kör alakú volt.

A terem tele volt, s középen valaki épp szónoklatot tartott.

Egy erős vámpír volt. Feltehetőleg régről, és öregebb volt nálam. 3000 éves lehetett nagyjából. Úgy gondoltam, ő lehet az uralkodó. Egyébként igazam is volt. Átalakított pár dolgot az uralkodásom óta, de egy valami még mindig stabilan állt: Ne buktasd le magad halandó előtt! (hacsak nem ölöd meg, vagy változtatod át)

Szépen beosontam a gyűlésre, s leültem a kevés üres hely egyikére, hogy hallgathassam az új király szavait.

Nem nagyon volt benne semmi érdekes. Vagy csak nem mutatta.

Annak sem láttam jelét, hogy bárki is észrevette volna, hogy utólag ültem be a tanácskozásra.

Látszólag most is tekintély alapú uralom volt, méghozzá kor tekintély alapon működő. Vagyis minél idősebb vagy, annál többet érsz, hacsak nem vagy rettenetesen különleges.

Egyébként az egyszerű köznép a vámpíroknál most sem öltözött ki különösebben. Egyszerű nagyjából színtelen ruha volt rajtuk, de az uralkodó az nagyon csicsás díszekben pompázott.

Hosszú lángvörös köntös volt rajta, s a díszítése aranyozott volt. Bár elég sokrétegű öltözet lehetett rajta, de én a köntös alatt csak valami sárga alapon piros díszítéses gusztustalanságot láttam rajta. Úgy nézett ki, mint egy páva kakas. Rettenetes volt, hogy mennyire nem illett ez az öltözet az amúgy rendkívül ellenszenves, rideg arcához.

Hosszú, egyenesszálú fekete haja volt, barna szeme, szigorú egyenes vonalú szája, és a szemei apróak voltak. És a pillantása kegyetlen volt.

Na igen, egy tipikus „ijesztő” uralkodó.

De engem nem tudott megijeszteni.

Miközben a beszédét tartotta, egy ponton rám meredt. Egyenesen az én szemembe nézett, mintha azon tűnődne, ki vagyok én, és hogy ismer-e engem. Olyan volt, mintha tudta volna, hogy nem tartozom ide.

De nem tartott sokáig. Mint mondtam, csak egy pillanat volt. Egy nagyon rövid pillanat. De ezalatt belenézett a szemembe, és mintha azt mondta volna: Tudom ki vagy.

Hát még ha tudta is, hogy ki vagyok nem érdekelte, mert az ülés után nem törődött velem. Ment a maga dolgára. Én is így tettem.

Sejtettem, hogy valami nem stimmel vele, de akkor még nem tudtam, hogy miféle tervei vannak.

Teltek a napok. Igyekeztem tökéletesen beleolvadni a társadalomba, és ez sikerült is. Egy teljes mértékben átlagos polgárnak hitt mindenki.

Eközben megtudtam, hogy nem változott vészesen a társadalmi rendszer. Bár igaz, hogy csak a kor számított, és ritka volt ez alól a kivétel, de sok szabály megmaradt, amit még én vezettem be.

De én nem tudtam beérni ennyivel. Mivel csak átlag polgár voltam, nem juthattam be mindenhova, s így nem szerezhettem tudomást a legfrissebb hírekről.

Rossz előérzetem volt. Olyasféle ami a nagyon erős látomásaim előtt szokott lenni.

Amikor reggel aludni mentem, be is következett a látomás, amit amúgy már napok óta próbáltam magamba fojtani.

2.

Hihetetlen erővel csapott le rám a látomás. Nagyon valósághű volt.

Az emberi világot láttam. Jártam az utcákon, nézelődtem.

Az emberek rabszolgák voltak. Minden félét cipeltettek velük, dolgoztatták őket, és bűntették őket. Ahogy jártam az utcán láttam, ahogy egy vámpír letámad egy embert mindenki előtt, de az emberek rá sem hederítettek, mintha ez megszokott lenne.

Az emberek arcáról a megtört rabszolgák fásultságát lehetett leolvasni. Olyannak látszottak, mint akik már régen lemondtak minden reményről.

Már csupán csak rabszolgák voltak. Nyoma sem volt az egykori „ragyogásnak”. Nem voltak elszántak, csupán csak élték az elnyomottak nevetségesen egyszerű életét.

Ők voltak azok, akikkel senki sem törődött.

Vér folyt mindenütt. Vámpírok dagonyáztak az emberi bensőségek tengerében, s durva kegyetlenséggel kínozták meg őket.

És amikor tovább sétáltam, láttam, ahogy minden vámpír leborul egyetlen előtt, aki nevetségesen túl volt öltözve a környezetéhez képest.

Ez a személy az a bizonyos 3 ezer körüli vámpír volt, akit Adrejatnak hívtak. Kétlem, hogy ez lett volna a születési neve, de hát ki tudja.

A látomás teljesen egyértelmű volt. Hogyha hagyom, hogy ez a ripacs tovább munkálkodjon, akkor jaj a világnak. Nem hagyhatom, hogy elfoglalja az emberiséget. A vámpír hatalom nem erre való. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem foglalhatja el ezt a világot akárki. Ez a világ csakis az enyém.

Örültem, amikor felébredtem ebből a rettenetes lidérc nyomásból.

Miután felébredtem gondolkodtam. Még nem tudtam, hogy hogyan állíthatnám meg, de muszáj volt kitalálnom valahogy.

Elkezdtem alaposabban figyelni.

Kifigyeltem a szokásait, a személyeket, akikkel együtt működik, és kifigyeltem azt is, amikor a terveiről konzultál másokkal.

Természetesen ő volt a legöregebb mindenki közül, tehát nem kellett egy csapat több ezer éves vámpírral szembe szállnom.

De elég ereje volt ahhoz, hogyha akkor és ott sikerült volna kiállnia a nyilvánosság elé, akkor az emberek szó nélkül elhitték volna, hogy ő egy isten.

Na mindegy, a lényeg az, hogy pár napi kémkedés után rájöttem, hogy a legkönnyebben úgy akadályozhatom meg a terveiben, hogyha elteszem láb alól azokat, akik segítenek neki megvalósítani azt.

Nos, igen. Ez volt az az időszak, amikor a kihalás szélére szorítottam a vámpírok világát. Hogy miért? Azért, mert túl sokan támogatták. Voltak, akiknek a szívébe úgy beleette magát a félelem, hogy már tiszta szívéből támogatta az uralkodót, és már szinte istenként hitt benne.

Ez azért volt lehetséges, mert a generációs különbségek olyan tátongó szakadékot idéztek elő a vámpírok között, hogy az idősebbeknek jelentős hatalma lett a fiatalabbak felett. És akkoriban sem voltak már gyakoriak az ezer év feletti vámpírok. A néhány száz évesek már a nemesi elbánásban részesültek, s ezek között is inkább az ötszáz körüliekkel szövetkezett a vezető.

Tehát elkezdtem újra Fekete Halálként cselekedni. Leöltem a lakosság nagy részét.

A legfőbb fegyverem a félelem keltés volt. Igyekeztem kegyetlen gyilkosságokat végre hajtani, kibelezéstől kezdve a szétmarcangolásig.

Sikerült nagy felfordulást okoznom, ami a vezetőnek természetesen nem tetszett. Bár nem félt tőlem, azért idegesítette, hogy a hozzá hű embereit „elpuhítom”.

Mindenesetre az talán mond valamit az ügyről, hogy immár jelentős sereggel kerestetett. Nagyon meg akart már találni, de persze én nem fedtem fel arcomat. Ez jellemző volt rám. Ezért is féltek tőlem annyian.

Sikerült túl jelentős károkat okoznom neki ahhoz, hogy el kelljen halasztania a tervét. S mikor ezt bejelentette, meglátogattam, de persze nem a saját testemben, hanem megszálltam valaki mást, és annak a testében állítottam oda elé.

Egy teljesen átlagos vámpírt választottam erre a célra. De azért természetesen hivatalnok volt, nem pedig a legutolsó suhanc, akit a világ valaha látott.

Akadály nélkül törtem előre az őrökön keresztül. Nem volt kedvem velük is csesződni, ezért hamar kicsináltam őket. Nem akartam őket megtartani magamnak. Bár nem a saját testemben voltam, azért az erőimet tudtam használni.

Tehát bejutottam a vezető már tekintélyesen berendezett magán szállására, s mikor az meglátott majd kitért a hitéből.

• Hogyan merészelsz? Ki vagy te?-kérdezte már már elvörösödő fejjel. Láthatóan nem örült a látogatásnak.
• Én vagyok a vég.-feleltem.-üzenetet hoztam a számodra.
• Miféle üzenetet? És miért gondolod, hogy egyáltalán meghallgatom az üzenetedet?-kérdezte indulatosan.
• Nos, ha nem állsz el a terveidtől, hirtelen és könyörtelenül ér majd el a halál.-mondtam neki higgadtan, mintha csak az időjárásról beszélgetnék vele. De hát mit is mondhatnék, hogyha már annyi gyilkosságot követtem el? Nem vagyok egy érzelgős alkat. Most már semmiképpen sem. Bár halandó koromban sem voltam az.
• Ez most valami vicc?-kérdezte, és elkezdett hahotázni.-pont most kezd el lázadozni egy alattvalóm? Na ide figyelj kis ember, velem nem éri ám meg ujjat húzni! Nagyon kegyetlen büntetésben lesz ám részed. Nem tűröm a felségárulást.

Miután ezt kimondta meggyulladt a gazdatestem. Tehát ez van. Meg akart ölni. Hát ehhez mit szólhattam volna. Nem gondoltam, hogy ennyire érzéketlenül fog velem „elbánni”.

Ahogy a test komolyabb károkat szenvedett, vagy talán meghalt, a kapcsolat elveszett.

Tehát a végsőkig fog küzdeni azért, hogy a terve megvalósulhasson.

Miután ezt végig gondoltam, tudtam, hogy ha azt a tervet folytatom, amit kiterveltem, akkor nagyon drasztikus lesz a végeredmény. Nem tudtam, hogy akarom-e ezt így, de miután jobban végig gondoltam rájöttem, hogy nem lenne nagy a veszteség.

Az akkori vámpír világ 90%-át mészároltam le, mire vége lett. Az utolsó, akihez elmentem az akkori uralkodó volt, aki elpusztította leskelődő testemet, s világuralomra akart törni.

Elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy rájöttem, őt magát kell kiiktatnom ahhoz, hogy végleg győzhessek.

Mikor ez a pont elkövetkezett, a megmaradt vámpírok már rég szétszéledtek, amerre csak láttak, így nem volt őrizete a drágalátos ripacsomnak.

Így saját szemmel nézve sokkal jobban tetszett a szobája. Volt érzéke a lakberendezéshez. Ahova néztem, aranyas csillogást láttam, drága bútorokkal és selymekkel. Tele volt a szobája mindenféle egzotikus cuccal.

Ám ő nem volt ott. Legalábbis még nem. De tudtam, hogy hamarosan itt lesz.

Volt egy hatalmas puccos széke egy gyönyörűen fényesre csiszolt tölgyfa asztal mögött. Leültem oda, hogy ott várjam meg, míg megérkezik, s fejedelmi pozícióban fogadjam.

Nem sokkal később meg is érkezett. Nyilvánvalóan érezte a jelenlétemet a helyiségben, mert nagyon óvatosan jött, de azért én már voltam elég tapasztalt ahhoz, hogy könnyedén odafigyeljek a legapróbb neszekre, így az ő mozgására is.

Amikor szembe állt velem, nem lepődött meg. Nem látszott az arcán sem félelem, sem pedig harag. Teljesen üres volt a tekintete. Talán azt várta, hogy megszólaljak.

• Üdv!-mondtam-nem is érdekel, hogy hogyan jutottam be ide?-kérdeztem mosollyal az arcomon.
• Már amikor először láttalak tudtam, hogy nem vagy közénk való.-mondta.-de mégsem figyeltem oda aggályaimra, és nézd mi lett a vége! Annyi ártatlan vérivó veszett oda, hát komolyan ennyit ér neked az egész?-kérdezte.
• Igen, ennyit. Hogyha kell, bárkit megölök, csakhogy vége legyen ennek.-feleltem.
• Hát elárulod testvéreidet? Elárulod egyetlen fivéreidet és nővéreidet, akik igazán megérthetnek?-kérdezte.
• Nem, ők sosem érthetnek meg, ahogy te sem. Ha kell téged is megöllek, és ha nem is sikerül, de legalább megpróbálom.-mondtam.
• Miért?-kérdezte-inkább állj mellém, uralkodjunk együtt azokon, akik igénylik azt, legyünk együtt a világ urai, te is tudod, hogy jobbak vagyunk az embereknél. Ők csak halandók, de mi örökkévalóak vagyunk. Ezt te is tudod. Jöjj, állj mellém!-mondta.
• Nem.-közöltem.

Mennyire érdekes, hogy egyetlen szónak ekkora hatalma van! Egyetlen szóval ki lehet fejezni mindent, semlegeset, helyeslőt és visszavonhatatlant.

És én kijelentettem a visszavonhatatlant. Immár kétségtelen volt, hogy itt harc lesz. Igazi küzdelem. És én vagyok hátrányban. Ő 3 ezer éves, én még csak 2200 körül jártam.

A teste megfeszült az immár kitörni készülő haragtól. Haragudott rám tiszta szívéből, s láttam, hogy legszívesebben már most rám vetette volna magát.

De az csak stratégiátlan kétségbeesett cselekedet lett volna, így hát várt.

• Valóban?-kérdezte végül.-akkor hát halj meg!-jelentette ki, majd nekem rontott.

Fizikailag támadott először. Bár csak úgy tudott támadni, hiszen rajtam nem fognak a varázserők.

Elismerem, nem volt rossz a taktikája. Mivel neki erősebb elméje volt az átlagnál, és idősebb is volt nálam eléggel, nem tudtam elegendő koncentrálás nélkül betörni a fejébe.

Ha nyugodt körülmények között lettünk volna, talán sikerülhetett volna, viszont amikor az életemért kellett küzdenem, nem volt elég erőm koncentrálni. Nem voltam még annyira gyakorlott.

Téptük egymást mindenütt, ahol értük, és karmoltunk, és haraptunk.

Izomerőre én bizonyultam erősebbnek, viszont ő sem adta olcsón a bőrét.

Mindenütt próbáltuk harapni egymást, s tartósan inni a másik vérét.

Ez mindkettőnknek sikerült, hol az egyikünknek, hol a másikunknak, de mégsem tudtuk elegendő ideig inni a másik vérét ahhoz, hogy nyerhessünk.

A vámpíroknál a vér egyenlő a hatalommal. Ha a másik vérét isszuk, erősebbek leszünk. Nos, talán pont ezért vannak erre szabályozások, mint amúgy mindenre. A vámpírok általában harcban, vagy szerelemben isszák egymás vérét, vagy ritka esetben kannibalizmusból.

Tehát mi harcból ittuk a másik vérét.

Aztán a harc egy pontján sikerült nyerő pozícióba verekednem magam.

A vállába mélyesztettem az egyik kezem karmait, a másikkal pedig belemarkoltam a hajába, és hátrahúztam a fejét.

Hiába karmolászott, rúgott mindenütt, ahol ért, tartottam a fogást, és a nyakába mélyesztettem fogaimat.

Gyorsan kortyoltam a vért az érből. Kezdett elgyengülni, s mikor már túl gyenge volt, alább hagyott a küzdelemmel, míg teljesen meg nem adta magát nekem.

Az Összes vérét kiszívtam. Az enyém lett az ereje, minden, amit a háromezer éve alatt összeszedett.

Természetesen én is megsérültem, de immár erősebb voltam, s ezért gyorsan gyógyultam.

A történtek után visszavonultam egy ritkán lakott helyre, s vártam, amíg teljesen felépülök.

Ж

• Azt a mindenit!-pattant fel hirtelen Pete-te komolyan jártál az ókori Mezopotámiában?-kérdezte ujjongva.
• Igen, jártam. És még különb helyeken is.-feleltem.
• És mond, hogyan öltél meg egy nálad 800 évvel idősebb vámpírt?-kérdezte érdeklődve.
• Nem volt egyszerű. De mint már mondtam, én mindig különleges voltam. Szóval folytathatom?-kérdeztem.
• Igen.-mondta izgatottan, tehát folytattam.

Egyiptom

1.

Egy névtelen kis településen szálltam meg addig, amíg nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy újabb útra induljak.

A vámpír nép legújabb hülyeségeitől nem kellett tartanom, hiszen a vérszívó populáció jelentősen megcsappant. Ha jól számoltam magamban, úgy nagyjából 100 körül lehetett a számunk. Bár ez nem egészen biztos, de nem sokkal lehetett több, vagy kevesebb.

Elég hamar felépültem, és miután túl voltam az egészen, a sok vadászaton meg a sérülések utóhatásain, úgy döntöttem, tovább állok.

Meguntam Mezopotámiát. Újabb kultúrára vágytam, teljesen más helyre. Ezért úgy döntöttem, körülnézek egy kicsit.

Egy kereskedőtől hallottam Egyiptomról. Azt mondták, hogy virágzó társadalom, nagyon érdekes kultúrával, és emberekkel.

Ezt érdemes volt megnézni saját szemmel, ezért úgy döntöttem, oda megyek.

Miután kikérdeztem néhány hajóst, akik rendszeresen jártak oda, repülve közelítettem meg Egyiptomot. Nem kellett sokáig repülnöm, hogy odaérjek. Viszonylag közel volt, ahhoz képest, hogy mekkora távolságokat tettem már meg.

Rögtön észrevettem, amikor megérkeztem. Jellegzetes volt a hatalmas folyó, amely ketté szelte ezt a birodalmat.

Nagyon egzotikusnak találtam a környezetet. Az emberek is másmilyenek voltak, mint az eddig látottak. Sötétebb volt a bőrük, és nagyon érdekesen öltözködtek. Ami azt illeti, szerintem egy kissé hiányos volt az öltözékük, bár amellett az éghajlat mellett nem nagyon csodáltam ezt.

Az emberek valami furcsa nyelven beszéltek, amit muszáj volt elsajátítanom. Az egész légkör más volt. Nagyon tetszett.

Az egész birodalmat bejártam, vagyis inkább csak körülnéztem egy kicsit, de nem a legalaposabban. Az éghajlat nagyon szokatlan volt. Míg a Nílus folyó környékén mocsaras volt a vidék (ezért fekete földnek nevezték), addig egy kicsit távolabb sivatagos volt az éghajlat, amit csak néhány oázis tarkított.

Természetesen a társadalom nagy része a folyó köré gyűlve élt. Persze ez nem véletlen, elvégre is csak ott tudtak termelni, ahol nedvesség is volt. Ők is öntözéses gazdálkodást folytattak, akár csak a Sumerek, és szintén több istenhitű nép voltak.

Először is letelepedtem ott, de csak messzebb a városoktól, amíg nem tájékozódtam róluk eléggé ahhoz, hogy köztük élhessek.

Az első dolgok egyike volt amit megtanultam, az a nyelv volt. Megtanultam elsősorban beszélni, később pedig írni.

Az írást sokkal körülményesebb volt elsajátítani, mert az átlagember nem tudott, csakis az írnokok, akik az uralkodónak dolgoztak, vagy valami hasonlóan fontos helyen.

Természetesen sikerült találnom egy írnokot, akitől tanulhattam. De nem öltem meg. Inkább használtam bűverőmet, és belekényszerítettem, hogy tanítson. Így ő anélkül tanított, hogy emlékezett volna rá.

Egy másik fontos dolog volt a vallás. Ahhoz, hogy beilleszkedhessek közéjük, muszáj volt valamit tudnom a kultúrájukról. Ebből tudtam meg, hogy több istent is tisztelnek, illetve értesültem a túlvilágról alkotott képükről.

Még a temetkezési szokásaik is teljesen mások voltak, mint az eddigiek, amiket láttam. Ők mumifikálták a holttesteket. Más helyeken láttam olyat is, hogy megeszik vagy elégetik. De itt a mumifikálásnak volt nagy kultusza, és a holtak önarcképük mását kapták aranylemezből az arcukra. És ha ez még mindig nem elég, pénzt tettek a szemükre, hogy legyen mivel fizetniük a túlvilágon.

Az alvilág isteneinek nem emberi fejük volt, hanem macska madár, vagy egyéb állat fejük volt.

A nép vezére a fáraó volt. Természetesen ahogy akkoriban nagyjából mindenhol, Egyiptomban is despotikus hatalmi rendszer állt fel, azaz a fáraó kezében volt minden hatalom.

Az első dolgok között volt, ami feltűnt, hogy az uralkodónak hatalmas személyi kultusza volt. Olyan legendákat terjesztettek akkoriban, hogy a fáraók haláluk után istenekké lesznek.

Természetesen volt társadalmi rétegek szerinti tagolódás. A pénzesebbek nagyobb hatalommal rendelkeztek, mint a szegények, akik napról napra éltek. Na igen, nyomorúság az minden korban van. De a rabszolgáknak volt a legrosszabb. Őket dolgoztatták tulajdonképpen éjjel-nappal, és korbáccsal ütötték őket, így ösztönözve őket gyorsabb munkára.

Én az átlag polgárok közé óhajtottam bekerülni. Egy kicsit izgatott voltam, hiszen még sosem csináltam ilyet korábban. Hiába figyeltem az embereket, nem álltam még be közéjük, hogy kiadjam magamat egynek. De azt tudtam, hogy egy kicsit muszáj lesz odafigyelnem a külsőmre.

A bőrömmel kezdenem kellett valamit, mert nagyon fehér voltam, és nem lehettem állandóan belakva az emberekkel. Egyébként is túl hideg voltam általánosságban.

Problémát okozott még az is, hogy nappal nem élhettem az életemet, csakis éjszaka, ami azért nem volt szokványos akkoriban.

Ráadásul kerülnöm kellett az erős fényeket, nehogy megcsillanjon a szememben a vörös fény. Az elég embertelen lett volna ahhoz, hogy nagy zavart keltsek, amit amúgy nem akartam.

Tehát nagy városokban tanultam, de nem akartam ilyen sűrűn lakott helyre költözni. Minél több az ember, annál több a kockázat.

Na igen, ez volt az, amiben tévedtem. Nem vettem számításba azt, hogy a kevés ember jobban odafigyel a másikra. És a mindenki ismer mindenkit kifejezéssel sem számoltam. Mondhatni egy kicsit könnyelmű voltam. De hát mindenki követhet el hibákat.

2.

végül is Felső-Egyiptom területén telepedtem le, a Nílus árterén kívül. Még elég közel voltunk a „civilizációhoz” de azért mégsem voltunk benne a sűrűjében. Még bőven meg tudtunk élni a környezet adottságaiból.

Közel 100 év telt el a kultúra tanulásával, és a szervezkedésekkel együtt. Ez mehetett volna gyorsabban is, de én mindent tudni akartam, amit csak lehetett. És ehhez nehéz volt hozzáférni. Akkoriban nem volt internet, ahol mindent megtalálhattál, vagy nyilvános könyvtárak bárkinek, aki csak betér. Ahhoz, hogy komoly dolgokat tudhass, magas rangúnak kellett ám lenni. Tehát sok időre volt szükség ahhoz, hogy az egész társadalmat kiismerhessem mindenestül, hogy játszhassam az átlag polgárt. Én viszonylag messzire terveztem akkoriban. Le akartam telepedni, és sokáig élni egy helyben nyugodtan, a fajtársaim zaklatása nélkül. Élni az élők között, az emberek között.

Mint már említettem, egy kis településen telepedtem le, egy közönséges földművelő polgárt játszva, aki valahonnét messzebbről érkezett oda. Ezzel többé-kevésbé nem is volt probléma, habár a helybéliek túl furcsának találták, hogy világos bőrömmel, szőke hajammal és kék szememmel valóban egyiptomi származású legyek. Bevándorlónak, de legalább félvérnek néztek az emberek. Mellesleg nem támasztottam alá egyik állítást sem. Voltak páran, akik megkérdeztek erről, de többnyire kitértem a válasz adás elől, vagy csak mosolyogtam rajta.

Nem akartam kifejezetten a szemükbe hazudni. Egyetlen szóval sem mondtam, hogy ember vagyok, ahogy azt sem, hogy egyiptomi lennék. Nem szokásom hazudni. Inkább vagyok Túl őszinte.

Igyekeztem megismerkedni velük. Nem volt velük problémám, ahogy nekik sem volt velem. Legalábbis akkor.

Igyekeztem úgy élni az életemet, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nappal nem tevékenykedem, és ha a személyazonosságommal kapcsolatosan volt bármi probléma, bevetettem elmei képességemet, hogy befolyásolhassam azokat, akiket kellett. Elintéztem, hogy a törvény keze átnyúljon felettem.

Tehát volt saját házam, állataim, földem, és még rabszolgákat is sikerült szereznem, akik megművelték a földemet.

Voltak sima alkalmazottaim is, például olyanok, akik korbácsoltak, vagy csak olyan munkát végeztek, mint a rabszolgáim, azzal a különbséggel, hogy ők fizetést is kaptak érte.

Természetesen nem az első pillanattól kezdve volt ez így, de hónapok alatt szedtem össze elég vagyont ahhoz, hogy megengedhessek magamnak ekkora luxust.

De mindez nem volt számomra elég. Közelebb akartam kerülni halandó társaimhoz. Ismerni akartam a lelküket, közel akartam magam érezni hozzájuk, reménykedni, hogy megértenek.

De nem érthettek meg. Ezt nagyon jól tudtam, de mégsem akartam elfogadni. Azt tudtam, hogy a titkomat nem árulhatom el nekik, ezért „emberként” próbáltam a közelükbe férkőzni.

Úgy döntöttem, hogy a kis közösségben megnyitom nekik házam kapuit. A közösségi összejövetelekre is eljártam, amennyiben erre éjszaka került sor.

Vadászni természetesen máshová jártam, hogy ne ijesszem meg a körülöttem élő embereket. Nem akartam, hogy gyanakodni kezdjenek rám, hiszen ha gyilkosságok kezdődtek volna a környéken, kétség kívül hozzám kötötték volna. És igazuk lett volna.

Éreztem, hogy kezd lazulni a viszony köztem, és a szomszédaim között. Oldódott a kezdetben kissé zárkózott, és fagyos hangulat. Mert hát kezdetben tartózkodóak voltak, akármennyire is próbáltak kedvesek lenni hozzám.

Hónapokig jártam ilyen kis szórakozásokra, míg nem következett be az, amitől a kezdetben a legjobban tartottam.

Mondhatni, óvatlanná váltam ezekben az időkben. Annyira közéjük akartam tartozni, hogy megfeledkeztem róla, mennyire nem vagyok emberi.

3.

Az egyik ilyen összejövetelen következett be a katasztrófa, vagyis hogy észrevettek. Had említsem meg, hogy ránk, vámpírokra is hatással vannak bizonyos drogok, meg az alkohol. Mi is le tudunk részegedni, bár az más téma, hogy maradandó károsodás nélkül megússzuk, mintha sosem rúgtunk volna be. A mi agysejtjeink képesek újra kinőni.

Tehát nekünk is vannak idegpályáink, és az alkohol igenis képes feloldani a zsírszövetet, ami azokat körülveszi. Szóval egy bizonyos értelemben mi is élünk.

Ez azért fontos, mert akkor én berúgtam. Halhatatlan életem során nem sikerült kitapasztalnom azt a mennyiségű alkoholt, amitől képes lennék lerészegedni.

Ennek hatására nagyon jó kedvem lett, és bárminemű odafigyelés nélkül nevetgéltem össze-vissza, de úgy, hogy rendesen látszottak hosszú szemfogaim.

Mivel igencsak spicces voltam, nem vettem észre a jeleket, melyeket egyébként észrevettem volna. Rendesen engem bámult mindenki, aki körülöttem volt.

Lebuktam. Tudták, hogy mi vagyok. Vagy legalábbis azt, hogy nem vagyok ember. Eddig is érezhettek valami rendelleneset a közelemben (az ösztönös félelmet), de most már tudták mivel párosítani azt.

Probléma nélkül szédelegtem haza, s minden gond nélkül átaludtam a nappalt.

De az elkövetkező éjszaka maga volt a pokol.

Csillagos éjszaka volt, tökéletes időjárás, és látszólag minden rendben volt.

De éreztem, hogy valami megváltozott. Rossz előérzetem volt, és tudtam, hogy nem tévednek az érzéseim.

Tudtam, hogy előző éjszaka lerészegedtem, és már kezdtem izgulni, hogy mit tettem, hogy mi történhetett.

Kimentem, s sehol nem volt egy árva lélek sem. Ez már gyanús volt.

Elmentem a szokott környékre vadászni, s amikor vissza mentem, még mindig nem volt senki sehol.

Ahogy sétáltam végig a házak között még csak nem is érzékeltem emberek jelenlétét a közelben. Olyan volt, mint egy elcseszett kísértethistória.

Aztán lépések zaját hallottam. Végre közeledett valaki. Vagyis inkább valakik. Egy egész hadseregnyi ember lépéseit hallottam.

Hamarosan közelebb értek, s láttam, hogy fáklyákat tartanak a kezükben. Dühös csőcselékként rohant felém a tömeg, és mindenféle átkokat kiabáltak rám.

Nem tudtam elhinni, amit látok. Lázadó emberhadak. Sosem gondoltam, hogy egyszer majd ellenem fordulhatnak.

De rohamosan közeledtek, s amikor már elég közel voltak, felugrottam egy ház tetejére. Nem hagyhattam, hogy rám dobálják a fáklyáikat.

Bár nem a saját házam tetejére ugrottam, azért nem zavarta őket a dolog, s felgyújtották a házat, melynek tetején voltam.

Nem lehetett beszélni velük. Tényleg csak dühös csőcselék voltak, és úgy is viselkedtek.

Nagyon sokan voltak, ahogy elnéztem, az egész szomszédságom. Hát igen, nem szerették a démonokat már akkoriban sem. És azt, hogy a szomszédságukban éljen, azt főleg nem.

Átugrottam egy másik ház tetejére. Az egyikük elkezdett felmászni hozzám.

Nem akartam tovább menekülni. Elegem lett.

Amikor megközelített az egyik nagy termetű hím, természetesen fáklyával a kezében, nekitámadtam, és elkezdtem kiszívni a vérét.

Mit ne mondjak, nem volt egy tiszta lelkű szent. De ez nem számított. Megöltem, és ezzel a tömeg még haragosabb lett, és még inkább lázongott. Mondhatni olajat öntöttem a tűzre.

Amikor beláttam, hogy ezt így nem lehet megoldani, felemelkedtem a levegőbe, és beléptem a tudatukba.

Módosítottam az emlékeiket az eseményekről, és aztán eltűntem. Megmagyarázhatatlan tény marad hát a felgyújtott ház, és a rejtélyes körülmények közt elhalálozott ember. De nekem tovább kellett állnom. Nem maradhattam tovább ott. Nem akartam ott maradni. Úgy döntöttem hát, hogy elhagyom Egyiptomot. Nagyon sajnáltam, hogy ez így alakult, de már a kötöttségekből is elegem volt. Úgy tűnik, hogy én egy ilyenfajta személy vagyok. Nem bírom sokáig egy helyen. Vagy legalábbis eddig nem sikerült olyan helyet találnom, ahol sokáig el lettem volna.

Szedtem hát a sátorfámat, és visszamentem a kis „barlangomba”, búvóhelyemre Skandináviába.

Rendbe szedtem mindent, ami ez idő alatt tönkre ment, és kitakarítottam.

Majd a nyugodt csendben egyedül elkezdtem gondolkozni, hogy hová is menjek legközelebb.

Végül úgy döntöttem, hogy ellátogatok távol keletre.

Ж

• Nahát, te is követsz el hibákat?-kérdezte kárörvendően vigyorogva Pete.
• Nagy ritkán a tökéletesség is megengedheti magának ezt a luxust.-feleltem.
• Hát persze.-de még mindig mosolygott. Úgy tűnt, hogy ezt a kis örömöt nem veheti el tőle már senki.
• Hogyhogy Egyiptom nem keltett benned hatalmas benyomást?-kérdezte Pete komolyan.
• Ó, mély benyomást, keltett, csak nem pozitívat. Nem kedveltem azt a helyet, és máig sem kedvelem. Sokkal jobban szeretem a hidegebb tájékokat, például Skandináviát. De azért még voltak olyan helyek életemben, melyeket szívesen meglátogatnék még egyszer, sőt meg is fogom tenni.
• Hát jó.-felelte Pete még mindig vigyorogva. Nagyon tetszett neki a hibám.

De semmi gond. Majd ő is fog hibázni még.

• Tehát folytathatom? Vagy inkább holnap?-kérdeztem.
• Majd holnap-felelte még mindig mosolyogva-mára már túlzottan elszórakoztatott a „tökéletesség” hibázásának lehetősége.

Ezután egy ásítással együtt kiment a szobából, s készült a lefekvéshez. Már megint késő volt, legalábbis egy ember számára. Számomra még csak most kezdődött az élet.

Az éjszaka további része nagyon hamar telt el. Jól elszórakoztam idegenekkel. Nőket szedtem fel, s gyilkosokat gyilkoltam.

Mire jött a nappal jól kifárasztottam magam. Éreztem, hogy jól fog esni egy kis alvás.

Konkrétan ez az egyik dolog, amiért sajnálom a manapság kitalált vámpírokat. Ugyanis sok történetben a vámpírok sosem alszanak. Pedig az alvás az egyik legjobb dolog a világon. Csakis ajánlani tudom mindenkinek.

Másnap este megint gyorsan letudtam a dolgaimat, majd leültem megint Petettel szemben, s nekikezdtem a mesélésnek.