Egy szörnyeteg a "Régmúltból"

6.Fejezet: Egy szörnyeteg a „Régmúltból”

1.

Amíg aludtam sok minden megváltozott körülöttem. 500 év telt el. 500 kerek évig hevertem lent a pincémben. De kellemes volt pihenni. Szükségem volt a pihenésre. Tudniillik egy vámpír csak így élhet igazán sokáig. Meg lehet élni akár 500 évet is hosszabb pihenő nélkül, de több ezer évet csak az élhet, aki tudja mikor kell szünetet tartani az életben. Hát én ezt tettem.

A 200. vámpír évemben tettem, tehát amikor felébredtem már 700 voltam.

Hát ez könnyen ment...

Tisztességesen felébredni viszont már közel sem volt ennyire egyszerű. Mielőtt felébredtem félálomban voltam. Valamiféle tudomásom volt a külvilágról, de nem volt elég ingerem az ébredéshez.

Amikor még a földön feküdtem nem tudtam, hogy mennyi idő telt el. Nekem teljesen olyan volt, mintha csak tegnap feküdtem volna le. De valahol a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem így van.

Egy idő után már ébren voltam. Kinyitottam a szememet, s láttam a pincehálózatot, a poros folyosókat, amiket már évszázadok óta nem takarított senki.

Aztán feltámaszkodtam, s nagy nehezen felkeltem. Ez már nehezen ment, mert a nagy alvás alatt minden erő kiment belőlem, mivel nem táplálkoztam.

Ezt sürgősen pótolni kellett.

Így hát elindultam a Nagyvilágba. Kimásztam az otthonomból, vagyis abból, ami maradt belőle. Nem nagyon néztem meg, hogy milyen állapotban van, de azt már tudtam, hogy mindenképpen fel kell újítani.

Egy közeli kis településen vadásztam, ami azt illeti nem is keveset, egészen addig, amíg jól nem éreztem magam a bőrömben.

Amint ez megvolt, hazamentem, s felmértem a házamban esett károkat. Tudatosodott bennem, hogy nagyon sokat aludtam, s még én sem tudtam, hogy pontosan mire is vagyok képes.

Bár azt már tudtam, hogy az érzékeim sokkal élesebbek lettek, mint azelőtt voltak.

Tudatában voltam annak, hogy nagyon sok mindenről lemaradtam, és rossz érzés gyötört, ezért inkább úgy döntöttem, hogy előbb a triviálisabb problémáimmal nézek szembe, s azokat oldom meg előbb.

Szóval nekikezdtem a házam felújításának. Az alapanyagokat könnyen beszereztem, s jó kedvűen dolgoztam a házamon. Tudtam, hogy ez lesz az egyik legnagyobb örömöm ebben az időszakban.

Hamar be is fejeztem a felújításokat, s úgy ragyogott a házam, mint új korában.

Tehát ezzel megvoltam.

Körülnéztem hát az emberek között. Nagy meglepetésemre szinte semmi nem változott.

Termeltek, vadásztak, szűk kis közösségekben éltek.

De a vámpírok körében ez nem így volt. Ott sokkal nagyobb változások történtek. Nagyobbak, mint kellett volna.

El mentem Norvégia területéről körülnézni olyan helyekre, ahol több vámpír lakik. Mert hát Norvégia akkoriban sem tartozott a legsűrűbben lakott földterületek közé. És vámpírok ott vannak jelen nagy számban, ahol bőven akad zsákmány mindenki fogára.

De előbb elmentem a vámpír városba, hogy lássam, hogy vannak a többiek.

De amint odaértem, ahol a városnak lennie kellett volna, nem találtam semmit. Az ég egy adta világon semmit.

Nagyon meghökkentem. Ezt álmaimban sem gondoltam volna. Lefekszem aludni, s mire felkelek egy egész ilyen hatalmas város csak úgy eltűnik a föld színéről?

Ez elviselhetetlen volt.

Kerestem a várost. Az összes helyhez elmentem, ahol valamiféle bejáratnak kellett volna lennie. De sehol sem leltem rá.

A nagy vámpír város eltűnt.

Így hát el kellett mennem. El is mentem más helyekre, hogy kiderítsem mi lett a fajtámmal. Mert hát meg kellett tudnom, hogy lezárult-e a háború, és ha igen, akkor melyik fél nyert. De megvolt az a sejtésem, hogy az ellenfél nyert, főleg azért, mert nem leltem a várost, amit kellett volna. Egy egész város nem veszik el csak úgy ok nélkül. Hogyha elhagyták, arra jó okuk volt, és valószínűleg menekültek. Ó, bár így lett volna!

De nem így volt.

Elmentem az Alpok környékére. Igen, szeretem a hegységeket. Meglep ez bárkit is?

Tehát most azon a környéken kutattam vámpírok után. És láss csodát, rájuk is találtam. Kíváncsi voltam rájuk, de nagyon.

Egyetlen hatalmas közösségben éltek az ottani vámpírok. Természetesen az emberi településektől távol, s a külvilágtól jóformán elzárkózva.

Elég sokan voltak ahhoz, hogy legyen esélyem elvegyülni közöttük.

Szóval ezt tettem. Óvatosan behatoltam, úgy hogy senki nem vett észre, s odabent már viszonylag könnyű dolgom volt.

Szereztem olyan öltözéket, amiben ők jártak, s így már nem keltettem semmilyen feltűnést. Azt hitték, hogy közéjük tartozom.

A gyűlésterem felé igyekeztek, ezért én is odatartottam. Tudtam, hogy valami nagy dologról fognak értekezni.

A gyűlésterem egy hatalmas helyiség volt, amit speciálisan arra terveztek, hogy egy csomó vámpírt legyen képes magába fogadni egyszerre. Ez a terem volt a leghatalmasabb része az egész komplexumnak.

Amikor látszólag mindenki összegyűlt, a színpadra lépett egy vámpír. Látszólag ő lehetett a vezér, mert amikor megjelent a színen mindenki elhallgatott.

• Fivéreim!-szólalt meg-Azért gyűltünk most össze, hogy megünnepeljük az ellenség felett aratott győzelmünk 300. évfordulóját!

Erre egy hatalmas tapsvihar keletkezett, meg elismerő kiáltások.

• Őseink, akik akkor meghaltak, dicsőn a győzelemért haltak meg. Mennyi áldozatot hoztunk mi akkor! De most már tudjuk, hogy megérte. A holtak vére megszenteli, átitatja győzelmünk szentségét, s erővel tölt fel. Mi tanulunk a hibáinkból, nem úgy mint ellenségeink, akik saját vérükben fürödve hullottak el. S a szent hősök a tanúi annak, hogy az egység, amelyet létrehoztunk, mindörökké fennmarad, Ámen!

Ezzel befejezte a beszédet a főmufti, s azzal mindenki elkezdett őrülten éljenezni, mintha most élnék át először győzelmük gyümölcsét.

Szóval amíg aludtam, az ellenség legyőzött minket, s létrehozott egy visszamaradt, rettenetes társadalmat, mely nem tisztel senkit és semmit. És az enyéim a saját vérükben fürödve hullottak volna el? Ezt nem tudtam mire vélni, de tudtam, hogy erre a kérdésemre most nem kaphatok választ. Talán majd később megtudom mi történt, de most másra kellett koncentrálnom.

Egy hónapot töltöttem el náluk, s rájöttem, hogy ott én vagyok a legöregebb, és azt is hogy se varázslatot, sem pedig különleges praktikákat nem tanultak, tehát könnyű célpontot nyújtanak.

Az ő rendszerükben csak a hatalom számított, semmi egyéb, és aki azt megszerezte azé volt minden, és mindenki. Az erősebb a földbe taposhatta a gyengébbet, és senki sem bűntette meg az elkövetőket ezért. Fölfelé nyaltak, lefelé rúgtak.

Ez undorító volt, de hát meg kellett róluk tudnom mindent.

Voltak bizonyos ünnepeik is, ahol mindenféle győzelmüket ünnepelték, és az is kiderült, hogy a csavargókat, akik amúgy sehova se tartoztak erőszakkal maguk közé állították, de előbb jól megtörték őket mindenféle megaláztatással.

Egyébként ilyen vámpír birodalmak a világnak sok táján voltak még, például Keleten is.

Arrafelé hallottam egy két olyanról, aki véristennek adta ki magát.

Rájöttem, hogy itt senki nem lehet több 300-nál. Azok, akik ezt a győzelmet kivívták, s túlélték voltak a vének, akik valószínűleg föld alá vonultak, úgy, ahogy én tettem.

Ott tartózkodásom alatt igyekeztem senkivel sem kapcsolatba kerülni, ami őszintén szólva nem is volt túl nehéz, mivel ebben a korban szinte senki nem állt szóba senkivel.

Az alatt az egy hónap alatt, amit ott töltöttem hozzájutottam a szükséges infókhoz. Ez a társadalmi rendszer nekem nem tetszett. Utáltam azokat a vámpírokat, amikké váltak.

Az embereket sanyargatták, megalázták, s egyfajta felsőbbrendűség érzet volt bennük, amit én ki nem állhattam.

Ezért amikor eltelt az a bizonyos hónap, legyilkoltam őket. De nem akárhogyan.

Nem fedtem fel az inkognitómat. Alulról felfelé kezdtem az öldöklést.

Először a kis senkik között kezdtem el gyilkolni, de persze nem egyszerre az összeset, de pont annyit, hogy ne higgyék balesetnek. Aztán már a rangosabbak következtek. Őrök, írnokok, hivatalnokok és tanácsadók.

Akkoriban még csak kialakulóban volt a mostani társadalmi rendszer.

Mindegyiket máshogyan öltem meg, de úgy helyeztem el földi maradványaikat, hogy hamar rájuk találjanak. A hivatalnokok holttesteit már közvetlenül a vezető szállása előtt, vagy benne helyeztem el.

Persze már az őrök leölése után hatalmas pánik keletkezett.

Az uralkodó személyes testőrséget állított maga mellé. Ez a testőrség 5 főből állt. Egy az ajtó előtt, négy pedig odabent a különböző helyiségekben.

Na ez a cselekedet külön ordította, hogy gyere és gyilkolj le, tehát hogyan is állhattam volna ellen egy ilyen csábításnak...

Mentem az arra vezető folyosón, s megálltam az őr előtt. Ő csak nézett maga elé rezzenéstelen arccal, mintha nem is látna semmit.

• Jó estét!-szóltam hozzá gyilkos vigyorral a képemen.

Még mindig nem kaptam tőle reakciót. Olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna. Egyszerűen rám se hederített, és ez őszintén szólva egy kissé megsértett.

• Na, szólj már hozzám! Nem azért jöttem ide, hogy a falnak beszéljek. Ha ezt akarnám tenni, akkor akár máshol is megtehetném.

Most már végre rám nézett, de valami hihetetlenül lesajnáló stílusban. Majd végre megszólalt.

• Akkor mért nem maradtál ott, ahol voltál? Ha valami hasznosat akarsz tenni, akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél.

Hát ez „fájt”. Ezt azért így írom, mert amúgy rohadtul nem hatott meg vele, de legalább elérte, hogy bárminemű lelkiismeret-furdalás nélkül vágjam le, mint egy disznót.

Hideg tekintettel bámultam rá, ezzel érzékeltetve, hogy most mekkora bajban van. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a nézésem, de azért még egyenesen állt a helyén. Katonák. Tipikus.

• Nem köntörfalazok tovább „drága testvérem”. Te nemsokára meg fogsz halni.
• Tényleg, na ne mond, és pontosan mégis mikor?-kérdezte valami lenéző gúnnyal a hangjában.
• Úgy pontosan, most.-mondtam, majd megragadtam a nyakát, s taszítottam rajta egy nagyot.

Mindezt olyan gyorsan csináltam, hogy ideje sem volt rendesen reagálni.

Ezután feltéptem a hasát. A beleinek egy részét kirántottam, de azért még benne is maradt pár méternyi. A sebből dőlt a vér.

Az áldozatom ordibált, de elértem, hogy senki ne figyeljen rá.

Aztán felkapartam a mellkasát, eltörtem a bordáit, s kiszedtem a szívét.(igen egy vámpír még ezt is túléli) Majd ezek után a maradék emésztőrendszerhez tartozó szerveit is kiszedtem, s megfogtam a gerincét. Sajnos nem tudtam az egészet egyben kiszedni, mert egy ponton eltört, de a maradékot csigolyánként szedtem ki a testéből.

Amikor ezen részével kiszórakoztam magam, jött a feje.

Először a szemeit kapartam ki. Aztán megfogtam az orrát, s a csontot úgy nyomtam befelé, hogy megrepedt a koponya, s ezzel eltörtem a járomcsontjait. Majd a letört részt kihúztam a helyéről, s ezzel csináltam egy hatalmas léket a fején. Majd benyúltam a lyukba, és kitéptem az agyát.

Aztán széttéptem azt, majd egy részét a szájába tömtem a most már halott vámpírnak, egy másik részét átdugtam az ajtó alatti résen, a többit pedig szétdobáltam.

Miután ezzel végeztem megfogtam a vámpír fegyverét, aztán a holttestet a falhoz szorítottam, majd a fegyverrel úgy átszúrtam a testet, hogy az felszegeződött a falra.

Ezzel végeztem ki az egyik személyes testőrt.

Aztán természetesen elmentem a helyszínről. Nem kelthettem feltűnést, ugyanis most még gyanakodtak arra is, aki jelentette az esetet. Most már nem volt más dolgom, csak várni, míg rátalálnak a hullára.

Amikor ez megtörtént nagyobb volt a felfordulás, mint valaha. Mint kiderült, az egyik legjobb testőrt sikerült megölnöm. Hoppsz.

Olyan riadót fújtak, mint még soha.

Mindenki fejvesztve futott a gyűlésterembe. Amikor odaért mindenki a vezető felvonult az emelvényre, aztán beszélni kezdett.

• Alattvalóim! Az a hír jutott el hozzám, hogy nem végzitek rendesen a munkátokat, miszerint védelmezitek dicső vezéreteket, azaz engemet. Ezen sürgősen változtatni kell! Sőt mi több, nem hogy nem végzitek rendesen a munkátokat, de még egy áruló is van közöttetek, ha nem több! Ennek véget kell vetni! Találjátok meg a tettest, és újra büszke leszek rátok! Aki személyesen hozza el a gyilkost, az külön kitüntetésben részesül.

Ezután a birka nép tapsolni, és éljenezni kezdett, mintha egy lecseszés helyett egy buzdító beszédet tartottak volna nekik. Na ez minősítette őket. Vagy egy jó kis propaganda utóhatása, vagy sík idióták.

A gyűlés ezután véget ért, s amilyen hirtelen jött a tömeg, olyan hirtelen ment is el.

Az elkövetkező időben tovább gyilkoltam mindenféle tisztségben lévő személyt, és személyi testőrt is. A vezetőt a végére hagytam.

Természetesen egyik alattvalója sem talált rám.

Amikor a vezető következett, láttam rajta, hogy reszket. Talán félelmében, vagy dühében, bár az előbbi valószínűbb.

Be volt zárkózva a szállására, ezért be kellett törnöm hozzá. Hatalmas erővel rúgtam be az ajtót. A „dicső vezér” erre odasietett, s mikor meglátott eltátotta a száját.

• Hát te meg mit akarsz itt?-kérdezte idegesen.
• Elvenni.-válaszoltam kifejezéstelen arccal.
• Elvenni mit?-kérdezte még mindig frusztráltan.
• Az Életedet.-erre megijedt. De nagyon.

Elkezdett lassan hátrálni. Rettegett tőlem, hiszen a legerősebb alattvalóit is játszva intéztem el. Ő is tudta, hogy valószínűleg nem fog nekem nagyobb erőfeszítésbe kerülni, mint a többiek.

• Miért?-kérdezte riadtan.
• Miért ne?-kérdeztem vissza gúnyosan, majd elvigyorodtam. Egy amolyan lidérc -féle szadista mosollyal.

Szinte már le volt dermedve ijedtében, de azért még próbálkozott.

• Én vagyok a te uralkodód, nem bánthatsz engem!
• Már mért ne tehetném, amúgy meg nem vagy te nekem senkim!- s azzal odaléptem hozzá, és megragadtam a nyakát.

Ő megragadta a kezeimet, és megpróbálta leszedni a kezemet a nyakáról, de mindez hiába.

Már tudta, hogy hiába minden, és nincs kiút. Tudta, hogy kegyetlenül le fogom mészárolni, és hogy semmivel sem tudja megvédeni magát.

Tehát nekiláttam a csonkításnak.

Először letéptem a jobb karját. Csak úgy dőlt belőle a vér. Belé is kortyoltam, jó vámpír lévén. Letéptem a ruháit, hogy jobban hozzáférjek a testrészeihez. Aztán a karmaimat belenyomtam a szemeibe, s megforgattam benne, hogy minél több kárt okozzak neki. Majd letéptem a heréit is, amit aztán megetettem vele. Majd kibeleztem, mert a beleivel már akkor konkrét célom volt, s a többi belső szervét is kiszedtem. A vérének egy részét felittam, majd pépesre zúztam minden csontját.

Aztán telekinetikus erőmmel a bőrén kívül minden testben maradt részt, a húst a csontokat, folyós péppé zúztam, szóval a test olyan volt, mint egy zsák, benne valami trutymóval.

Miután ezzel megvoltam, megfogtam a testet, és a gyűlésterembe vittem, majd ott felakasztottam a beleivel a maradványt.

Szóval készen voltam velük. Mindet megöltem. A hely tele volt szétszórt holttestekkel. Bár leginkább csak a szétdobált testrészek voltak jellemzőek, mert senkit nem hagytam egyben. Tudtam, hogyha ezt a helyet megtalálják, akkor egy életre beleírom magamat a vámpírok történelem könyvébe.

Azzal eljöttem az Alpoktól.

2.

A vámpírok központja most a Kárpátokban volt. De nem laktak városokban, vagy falvakban, hanem barlangokba költöztek. A ruházatuk egyszerű volt, nagyjából csak arra használták, hogy elfedjék vele a testüket, és talán hogy ne minden ember vegye egyből észre őket. Na jó, talán a régi emberi megszokás is benne volt a dologban. Nem vettek magukra mindenféle színt. Ők voltak a szörnyetegek, akiktől az emberek méltán féltek, mert nem ismertek könyörületet.

A következő állomásom tehát a kárpátokba vezetett. Ismerős terep volt, hiszen az egyik részén még jártam is. Bár sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy az ellenség újra belakta magát oda. De hát már csak az ellenség volt, mert az én bajtársaim már halottak voltak.

Úgy öltöztem fel, ahogy a korabeli vámpírok. Megint be kellett olvadnom. Már 3 hónap telt el azóta, hogy lemészároltam azokat a szerencsétleneket az Alpokban. Már jól el is ment a híre az esetnek. Ugyanolyan rejtély voltam, mint az ő győzelmük a régi rendszer felett. Félve emlegették a dolgot, mint valami rémmesét.

Közöttük sétálgattam. Tudomásul kellett vennem, hogy akit utoljára megöltem, az csak egy amolyan kiskirály volt, és nem az egész vámpír nép uralkodója. Hát pech. De ez csak még izgalmasabbá tette gyilkos karrieremet. Ölni akartam. Embereket ölni sem volt rossz, de a saját fajtámat megölni igazi csúcspont volt az életembe. Hihetetlen élvezetet jelentett ez számomra. Elvégre is undorral töltött el a látványuk, s ezt csak úgy torolhattam meg, hogyha megölöm őket. Még ha nem is az összeset, de legalább megtizedelem őket.

Ezzel a szándékkal bolyongtam köztük. Fel voltam tüzelve. Egy gyilkos tudja, mire gondolok. Embereket ölni lehetőség. Vámpírokat ölni művészet.

Hallgattam őket. Néztem őket, sőt, még ismerkedtem is velük. De nem nagyon lehetett velük beszélni másról, mint a vadászatról, a nagy és dicsőséges győzelmeikről és az időjárásról. Meg a bátrabbakkal az Alpokban legyilkolt településről. De nagyjából ennyi. Nem igazán volt nekik személyiségük.

Ahogy ismerkedtem a dolgokkal, és kiismertem a rendszert, illetve, hogy mi hogyan működik, új célt kaptam. Én is vezető akartam lenni. Mindennek az egységes ura. És ha én akarok valamit, attól senki, de senki nem tarthat vissza. Ezért tervezni kezdtem.

A vámpírok legnagyobb csoportosulási helyén voltam, ezért tudtam, hogyha itt megszerzem a hatalmat, akkor mindenhol máshol is az enyém lehet.

Itt most csak a nemesek között kezdtem el gyilkolni. Elvégre is alattvalók kellettek.

Minél rangosabbak voltak, annál kegyetlenebbül nyírtam ki őket. Az egyszerűbb köznemeseket csak szimplán széttéptem, a nagyobb ranggal rendelkezők között viszont már volt egy kisebb vérfürdő.

Végül a vezetőt is meglátogattam. Őrök álltak az ajtaja előtt. Pontosan kettő darab.

• Jó estét uraim!-mondtam nekik mosolyogva.
• Hello.-mondták kórusban.-Mit akarsz itt?-kérdezte az egyik mogorván.
• Beszélni a vezetővel.-mondtam még mindig jókedvűen.
• Sajnáljuk, de nem lehet.-mondták egyszerre.
• Pedig ez fontos lenne.-mondtam nekik.
• Akkor majd átadjuk neki mi az üzenetedet. Miről lenne szó?-kérdezte megint az, amelyik az előbb.
• Személyesen kell neki átadnom.-feletem.
• Azt nem teheted.-mondta most az alacsonyabb.
• Hát az igazán nagy kár.-mondtam nekik-Nem biztos, hogy a főnökötök boldog lenne, hogyha nem kapná meg miattatok ezt az igen fontos üzenetet. Ugye nem akarjátok magatokra haragítani a nagy urat?-kérdeztem, mint aki már nyert helyzetben van.

Ezen elgondolkodtak, majd odébb álltak az ajtóból, ezzel jelezve, hogy bemehetek.

Be is mentem. Az uralkodó odabent ült, és éppen pózolt egy festményhez.

Amikor meglátott egyből idegbe jött, és felállt.

• Ki vagy te, és hogy merészelsz megzavarni, amikor egy ilyen fontos dolgot csinálok?-kérdezte haragosan.
• Én vagyok az új uralkodó-mondtam gonosz mosollyal az arcomon.

Ettől látszólag még idegesebb lett.

• Hogy merészeled?-kérdezte valami iszonyú haraggal a hangjában.
• Úgy, hogy megtehetem.-s azzal nekiugrottam.

Hiába kiáltozott az őrség után, megint csak elértem, hogy ne figyeljen rá senki.

Benyúltam a szájába, s eltörtem a felső állcsontját. Aztán kitéptem a szájából a felső fogsorával együtt. Dőlt a vér a szájából. Még mindig kiáltozott. Aztán megfogtam az orrát, s a másik kezemmel eltörtem az állkapcsát is, s kitéptem a nyelvét. Ezután a nyelvet beledugtam a seggébe, s az egész testet elfagyasztottam. Belehalt sérüléseibe.

Csurom vér voltam, amikor kiléptem a vezető lakosztályából. Az őrök leesett állal bámultak rám. Majd rám szegezték a fegyvereiket.

• Mostantól én vagyok az új vezető-jelentettem ki, s rájuk villantottam egy kegyetlen vigyort. Egyből megértették, hogy itt nincs mit tenni, s leengedték a fegyvereiket.

Ahogy odébb álltam az ajtóból, ők bementek, s megnézték, hogy mit tettem a vezetőjükkel. Miután kijöttek kiadtam nekik az első parancsomat.

• Most hívjátok össze az összes itt élő démont, s mondjátok meg nekik, hogy új uruk szólni kíván hozzájuk.
• Igenis nagyságos uram.-mondták egyszerre.

Azzal el is mentek parancsot teljesíteni. Amíg ők a munkájukat végezték, addig én vettem egy fürdőt, s ruhát cseréltem. Valami uralkodóhoz méltóbb öltözetet vettem fel. Elvégre is először fogok szólni alattvalóimhoz. Ez különleges alkalom, bárki bármit is mondjon.

Később a katonák visszatértek, s tudtomra adták, hogy az alattvalók a nagy gyűlésteremben várnak rám. Ennek örültem. Ez azt jelentette, hogy figyelnek rám.

A különleges bejáraton keresztül mentem be a terembe. Azon, amelyik fel a színpadra vezet. Egészen különleges érzés töltött el. Mondhatni egy fajta belső melegség árasztotta el a testemet.

• Alattvalóim!-szólítottam meg őket.-mostantól engem tiszteljetek! Én és csakis én vagyok a ti egyetlen uralkodótok, és elvárom, hogy eszerint viselkedjetek. Uralmam alatt változások lesznek. Szigorú uratok leszek, s aki lázadni mer, azt én magam végzem ki kegyetlenebbül, mint azt bárki is el merné képzelni. Ugyanakkor másféle változások is lesznek. Aki jól teljesít, az jutalmat kap majd. Egységet teremtek eme fajban. Rendet rakok a káoszban. Rendszeren kívül élőket nem tűrök meg birodalmamban. Tehát aki ellenem van, az most szóljon.

Azzal tartottam egy hatásszünetet. Senki nem mert szólni.

• Tehát senki?-kérdeztem megemelve hangomat.-Mindenben támogatni fogtok? Válaszoljatok!

Erre a hatalmas tömeg felszólalt úgy, hogy az egész terem belezengett.

• Mindenben! Mindenben! Mindenben!-ezt kántálták.

Tehát megvolt a kis birodalmam. Egy egész kis csapat állt mögöttem.

A többi kis települést is sikerült leigáznom. Azok már könnyen beadták a derekukat. Az egész vámpír nép a kezemben volt. Az egyik legnagyobb királyuk lettem, amelyik csak valaha volt.

Persze vezettem be változásokat. A mesternek kötelessége lett kitanítani azt, akit vámpírrá tett, voltak adók, meg kötelező katonai szolgálat arra az esetre, hogyha másmilyen lények megtámadnának minket.

Csak nagyon kevés lázadó volt, hiszen nagyon keményen bűntettem az ilyesmit, s közszemlére hoztam megcsonkított holttesteiket.

Kell még többet mondanom erről az időszakról? Én voltam az egyetlen király, és simulékonyan működött minden. De minden jó véget ér egyszer. Vagy így, vagy úgy.

1000 évig uralkodtam rajtuk, amikor végül meguntam őket, s amikor ez megtörtént, minden jel nélkül elhagytam őket, s visszamentem a Skandináv-félszigetre álmodni.

Ж

Pete arcára élmény volt ránézni. Még mindig rá volt fagyva az a szörnyülködő arckifejezés, amit akkor öltött magára az arca, amikor a véres részleteket taglaltam. Na igen, nem mindenki bírja jól a horrorisztikus jeleneteket.

• Kérdés, kérés, óhaj sóhaj?-kérdeztem.
• Miért öltél meg annyi személyt, amikor egyszerűen meg is babonázhattad volna őket?-kérdezte végül, amikor végre sikerült magát összeszednie.
• Miért ne? Nem kedvelem a vámpírokat. Akkoriban sem kedveltem őket. Kell ennél több magyarázat?-kérdeztem.
• Nem. Azt hiszem, ez elég lesz.
• Akkor jó.-feleltem.
• Na és hogy tudtál 1000 évig uralkodni felettük egyhuzamban?-kérdezte.
• Nem volt könnyű, de a kedvükért megerőltettem magam.-mondtam büszkén mosolyogva.-tehát folytathatom?-kérdeztem még mindig mosollyal az arcomon.

Pete vett egy mély lélegzetet, majd válaszolt.

• Igen. Készen állok a folytatásra.-mondta, s láttam rajta, hogy tényleg készen áll.

Így hát belevágtam a mesém folytatásába.