Kóborlásaim a nagyvilágban

5.Fejezet: Kóborlásaim a nagyvilágban

1.

Miután elmentem, sokat gondolkoztam, hogy jól tettem-e. De tudtam, hogy nem folytathatom az életemet bezárkózva egy szűk közösségbe. Különben is, más voltam, mint ők, és tudni akartam, hogy milyen lettem. Úgy éreztem, hogy muszáj találkoznom másokkal. Talán hihetetlenül hangzik, de több démont akartam látni. És más embereket. A Nagyvilágot akartam látni, amiről a néha hozzánk keveredő kereskedők beszéltek.

Gyalog mentem, mert a ló lassított volna. Az állat kifárad meg etetni is kell, míg én nem fáradok el valami könnyen, vagy legalábbis nem egy kis séta fog halálosan kifárasztani. És ennem is sokkal egyszerűbb. Nappal beástam magam a földbe, és nem volt több gond. Én nem igényeltem a túlzott kényelmet.

Sétáltam erdőkön, meg pusztákon át. Vagy amikor úgy tartotta kedvem, futottam. Említettem már, hogy mennyire gyors vagyok, ugye?

Egy kis faluba érkeztem pár napi „gyaloglás” után.

Kis földművelő falucska volt, valahol hasonló az enyémhez. Természetesen éjszaka érkeztem, csak az a holmi volt nálam, ami rajtam volt, na meg pár tőr, ami belefért a ruhámba. Nem volt szükségem túl sok fegyverre, hiszen én magam voltam a fegyver.

Először gyanakodva fogadtak, de aztán valami lelkesedést láttam rajtuk. Úgy tűnik, hogy hozzájuk is csak ritkán érkeztek vándorok, ezért kíváncsian várták, hogy meséljek utamról.

Meséltem nekik a mi falunkról, legendáinkról, na meg mindenről, ami az eszembe jutott, és elmondhattam nekik. Úgy tűnt, élvezték.

Igyekeztem észrevétlenül vadászni, nehogy pánikot váltsak ki az itt élő emberekből.

Errefelé még csak legendákban sem találkoztam a fajtámmal. Nem töltöttem ott sok időt, még aznap este mentem tovább, habár kértek, hogy maradjak. Utam során találkoztam még pár ilyen faluval. Nappal sosem aludtam emberek házában, mert tudtam, hogyha megtalál a nap, akkor végem. Napokig csak ilyen kis falvakkal találkoztam, ahol tényleg nyoma sem volt gonosz vérszívó démonoknak. Úgy tűnt, sosem találok válaszokat felmerülő kérdéseimre, és hogy ezek a démonok talán csak nálunk tanyáztak. Már már azon voltam, hogy jobb lenne visszamenni a szülőfalumba, amikor elértem egy olyan faluba, ahol célt talált utam.

Senki nem volt kint a szabadban, amikor odaértem, s mindenütt néma csend honolt. Szinte már ijesztő volt a némaság, ugyanis az ilyen kis falucskákban zajlani szokott az élet. Nem volt még annyira késő este, csupán este 8 óra volt.

Úgy döntöttem, bemegyek a helyi kis kocsmába. Így hát ezt is tettem.

Amikor bementem, csak páran voltak ott, akik békésen iszogattak, és közben sutyorogtak. Nem volt az a tipikus mulató hangulat, ami az ilyen helyeken lenni szokott.

Leültem az egyik asztalhoz, és rendeltem egy italt. Azért egy kis pénz is volt nálam, úgyhogy tudtam fizetni.

Hallgattam a körülöttem lévők beszélgetéseit. Az egyik felkeltette a figyelmemet, ugyanis eltűnésekről beszélt.

• Képzeljétek, a vezér lánya eltűnt!-mondta az egyik hang bizalmas stílusban.
• Na ne már, most már őt is? Ez már a 12. eltűnés a héten!-mondta egy másik hang.
• Előkerült Benjamin holtteste (igen már megint csak egy spontán elnevezés)
• Tényleg? Hol találták meg?-kérdezte egy újabb hang.
• Ott, ahol a többit.-mondta megint az első hang.
• Úgy hallottam őt is szétmarcangolták, ahogy a többit.-hallottam a második hangot.
• Te jó ég, ez kész rémálom!-szólt a harmadik.
• Hát emberek, nem tudom, hogy hogy fogjuk ezt túlélni.-mondta az első hang.

Ebből már tudtam, hogy valószínűleg náluk is démonok pusztítanak, és csak remélni tudtam, hogy talán velük majd szót értek.

Bár azt még nem tudtam, hogy merre keressem őket, de azt tudtam, hogy valószínűleg nem a faluban élnek, hanem valahol a közelében.

Miután megittam az italomat, és a bizonyos „hangok” már nem mondtak számomra semmi érdekeset, kimentem a kocsmából. Elindultam hát, hogy megtaláljam ennek a falunak a démonait.

Bementem a közeli erdőbe. Sejtettem, hogy ha eleget megyek, akkor találok valami szállás féleséget, ahol tanyáznak a szörnyek.

Találtam egy kunyhót halandó számítás szerint pár napnyira a falutól.

Bekopogtattam, s egy vénséges anyóka nyitott ajtót. Egy remete volt.

Rám nézett.

• Elnézést, bemehetek?-kérdeztem tőle nyájasan.
• Ki maga?-kérdezte valami durva barátságtalansággal a hangjában.
• Megfáradt utazó vagyok, beljebb mehetek?-kérdeztem még mindig barátságosan.

Az anyóka odébbállt az ajtóból, ezzel jelezve, hogy menjek csak beljebb. Én ezt is tettem. Majd hellyel kínált, s én leültem. Elém tett egy bögre teát.

• Nos, mi járatban erre fiatalember?-kérdezte a néni valami számon kérő hangsúllyal.
• Vándorlok-feleltem.-bejárom a világot.
• Ilyen későn? Miért nem a faluban száltál meg?-kérdezte.
• Arrafelé nem látják szívesen az embert.-feleltem.
• Hát persze, hogy nem, hiszen errefelé gonosz démonok pusztítanak.-mondta a néni tárgyilagosan.
• Mit tetszik érteni gonosz démonok alatt öreganyám?-kérdeztem tőle udvariasan.
• Hát még nem hallottál erről, édes fiam?-kérdezte a néni.-Vérszívó szörnyetegek tombolnak ezen a vidéken. Sokan próbálták már elűzni őket innen, de senki sem járt sikerrel, mind meghalt, aki megpróbálta.
• És hol tanyáznak ezek a démonok öreganyám?-kérdeztem tőle.
• Innen néhány napnyira vannak romok. Állítólag ott élnek ezek a démonok, és ott végzik ki az embereket.
• Akkor én odamegyek öreganyám. Az ég áldja önt!-mondtam, majd felálltam, és induláshoz készülődtem. De az anyóka is fölállt, és marasztalt.
• Ne tedd ezt édes fiam, az életedet veszik el, ha odamész!-közölte aggódva az életemért. De én nem aggódtam.
• Óvatos leszek öreganyám, de most mennem kell.-mondtam, majd kimentem a kunyhóból. A néni a házból figyelte ahogy eltűnök a rengetegben.

Mentem most emberibb tempóban mint szoktam. Hamarosan rátaláltam néhány romra a fák közt, s menten tudtam, hogy a démonok lakta helyre tévedtem.

2.

Ahogy a romok között sétáltam, tudtam, hogy kell még itt lennie valami többnek is. Ezért bementem a romok közé, s az egyikben ráleltem egy csapóajtóra. Ez felettébb érdekes volt. Ki építkezik lefelé? Nyilván ennek a falucskának is érdekes múltja lehetett.

Felnyitottam a csapóajtót, és lementem a járatba.

Egy folyosón találtam magam. Ahogy mentem a járatban folyosó folyosóba nyílott, s így kígyózott az egész kilométereken át.

Végül megpillantottam egy termet. Bementem. Éreztem, hogy figyelnek.

Egyébként a járatok véresek voltak, látszott rajtuk, hogy itt embereket kínoztak halálra, sőt, még maradványok is voltak, mint kezek, lábak, szemek, meg még különböző emberi részek.

Vérszívó démonok álltak körül. Ami azt illeti méghozzá elég sok. Nem tudtam, hogy mi a szándékuk, de elég barátságtalanul néztek ki. Rossz volt belegondolni, hogy én is hasonlóan festhetek, ha rosszindulatú akarok lenni.

• Te nem vagy közénk való.-jelentette ki a vezetőjük, aki most sétált be a kör közepére, hogy szemben állhasson velem.-ki vagy te?-kérdezte valami mogorva rosszindulattal a hangjában.

Rosszindulat...hogy én mennyit használom ezt a kifejezést a könyvemben! Na de van-e egyáltalán jóindulatú vámpír? Kérdezem én.

Szóval ott álltam szemben a vezetőjükkel, és a kérdésére adható válaszomon töprengtem.

• Nem, valóban nem tartozom közétek.-mondtam.-Messziről jöttem, nyugatról-mondtam neki.
• Nyugatról, mi? És mért jöttél te pont ide?-kérdezte valami érccel a hangjában.
• Kíváncsi voltam rátok.-feleltem.-Különben is, miért ne jöhettem volna ide? Ti talán nem voltatok rám kíváncsiak?-azzal elmosolyodtam.
• Hah, mi nem vagyunk kíváncsiak senkire és semmire!-mondta ő.-mi éljük a nekünk kiszabott életet.-felelte.
• A nektek kiszabott életet?-kérdeztem csodálkozva.-na és mégis ki szablya meg a ti életeteket?-kérdeztem.
• A nagyságos Úrnőnk, Lielleinnea(ejtsd:Liejlinna)-mondta a vezetőjük.
• Hát az meg kicsoda?-kérdeztem enyhe megvetéssel a hangomban.
• A vérivók istennője te kárhozott!-bömbölte.
• Szóval ti is egy vallás foglyai vagytok?-kérdeztem- Ahogy az emberek?
• Mi jobbak vagyunk az embereknél!-felelte-az emberiség csupán csak táplálékul szolgál nekünk, vérivóknak. Mi Lielleinnea kegyeltjei vagyunk!-mondanom se kell, hogy nem hatott meg ezzel a kis mondókájával, ugye?
• Nem hiszem el, hogy azért tettem meg ennyi, utat, hogy néhány babonás őrülttel találkozzak. -mondtam. -ez erővel ott is maradhattam volna, ahonnan jöttem. És mégis minek mondjátok magatokat? Kiválasztott félistennek, vagy kárhozott démonnak?-kérdeztem megvetően.
• Bárminek jobb lenni, mint kiszolgáltatott embernek-mondta, s azzal kivillantotta hegyes agyarait.
• Ja, asszem értem, akkor most megyek.-mondtam még mindig egy kissé megvetően.

Ez láthatóan nem tetszett nekik. De főleg a vezérnek nem, mert az tajtékzott dühében.

Egyre szorosabb körben álltak, s már éreztem, hogy bántani akarnak. Nem tudtam, hogy működik-e rajtuk a hatalmam, ezért egy kissé zavart.

• Te! Szolgáld a nagyságos Lielleinneát!-mondta a vezető érces hangon.
• Különben mi lesz?-kérdeztem gúnyosan-lesújt rám?
• Különben meghalsz!-ordította merő rosszindulattal a hangjában.
• Áh, az sem rossz...-mondtam kissé beletörődötten.

Támadó állásba helyezkedtek, s kivicsorították a fogaikat. Én védekező állásba álltam. Sosem harcoltam még igazán démonnal, főleg úgy, hogy még esélyem is lett volna.

• Támadás!-üvöltötte a vezető.

A kis démonjai támadni is kezdtek, de én láttam minden mozdulatukat, s kikerültem ütéseiket, s hárítottam is őket.

Aztán mikor már biztos voltam magamban, bevittem pár ütést. Úgy tűnt, elég hatásos vagyok ellenük.

De nagyon sokan voltak. Az ő erejük nem a technikán, hanem a hatalmas túlerőn alapult.

Végül úgy döntöttem, kipróbálom rajtuk hatalmamat. Az egész bagázsra egyszerre tukmáltam rá, hogy hagyják abba, amit csinálnak, s térdeljenek le.

Legnagyobb meglepetésemre ezt is tették. Akkoriban még nem tudtam, hogy mi mindenre lehetek képes, mint fiatal démon. Nem tudtam, hogy egyszerre is rá tudom kényszeríteni több emberre ugyanazt, vagy akár különböző dolgokat.

Kihasználtam, hogy azt teszik, amit én akarok, hogy tegyenek, ezért gyorsan futottam is a kijárat felé.

Ahogy kijutottam, futottam is addig ameddig tudtam, ahogy csak a lábam bírta.

De még ez sem volt elég ahhoz, hogy feladjam a célomat, hogy találjak több démont, akikkel beszélhetek. Szükségem volt fajtám béliekre. Látni akartam őket. Tudni akartam róluk.

Így hát folytattam utamat, de most Északra mentem. Többet reméltem Északtól, mint bármelyik másik helytől.

3.

Szóval Észak... Annyit had mondjak el, hogy gyönyörű hely az. Felmentem egészen az Északi-tengerig. Akkoriban még nem tudtam, hogy tudok repülni.

Végül is a mai Dánia területén szálltam meg.

Nos, Északon is hasonló kis társadalmak éltek, mint az én szülőfalum.

Most nem ártottam bele magam az emberek dolgába, hanem inkább kerestem egy elhagyatottabb részt, ahol megszállhatok nappalra. Már hajnal volt, amikor odaértem.

Másnap este, mikor felkeltem, s levadásztam egy szerencsétlent, kicsit körülnéztem. Már megint a fajtársaimat kutattam.

Csak sétáltam, s észrevettem, hogy figyelnek. Egy démon figyelt. Megálltam.

• Ki vagy?-kérdeztem.-tudom hogy figyelsz! Gyere elő!
• Itt vagyok.-felelte a démon, s elősétált.

A helyi viseletnek megfelelően volt felöltözve, vagyis mint egy északi harcos. Hosszú, fehér haja volt, és az emberi szemszíne világos kék. Az akkori kornak megfelelően átlag magas volt.

• Mit keresel itt?-kérdezte a démon.
• A fajtámat.-válaszoltam.
• Hogy hívnak?-kérdezte.
• William.-feleltem udvariasan.
• Tod.-felelte a démon
• Akkor elviszlek a városunkba.-felelte.

Ez a város volt a vámpírok első nagy városa, ami egy rejtélyes katasztrófa során úgymond elpusztult, vagyis feledésbe merült. De az egy másik történet, majd talán kitérek rá.

A démon elvitt egy kikötőhöz, s felültetett egy hajóra, ami eléggé tákolmánynak tűnt ahhoz, hogy ne akarjak felszállni rá normál esetben, de most megtettem, hiszen tudtam, hogy ez lehet az egyetlen esélyem, hogy fajtársammal találkozzak. Legalábbis békés körülmények között.

A hajóút 2 napig tartott, s ezalatt rendes ellátásban volt részem. Majd megérkeztünk a mai Svédország területére.

De a hajóúttal még koránt sem volt vége az útnak a vámpírvárosba. Gyalog mentünk tovább. Persze ez vámpír sebességgel koránt sem ugyanazt jelenti, mint az embereknél. Míg az embereknek bármilyen más eszköz gyorsabb a saját tulajdon lábuknál, addig a vámpírnak sokkal gyorsabb két lábon az út, mint bármilyen eszközzel. Kivéve, ha földrészt kell váltani, vagy valamilyen szigetre kell menni. Az ilyen utakat sokkal jobb volt inkább hajóval megtenni. Persze ez veszélyes volt. Irtózatosan nagy volt a kockázat, mert mi ugyebár nappal elégünk, az emberek pedig ilyen téren ritkán megbízhatóak. Félnek tőlünk, és ez teljesen jogos.

Szóval miután kikötöttünk, az egyik első dolgunk a vadászat volt. Hiába is volt jó ellátás, a zsákmányról gondoskodni nehéz.

Miután ez is megvolt nekikezdtünk hát a nagy útnak. Nem mondhatnám, hogy a természet kegyes kedvében volt. De hát ez Észak volt. És Észak mindig híres volt a hidegről, nem igaz?

Átkeltünk erdőkön, folyókon, sőt még hegyen is.

A Skandináv-hegységben kötöttünk ki végleg. Hát az a környék egyszerűen varázslatos volt! Annyit had mondjak, hogy egyszerűen imádtam. Erre jobb szót, ha akarnék se találhattam volna.

Bementünk egy barlangba. Egyre mélyebbre mentünk le a hegy gyomrába, amikor egyszer csak megpillantottam néhány oszlopot.

Nagyon díszesre faragták őket, nagyon adtak a részletekre. Olyan stílusban faragták meg őket, melyet ember sosem ismerhetett. Fantasztikusak voltak, mint azon a környéken minden.

Lejjebb mentünk. Ahogy az oszlopok közt elmentünk, egy hatalmas lépcsőhöz értünk. Amikor azon lementünk, egy hatalmas csarnokba érkeztünk, amit szintén oszlopok tartottak, de ezek az oszlopok megint teljesen másképp néztek ki, mint az előzőek.

Sok démon hemzsegett odalent. Még én is meg voltam lepődve rajta.

• Íme a fajtársaink.-mondta a kísérőm.-elégedett vagy?-kérdezte mosolyogva.
• Ó igen, de még mennyire hogy az!-vigyorogtam. És tényleg az voltam. Kurvára elégedett voltam.

Hát kell még ennél több? Válaszokat akartam. Hát most megkaphattam őket. De sajnos az élet nem ennyire egyszerű. Sok démon volt, akik inkább másmilyen életet éltek ellenségeskedve társaikkal. Akkoriban még úgymond egységesek voltunk, vagy legalábbis az egyeduralom rész volt érvényben. Akárhogyan is, veszélyt jelentettek a különcök, mert veszélyesek, és kiszámíthatatlanok voltak. És ráadásul ész nélkül gyártották fiókáikat.

Ott tanultam pár évig. Persze családomnak küldettem üzeneteket. Meg még látogatni is látogattam. Sokkal könnyebb volt az utazás úgy, hogy már tudtam merre menjek. Ez a pár év jól telt el. Boldog voltam a fajtámmal. Mind felvilágosult, értelmes démonok voltak. Jó persze, megvolt a maguk hibája. De összeférhetőek voltak. Nem úgy, mint manapság.

A probléma az ellenállásban volt. Ők túlságosan helyi legendákhoz alkalmazkodva élték életüket. Ők azok voltak, amivé a legendák kívánták őket. Megszűntek önmagukként cselekedni, s gondolkodni.

4.

Nos, míg a fajtámmal éltem, felfedeztem néhány olyan képességemet, amikről azelőtt nem tudtam. Ezeket az erőket nem volt egyszerű felfedezni, mert ha az ember valamiről nem tud, azt nem is keresi.

Azon készségeimet gyakoroltam, melyekről tudtam, és azokat nagyszerűen meg is tanultam használni.

A látói képességemet megtanultam valamelyest kordában tartani, így ritkábban törtek rám visszatarthatatlan látórohamok.

Az akaratomat immár sokkal precízebben tudtam másokra kényszeríteni, mint például sok emberre egyszerre, akár több dolgot is. Még a legjobb pajzsok sem tudtak védekezni ellenem. És még az is kiderült, hogy még a fizikai értelemben vett pajzsokon is át tudok menni, mintha azok ott sem volnának.

Fejlesztettük a kondíciónkat is.

Sokat futottunk, magasra ugrottunk, és a további mozdulatainkat is tovább fejlesztettük. Mondjuk azért e téren én is sokat segítettem, hiszen a családi harcmodorom igen hatásosnak bizonyult.

Sokat gyakoroltunk szabad ég alatt. Szerettük a tájat, mindannyian szívesen időztünk odakint. Észak gyönyörű.

Persze én sokat jártam kint egyedül is. Nem kellett nekem ahhoz társaság.

De egy nap hibáztam. Bár lehet, hogy a sors akarta így, mert akkor jöttem rá egy olyan képességemre, melyre lehet, hogy egyébként sosem jöttem volna rá.

Éjszaka kimentem a szabadba, s bár a vámpírok megérzik, hogy mikor jön a napfelkelte, én valamiért nem mentem.

Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy akkor mentem, amikor az ég már narancsszín derengett.

Nos, had mondjam el, hogy ez egy vámpírnak halál félelmet okoz. Igazi pánik lesz rajtunk ilyenkor úrrá, és ösztönből kezdünk cselekedni.

Elkezdtem futni, de a nap egyre inkább csak emelkedett az égbolton. S amikor már jöttek a gyilkos sugarak, én megtorpantam, de nem történt semmi. Nem égtem meg.

Amikor kinyitottam a szememet láttam, hogy minden megállt. Minden nagyon csendes volt. Láttam madarakat, és bogarakat röptükben megállni. A fű rendellenes pózban volt szélcsendhez képest.(vagyis éppen fújta a szél, amikor megállt)

Valami nem stimmelt. Bár még nem voltam tapasztalt vámpír, ezt azért még én is tudtam.

Befutottam a városba.

A vámpírok mind egy szálig mozdulatlanok voltak.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Azt akartam, hogy mozogjanak.

Aztán hirtelen mozogni kezdtek.

Nagyon megkönnyebbültem.

Nyugodtan aludtam át a nappalt, s miután szürkületkor felébredtem, beszámoltam a történtekről a többieknek.

Természetesen látni akarták ezen képességemet működés közben, ezért megmutattam nekik. Természetesen igyekeztem lekorlátozni minél kisebb területre, s miután ez sikerült, elismerően bólintottak.

A másik fajta fagyasztásra az imént említett képességem gyakorlása közben jöttem rá. Egy pohár vizet borítottak le egy asztalról, s azt jéggé fagyasztottam.

Ezek után már két érdekes képességet kellett gyakorolnom.

De ez nem jelentett számomra nehézséget. Megbirkóztam ama felelősséggel, mellyel ezen képességek járnak.

5.

100 évig voltam ott. Kerek 100 évig. A családom már meghalt, de utódokat hagytak maguk után.

Végül eljöttem a nagy városból. Világot akartam látni. Csak utólag derült ki, hogy jól tettem, hogy otthagytam a várost. Ugyanis azt folyamatosan építették, és mindegyre lefelé. Ez volt a vámpír építészet egyik jellegzetessége.

A mai Norvégia területére mentem. Ott építettem magamnak menedéket. Nagyon északon, egy erdő közepén építettem meg, egy hegy oldalán. A házam alá egy hatalmas pincehálózatot építettem ki.

Tehát ott tartózkodtam, s ismerkedtem a világgal. A 100 évem alatt, amit a vámpírok városában töltöttem el, rengeteg dolgot tanultam meg. Kezdve a vámpírok történelmével, egészen a mágián át a varázslatos képességeimig. Rájöttem, hogy meg tudom állítani az időt, de a korlátait még nem egészen ismertem. Nem is szívesen próbálgattam. Az idővel játszani veszélyes. Többek közt erre tanítottak meg időn kívüli „barátaim”.

Na meg arra is rájöttem, hogy le tudok hűteni dolgokat. Sok varázslatot is tanítottak nekem, például megidézést, mindenféle ráolvasást, és olyan főzetek elkészítését, amelyek segítenek a gyógyulásban. Mondhatni mágusi végzettségem volt. De akkor vissza akartam vonulni valahova távol minden civilizációtól. Kitanult vámpír voltam.

Hogy mi lett azzal a vámpír csordával, akik vámpírrá tettek? Nos, arra is rákérdeztem. Természetesen tudták, hogy mire célzok. Ismerték őket.

Ők is amolyan radikális csoport voltak. Külön akartak élni a civilizációnktól, mi pedig vadásztunk az ilyenekre. Persze őket még nem sikerült elkapni.

De ez engem akkor nem annyira izgatott. Mint már említettem, vissza akartam vonulni. Gondolkodni, pihenni akartam. Nyugodt körülmények között akartam lenni legalább pár évig.

Igen, akkoriban még nem voltam a hírhedt vámpírok réme, de már elég tanultnak számítottam.

Még a legelső dolgok között volt a repülés, amit megtanultam. Nagyon érdekes érzés volt, és a többiek szerint nagyon ritka képesség, ami nagy erőre vall. Ezért jó alaposan kitanultam. Nagyon hasznos tud lenni, hogyha nagy távolságokat kell megtenni rövid idő alatt.

Mindenesetre nagy hasznát vettem ezen képességemnek, amikor a mai Norvégia területére költöztem, mert sokkal északabbi részére költöztem a Skandináv-félszigetnek, mint ahol a vámpírváros állt.

10 évet éltem le folyamatosan nagyjából mindenkitől távol, amikor úgy döntöttem, hogy újra bele akarok csöppenni valamiféle társadalmi életbe.

Nagyjából 110 éves voltam ekkor, ami azt jelenti, hogy fontos része voltam már a kis vámpír társadalomnak ott Északon.

A 10 évnyi visszavonulásom alatt tanultam folyamatosan. Igen, a vámpírok akkoriban már tudtak írni, s egész könyveket írtak mágiáról, és különböző praktikákról. Saját nyelvünk volt, amit nagy kár volt így elfeledni, de hát sajnos ez van. Ami történt, megtörtént.

Amikor visszatértem hivatalosan is, akkor éppen egy radikális vámpír csoportosulásra vadásztak, akik hatalmas kockázatot jelentettek, ugyanis túlságosan nagy rettegésben tartották a körülöttük élő embereket. Ez azért is nagy probléma, mert az emberek nagyon veszélyesek tudnak lenni, hogyha hergelik őket. Fennállt a veszélye annak, hogy majd csoportosan fellázadnak, s a fajtánkra vadásznak majd. Ez éjszaka ránk nem volt annyira veszélyes, bár a tűz megéget, de nappal egy igazi katasztrófa lett volna. Ezt mi nem engedhettük meg.

A Keleti-Kárpátok között tomboltak. Az ottani népek már lázongtak. Bár hozzánk képest még primitívek voltak, azért fennállt a veszélye annak, hogy egy egész világméretű lázadást szítanak az emberek között.

Nekem is oda kellett mennem. Ahhoz képest, hogy még csak 110 múltam, tudtam annyit mint egy 500 éves társam. Hiába is, a hiper tanulási készség megteszi a magáét még a vámpírok között is. Mint korábban kiderült, nagyon jó érzékem volt a tanuláshoz. Egy egész könyvet meg tudtam tanulni kívülről egyetlen olvasás után, sőt, még alkalmazni is tudtam az ebből tanultakat.

Szükségük volt az én képzettségemre. Hiába is, egy ilyen szakadár vámpír falka nagy károkat tud nekünk okozni, hiába nem annyira tanultak mint mi. De azért még a fizikai képességeik ugyanolyanok voltak, mint a mieink, és némelyiknek még varázsereje is lehetett. Ez olyan dolog volt, amit sosem lehetett előre tudni. És ezek mindig valamilyen hatalmas erejű új istenben hittek, s úgy gondolták, hogy minden erejüket ettől az istentől kapták ajándékba. Mindegy volt, hogy hol vagyunk, a tőlünk különálló vámpírok mind vallásosak voltak, s hiába hittek különféle cifra nevű istenekben, akkor is ugyanolyan volt a hitük, mint a többinek.

Persze voltak olyan vámpírok, akik kívülállók voltak, tehát nem tartoztak se hozzánk, sem pedig a szakadárokhoz. Csak maguk voltak, és nekik így volt ez jó. Nem kívánták más vámpírok társaságát. Ezek voltak a csavargók. Persze ezek sok mindent tudtak a nagyvilágról, és néha még sikerült is becsábítani őket magunkhoz 1-2 napra. Így tájékozódtunk a messzi helyek történéseiről. Ebből tudtuk, hogy keleten nomád népek éltek, míg Európa szerte már próbálkoztak a földműveléssel.

Tehát elindultunk, hogy megkeressük ellenfeleinket.

Körbe kellett mennünk. A szárazföldön keresztül mentünk, mert nekünk az gyorsabb volt, mint hajóval menni. Tehát ahelyett, hogy lementünk volna Smålandra, s onnan elmenni a mai Dániába, és csak onnan átkelni egészen a mai Románia területére, inkább a mai Finnország területén keresztül mentünk, onnan át a mai Oroszországba, s úgy csak szárazföldön kellett átkelnünk, ami praktikus volt, mert nem lassította utunkat a víz. Nekünk vámpíroknak bonyolult az utazás a vízen keresztül, mert hajóval nem vagyunk valami gyorsak, és nappal nem tudunk odafigyelni az útra. Embereket alkalmazni pedig akkora kockázat, amekkorát csak a legnagyobb vészhelyzet esetén alkalmazunk.

Tehát nagy nehezen elértünk a célterületre. Fagyos éjszaka volt. De tényleg nagyon hideg volt, azon kívül hogy hegyekbe mentünk már csak azért is, mert tél volt. Amikor megérkeztünk, mindent frissen esett fehér hó fedett. Ez szép emlékeket ébresztett bennem. Ez volt az egyik oka annak, hogy pont északra mentem. Imádtam a havat, illetve a hó födte tájakat.

De most másra kellett koncentrálni. Nem vakációzni mentünk oda. El kellett intéznünk egy rakás ellenséges démont, akik hatalmas fenyegetést jelentettek ránk a maguk nevében.

Az első dolog, amit tehettünk, az az volt, hogy vártunk. Ezt kellett tennünk, hogy rátalálhassunk a démonokra. Az emberekkel inkább nem léptünk kapcsolatba, mert már túl jól ismerték a fajtánkat. Simán rájöttek volna, hogy nem vagyunk közéjük valóak.

Napok teltek el így. Aztán fogyni kezdett a híres türelmünk. Elkezdtünk kóborolni, de csak felderítettünk, közbe nem avatkoztunk semminek.

Én is a lelkes vándorok közé tartoztam. Már untam a tétlenül ülést. Járnom kellett.

Elindultam. Egyedül mentem el. A hó, és a hideg nem zavart. Mi vámpírok érezzük a hideget, de nem zavar minket. Azért jól fel voltam öltözve, mert habár beteg nem lehetek, de azért mégis csak kellemetlen érzés a jeges szél és a farkasordító hideg, hogyha csak néhány rongy van rajtam. Másrészt meg az emberek közé is jobban be tudok olvadni, hogyha az időjárásnak megfelelően fel vagyok öltözve.

Napokon keresztül jártunk el néhány órákra. Mindannyian különböző területeket fésültünk át, hogy minél előbb lássuk, hogyha valami mozgolódás van. De minden nap visszatértünk a támaszpontra, amit létrehoztunk ott-tartózkodásunk idejére. Nem szakadhattunk szét. Úgy könnyű célpontot nyújtottunk volna. A felderítések idején pedig jól bujkáltunk. Bár nem nagyon volt ki elől. Azért néha egy egy csoport beszámolt néhány emberről, akik a megfigyelt területen haladtak át, de semmi érdekesről.

Aztán minden megváltozott. Mozgolódást érzékeltünk az egyik megfigyelt területen.

A mai Gyilkos-tó mellett vámpírokat jelentettek. Egyből ugrottunk. Persze nem találtunk ott sok vámpírt, azért tudtuk, hogy jó nyomon haladunk.

Elkezdtük átkutatni a területet. Hamarosan az egyik társam, aki mellesleg idősebb volt nálam, talált egy üreget.

Amikor lementünk, egy egészen jól kialakított alagútrendszerre bukkantunk. A tanyájukon voltunk. Innentől kezdve tiszta volt az út előttünk.

De valami nem volt jó. Figyeltek. Éreztem,hogy figyelnek. És ez mindig rossz jel. Tudták, hogy itt vagyunk, de mégsem támadtak meg. Ez kelepce volt. Határozottan éreztem.

• Figyelnek, de mégsem támadnak meg. Nekem ez csapda gyanús.-jelentettem ki.
• Már elég mélyen járunk a járataikban. Mostanra tényleg fel kellett volna bukkanniuk.

Ezután már óvatosabban haladtunk előre, egymás hátát is fedezve. Nagyon füleltünk.

Aztán hirtelen egy vámpír ugrott le elénk. Csak ekkor vettük észre, hogy a járat tetején lyukak vannak. Az egyik ilyenből került a hátunk mögé az egyik ellenséges vámpír.

Az egész csapat az előbb felbukkanó vámpír felé fordult.

Aztán a másik oldalra is egy ilyen ellenséges vámpír ugrott. Utána még több vámpír jött elő. Rengetegen voltak. Leegyszerűsítve túlerőben voltak. Méghozzá elég nagy túlerőben.

Körbe vettek minket.

De mi nem adtuk fel. El kezdtünk harcolni jó katonákhoz méltóan.

Bevetettünk varázslatokat, előre elkészített bájitalokat és a fizikai illetve elmei erőinket is.

Sokáig tartott a küzdelem. Sok társunk sérült meg súlyosan, illetve vesztette életét. De mi is sokat öltünk meg az ellenség katonái közül.

Ezt a csatát megnyertük. De még koránt sem végeztünk ezzel a hellyel. El kellett jutnunk a klán vezetőjéhez, különben semmit sem értek volna eddigi erőfeszítéseink.

Tovább mentünk. Egy bizonyos pont után megint éreztük, hogy figyelnek minket.

Megint megküzdöttünk, és újra nyertünk. Még több tagot veszítettünk.

Ez elég sokáig ment így, egészen addig, amíg már csak 5-en maradtunk. De nem adtuk fel. Tudtuk, hogy már ők sem lehetnek sokkal többen nálunk. Legfeljebb kétszeres túlerőben lehettek már.

Végre valahára elértünk a bázisuk fő helyiségébe. A gyűlés terembe. Nos, csakhogy tisztázzuk a helyzetet, ebbe a terembe több százan belefértek.

Ez egyikünknek sem tetszett. Rossz előjel volt egy ekkora terem. Csak két dolgot jelentett.

Vagy ennyire sokan vannak, vagy csak meg akartak minket ijeszteni.

Az előbbi azt jelentené, hogy az összes radikális csoportocska, amik külön-külön csak szösszenetek, összetartanak. Ez nagyobb problémát jelentett volna nekünk, mint bárki is gondolná. Külön még viszonylag kevés veszteséggel el lehet bánni velük, de ha ezek mind összefognak, akkor akár el is söpörhetnek minket. Ez rossz volt. Nagyon rossz.

Mindenesetre abban biztosak voltunk, hogy nem csak úgy szórakozásból építették ezt ekkorára. Ok nélkül nem építenek fel egy ekkora helyiséget.

A vezető is ott volt, ahogy arra számítottunk, nagyjából 10 fős testőrséggel.

Nem beszéltünk egymással. Harcra készen álltunk, egyikünk sem akart társalogni.

El is kezdődött az elkerülhetetlen harc. Nagyon nehezen nyertük csak meg, s a vezető meggyilkolása újabb életekbe került.

Csak ketten éltük túl.

A visszaút is addig tartott, amíg az odaút. Amikor jelentettük az esetet, odaküldtek egy csapatot, amely tanulmányozta a helyet.

6.

Sok ilyen szektát kutattak még fel a többiek. Az ez utáni küldetéseken viszont én nem vettem részt. Időnként még bejártam a vámpír városba, de mióta elköltöztem nem aludtam ott egyszer sem. Volt olyan nap, amikor nem is mentem be. Egy idő után már inkább ők jártak hozzám.

Hallgattam a híreket a rajtaütésekről. Sok vámpírunk veszett oda így, de mégis úgy gondoltuk, hogy előnyben vagyunk hozzájuk képest.

De egy napon bejelentették, hogy a mai Franciaország területére mennek. Az én szülőfalumba.

Nekem is ott kellett lennem. Ott születtem, ott töltöttem el halandó fiatalságomat. És ott lettem vámpír.

• Én is megyek.-jelentettem ki társaimnak egy ilyen beszámoló jellegű beszélgetés alkalmával.
• Biztos vagy ebben?-kérdezte a tapasztaltabb, Bob, aki már 500 környékét verdeste.
• Igen. Ott a helyem.-mondtam-oda köt minden. Ott a múltam. Szembe kell néznem vele.
• Akkor beírlak téged is a csapatba. Örülni fognak a vének, hogy te is mész a küldetésre.-mondta mosolyogva. Látszott, hogy ő is örül.

A következő napokban a küldetésre készültem. Mind fizikailag, mind lelkileg.

Majd eljött a nagy nap. Megint messzire kellett utazni.

Körbe mentünk. Újra a mai Finnországon keresztül. Aztán még rengeteg helyen mentünk át, mire rábukkantunk az ismerős útra.

Több emlék zúdult rám, mint gondoltam. Annyira ismerős volt a terep, hogy szinte már rosszul voltam tőle. Minden megváltozott, de mégse változott semmi.

Viszont ami biztos volt, az az, hogy már senki se élt azok közül, akiket ismertem és szerettem. Mindenki idegen volt, bár az igaz, hogy ismerős házakban.

De most nem az emberek miatt voltunk ott. Minket csak az őket sanyargató démonok érdekeltek.

Most sem elegyedhettünk szóba a halandókkal. Muszáj volt elrejtőznünk előlük.

Így is tettünk. Vártunk, míg nem hallunk felőlük megint. Majd amikor hallottunk, megmondtam nekik, hogy véleményem szerint hol rejtőzhetnek.

• Szerintem még mindig a régi Felső Városban vannak.-jelentettem ki.
• Felső Város?-kérdezték meghökkenve.
• Ó igen, a falum felett a hegyoldalon van egy régi város. A démonok foglalták el tőlünk. Amikor odamentem velük megküzdeni néhány társammal együtt, akkor tettek maguk közül valóvá.
• Most már világos, oda tudsz minket vezetni?-kérdezte.
• Hát persze, hogy oda.

Azzal el is indultunk. Ahogy mentünk fel a Felső Városba, sok emlék jött elő a múltból. Ugyanazon az úton mentünk, mint valamikor régen halandó koromban. Olyan volt, mintha tegnap lett volna.

De hamarabb odaértünk. Igyekeztünk lopakodni, ezért halálos csendben mentünk oda.

A Felső Város pontosan olyan volt, mint emlékeimben. Még mindig a régi idők nagyságát sugározta magából. A dicsőséges időkét.

Amikor odaértünk nem kellett sokat várnunk, hogy előjöjjenek azok, akiket vártunk. A mi démonjaink. Az én démonjaim.

Le akartam velük számolni. Véget akartam nekik vetni. Halandó koromban is sok gondot okoztak. Most is sok gondot okoztak. Miattuk lettem vámpír.

Ez elég ok volt arra, hogy végezzek velük.

Előjöttek. Egyre többen szállingóztak elő, míg végül megtöltötték az összes helyet a városban. A tetőkön is voltak.

Vészjóslóan sétáltak közelebb hozzánk. Iszonyú tömegként közelítettek hozzánk.

Velük sem beszéltünk. Nem pazaroltuk a szavakat, hiszen mindkét irányból süket fülekre találnának.

Egymásnak rohantunk. Bevetettük az erőnket, és minden ügyességünket. Ők csak testből támadtak, mi taktikából, de ők sokkal többen voltak. És azért tudtak eszközt használni.

Ahogy látták, hogy csak lemészároljuk őket, fáklyát ragadtak, és úgy rohantak felénk.

Sok társunkat felgyújtották, de mi sem hagytuk magunkat.

Az egyik óriási vámpír harcos egy hatalmas fáklyával rohant felém. Egy jól irányzott ütéssel kivertem a fáklyát a kezéből, s az a földre esett.

A növényzet, ami már kezdte visszahódítani a teret a várostól, felgyulladt. És nem egy helyen. Még rajtam kívül páran megtették ezt.

A falaknak vámpírok repültek neki iszonyú erővel, hiszen mi így küzdünk.

Most már úgy nézett ki a Felső Város, mint egy háborús övezet. Ami mondjuk teljesen normális volt, hiszen tényleg az volt.

Mire a harc véget ért, túl sok társam élete veszett oda. Vagy százan indultunk útnak, de csak 4-en éltük túl. Az ellenséget pedig egytől egyig kiirtottuk.

Na de milyen áron?

Az egykor fenséges Felső Város teljesen elpusztult. Ami éghető volt, az elégett, ami nem azt porrá zúztuk a harcok alatt.

Mára már semmi sincs meg se a kis falukból, se pedig a városból.

Amikor hazaértünk, nekem már túl sok volt ez egyelőre. Nem akartam többet hallani a lázadó démonokról akik az embereket sanyargatják, sem pedig az ezzel járó háborúkról. És a társaim haláláról sem.

Próbáltam visszazökkenni, de nem ment. Megvártam a 200. vámpír születésnapomat, majd olyat tettem, amit nem gondoltam, hogy valaha is tenni fogok.

El mentem. Haza a norvégiai házamba. Lementem a pincehálózatba, amit alá építettem, majd oda lefeküdtem.

Elaludtam. De nem akárhogyan. Hiába jöttek nappalok, vagy éjszakák, nem keltem fel. A szomjúság is csak jött, és ment, míg végül nem jött többé, és akkor végre minden kapcsolatom megszakadt a külvilággal.

Senki nem tudta, hová lettem. Senki nem tudta, hogy mit csinálok. Egyszerűen csak eltűntem, és kész.

Ж

• Te mindenkit átnevezel, akiről mesélsz?-kérdezte Pete.
• Nagyjából igen.-feleltem enyhén mosolyogva.
• Érdekes, ti „démonok” sokat utazgattok, ugye?-kérdezte.
• Valahogy meg kell ismerni a világ titkait...
• Értem. És többen voltak az ellenség táborában, mint a tiétekben.
• Igen. De ők tömeg gyártva szaporodtak. Nem válogatták meg, hogy kikből csinálnak „vámpírt”, hanem csak úgy megragadtak egy-egy embert, és azzá tették, amikor a szükség úgy kívánta.
• Aha. És mond, miért mentél csak úgy el? Miért hagytad el őket?
• Fáradt voltam. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Érted ezt? Gondolom, hogy nem. Tudod közülünk így csinálják azok, akik sokáig élnek. Néha szünetet tartunk.
• Rendben. Nincs több kérdésem. Egyelőre.-felelte, s várta a folytatást.