2016. július 20., szerda

3. rész: A szuperfalka összejön II.

És akkor most jön is a figyelmeztetés:
Ez a történet tartalmaz 18 éven felülieknek való jelenetet!
Jó olvasást! :)
Mely

3. rész
Will úgy döntött, hogy elviszi egy kis állóképességpróbára az újdonsült falkáját. Volt egy direkt erre a célra kifejlesztett akadálypályája valahol kinn a szabadban. Alapjában véve Will egy jó kiképzőmesternek bizonyult, hiszen értett ahhoz, hogy hogyan tanítson meg reménytelen újoncokat a vámpírokra jellemző gyors, ügyes mozdulatokra. Mindig szerette jó kondiban tudni magát és a körülötte lévőket is. Na meg persze imádott parancsolgatni, de ez csak mellékes volt-bár nem elhanyagolható.
Viszont Willnek volt egy látomása is. Egy jó látomása, és pontosan tudta, hogy merre kell mennie, hogy ez beteljesüljön, még akkor is, ha ennek hatására az edzés elmarad. De ez még szerinte is megérte. A többieknek természetesen nem szólt róla, ezért mindenki azt hitte, hogy már megint testedzésben lesz részük, és ennek természetesen nem mindenki örült.

- Srácok öltözködjetek, megyünk edzeni! - szólt Will mosollyal az arcán. Erre többen is felsóhajtottak. Már elegük volt az edzésből.
- Jaj ne már megint? Az előzőt is alig hevertem ki. Mért pont rajtunk kell kiélned a szadista hajlamaidat? - nyafogott Rodney.
- Na látod, pont ezért edzünk. Ha mostanra sem sikerült kiheverned egy egyszerű kis bemelegítést, akkor mit fogsz csinálni harcban? Ágyútöltelék leszel?
- Egyszerű kis bemelegítés? Mikor csináltad te ezt utoljára? - kérdezte Radek felháborodva.
- Én minden nap ezt csinálom - közölte Will halál komolyan.
Radek csehül káromkodott.
- Elhiszem hogy a srácokból szeretnéd kiverni ezt a puhányságot - és ekkor jelentőségteljesen Rodneyra nézett. - De lehet hogy valami könnyebbel kéne kezdeni - szólt Amanda.
- Na mi van, már te sem bírod a gyűrődést kislány? - kérdezte Will enyhén gúnyosan Amandára mosolyogva.
- Már hogy ne bírnám? De a srácok nem bírják.
- Ó tehát puszta emberbaráti szeretetből gondolsz ránk, és ezért kérsz könnyebbítést. Ez kedves - jegyezte meg Radek némi iróniával a hangjában.
- Ne balhézzatok ennyit. Még nem is láttátok a pályát, ahova el akarlak vinni benneteket. Ne aggódj kedves Amanda, lesz ott haladó szint is - ekkor Will elmosolyodott, és rákacsintott Amandára.
Ekkor a srácok elnevették magukat, és adtak egymásnak egy baráti pacsit. Ekkor Elin szaladt le a lépcsőkön vidáman.
- De jó! Edzeni megyünk? - miközben ezt mondta vigyorgott. Elin szinte mindig mosolygott. Főleg mióta Rodney megjelent a színen.
- Igen kicsim. És most te is edzeni fogsz. Mutasd meg a többieknek, hogy hogyan kell ezt csinálni.
- A kedvencedre megyünk?
- Igen, oda drágám - mondta Will sejtelmesen mosolyogva.
- A legnehezebbre, a Csodára már most? - Elin szája tátva maradt. Ő tudta, hogy az apja milyen nehéz pályákat tud összeállítani, és azt is, hogy minden évvel jobb lesz benne.
- Ahogy mondod - most Will vigyorgott boldogan. Egy kis gondolkodás után Elin is újra elmosolyodott.
- Nekünk végünk van - mondta Rodney lemondóan. Láthatóan kétségbe volt esve.
- A legnehezebb...? - Radek nem fejezte be a mondatot, de láthatóan elfantáziált rajta, hogy mi várja ott őket.
Amanda megpróbált úgy tenni, mintha várná azt a pályát, de valójában pont úgy tartott ő is attól a pályától, mint a srácok.

Nem sokkal később elindultak. Rodney olyan volt, mint aki a saját kivégzésére megy. Olyan jól elképzelte magában a pálya nehézségét, hogy úgy érezte, mintha már meg kellett volna próbálkoznia egyszer vele. Nem érezte jól magát. Míg persze Will és Elin boldogan, mosolyogva haladtak előre.
De hirtelen egy szerencsés fordulat történt az újoncok számára. Ugyanis három vámpír tűnt fel előttük. Persze Will és Elin már jóval korábban észlelték őket, mint az újoncok a csapatban.
A két csoport megállt egymás előtt.
Két férfi volt és egy nő. A férfiak nagyjából a harmincas éveikben lehettek amikor átváltoztak, a nő pedig a negyvenes éveiben. Az egyik férfi volt a vezető. Az, amelyiknek magabiztosabb kiállása volt. A másik férfin messziről látszott, hogy bizonytalan. Mind a két férfinek rövid fekete haja volt, de nem a legrövidebb, azok közül, amiket a férfiak hordani szoktak. A vezetőnek zöld szemei voltak, a másik férfinek viszont világoskék. A nőnek viszonylag rövid barna haja volt, de hosszabb mint Amandának, a szemei pedig neki is zöldek voltak.
A vezető megállásra intette kis csapatát. Will is így tett. A két vezető előrébb lépett, hogy közelebb legyenek egymáshoz.
- Heló idegenek - köszönt Will enyhén mosolyogva, és a bal kezét nyújtotta a vezér felé.
- Heló - felelte a másik vezér, és erősen, határozottan szorította meg Will kezét. A kézfogásból Will megállapíthatta, hogy egyenrangú partnerrel van dolga, aki hajlandó így is tárgyalni vele.
És ekkor Will várt. Tudta, hogy ez egy kulcsfontosságú jelenet. Ugyan ismerte a jövőt, de azt is tudta, hogy mi mindent kell tennie, hogy az a lehető legjobb variációt dobja neki.
- Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ekkora csoportosulásba botlok errefelé - szólt az idegenek vezetője tartózkodóan, egy néhány perces szünet után, miközben végigmérte a velük szemben álló falkát.
- Mi viszont számítottunk rátok - felelte Will szívélyesen.
- Ez érdekes, talán egy ismerős hang súgta meg nektek? - kérdezte gyanakodva.
- Mondhatjuk így is. Bár nem úgy, ahogy te gondolod.
- Aha. Nos, szeretném leszögezni, a szándékaink békések. Mi csak egy helyet szeretnénk, ahol letelepedhetünk, és békében élhetünk. Konkrétan mekkora terület a tiétek?
- Ti most a területünkön belül, vagy kívül szándékoztok letelepedni?
- Ha nem zavarunk, akkor a területeteken belül - Will ekkor elmosolyodott.
- Akkor jó hírem van, mert egész Kanada a miénk.
- Ez merész kijelentés. Én még nem hallottam róla, pedig hallottam már néhány dolgot - mondta egy halvány mosollyal, és látszott hogy kíváncsi.
- A többiek még nem tudnak, róla, de már igényt tartok a területre, és amire Én igényt tartok, azt meg is szerzem. Ráadásul az USA is rajta van a listámon mellesleg...
- Úgy tudom az USA már valakiké. Erre kíváncsi leszek - mondta mosolyogva.
- Tehát ha jól értelmezem a dolgot, akkor letelepedési engedélyt kértek tőlem. Így van-e? - kérdezte Will kárörvendő mosollyal az arcán.
- Igen, letelepedési engedélyt szeretnénk - most már megint gyanakodva mérte végig Willt.
- Nos, talán megadhatom ezt, de mint tudod, mindennek ára van... - célzott Will gonosz mosollyal az arcán. Messze ő volt a jobb alkupozícióban.
- És ennek mi lenne az ára? - kérdezte még mindig gyanakodva.
- Be kell állnotok a falkánkba - A másik falka vezére nagyon meglepődött a feltétel hallatán.
- És teljes jogú tagként? - kérdezte.
- Igen, és mivel Te egy másik falka vezére vagy, vagy voltál-ahogy jobban tetszik, lehetsz a helyettesem, azaz a jobb kezem -vagyis inkább a bal.
A tárgyalópartner erre elmosolyodott. Tetszett neki az ajánlat.
- Mielőtt válaszolnék, előbb szeretném megbeszélni a többiekkel, ha nem gond - felelte a vezér.
- Nem gond, kapsz néhány percet, vagy többet, ha szükséges.
Ekkor a kis három tagú falka összegyűlt egy kis elbeszélgetésre.
- Mit gondolsz róluk Emily? - kérdezte a vezető a negyvenes éveiben járó nőt, aki gondolatolvasó és empata volt.
- Csak egyikükön fog a képességem, de az alapján, amit felőle érzek, illetve amit a többieken látok, nem lehetnek rossz emberek.
Ezután a vezető a másik férfira nézett.
- Nem tűnnek ijesztőnek - jegyezte meg a férfi.
- Akkor el van döntve - jegyezte meg a vezér, mire mindenki bólintott.
Visszament Willhez, és közölte, hogy mire jutottak.
- Elfogadjuk az ajánlatot - és kezet nyújtott rá. Mire Will a bal kezével egy kicsit megrázta a kezét, egy enyhe mosoly kíséretében.
- Akkor kezdjük is a legelején, amivel általában egy ismerkedést kezdeni illik. Én Will vagyok, ő itt a lányom Elin - mutatott az aranyszőke hajú lányra. - Mellette a sóbálvány Rodney, mögötte az ikertestvére, Radek, és az én kaktuszvirágszálam, Amanda - mutatott be Will mindenkit.
- Milyen modortalan vagyok, bár a legtöbb vámpír akivel eddig találkoztam az ismerkedést morgással kezdte. Az én nevem John, ő Emily - mutatott a nőre. - Ő pedig Carson - mutatott a másik férfira.
- Nahát, tényleg, a vámpír-kódex. Meg is feledkeztem róla. Nem mellesleg illik tudni róluk, hogy a legtöbb esetben egymás beleinek tépkedésével zárják az ismerkedést, apropó ismerkedés, örvendek - mondta Will enyhén mosolyogva, hogy komolynak tűnjön. - Akkor jobb lesz, ha most haza invitállak benneteket, a vadi új otthonotokba - miután ezt mondta, hátrafordult a többiekhez, hogy hozzátoldhassa a rájuk vonatkozó részt. - A mai edzés pedig elmarad.
Ezzel osztatlan sikert aratott, ugyanis szinte senki sem rajongott az edzés gondolatáért. Rodney és Radek összeöklöztek, aztán pedig fájlalták az ujjaikat, de ez sem szeghette kedvüket. Egy újabb éjszakát szentelhettek a tudománynak.
...
Egy félénk manó lépett be az ajtón. Egy régi épületben volt, ahol Az a bizonyos vámpírvadász bérelte irodáját, hogy ügyfelei személyesen kérhessék fel egy-egy feladatra. Késő délutáni félhomály volt az egész épületben. Még nem teljesen ment le a nap. Végül a poros lépcsőkön felmászva, és bedeszkázott meg kitört ablakok mellett elhaladva végre elérte úti célját, azaz az irodát.
Egy pillanatra megállt, habozott. Egy kicsit félt bekopogtatni az ajtón. De erre nem is volt szükség. Alig egy perce állhatott az ajtóban, amikor az magától kinyílt. Nem volt más hátra, belépett hát.
A helyiség enyhén kupisnak hatott, mert a fal tele volt mindenféle képpel, de egyik sem volt annyira nagy, hogy olyan messzeségből látsszon amit ábrázolnak, ahol a manó állt. A vadász íróasztala a helyiség másik végében volt, az ajtóval szemben, az ablaknak háttal. A redőny résesre volt engedve, így beszűrődött a nap enyhe fénye, de mivel a vadász alakja sokat takart, így a szoba is félhomályban úszott, akárcsak a folyosó.
A vadász hátradőlt székében, lábait pedig az asztalra tette. A fejét lehajtotta, így csapzott fekete haja az arcába hullott. Még most is a megszokott hosszú kabátja volt rajta, egy pár bakanccsal. A manó nagyon is tartott tőle, de tudta, hogy szükség van rá, hiszen ő volt a legjobb a szakmájában.
- Jöjjön közelebb - szólt csendesen a vadász.
A manó habozott pár pillanatig, de engedelmeskedett. Beljebb lépett, majd a szoba közepénél megállt.
- Üljön le! - utasította ismét a vadász.
A manó megint habozott pár pillanatot, majd vett egy mély lélegzetet, és engedelmeskedett. Szépen lassan húzta ki a széket, mintha ezzel órákat nyerhetne, majd lassan leült. Pár percig némán ültek egymással szemben, a manó lesütött szemekkel, a vadász pedig még mindig lehajtott fejjel.
- Miért jött? - kérdezte megint csak a vadász szenvtelen hangon.
- Ő...izé... - megköszörülte a torkát, majd valamivel összeszedettebben folytatta. - A Jó Varázslények Tanácsa küldött, hogy béreljem fel önt erre a feladatra.
- Miféle feladatra?
- Vámpírvadászatra.
- Kit kéne levadászni?
- A Fekete Halált.
Ekkor a vadász lassan felemelte a fejét. A manó összerezzent attól, amit látott. Egyenesen a félvámpír rideg tekintetébe bámult.
A vadász viszonylag sok dologban hasonlított a vámpírokra. Az ő szeme is vörös lett fény hatására, viszont a pupillái emberiek voltak. A körmei vastagok voltak, de nem voltak hegyesek. Ráadásul elég sápadt is volt.
Egy igazi magányos farkas típus volt, nem szívesen dolgozott együtt másokkal. Jobban szerette maga elvégezni a dolgát.
A manó gyorsan elemelte a tekintetét. Tudta, hogy a vadász nem szereti , ha megbámulják. Csak akkor vette észre, hogy a képek a falon mind vámpírokat ábrázoltak. Némelyik piros filccel volt áthúzva.
A manó nyelt egyet, és csak remélni tudta, hogy nem akkorát, hogy a félvámpír is hallja. Ez a vadász egyértelműen rejtélyes volt, elvégre is voltak dolgok, amikre senki sem tudta a választ, például, hogy mit eszik.
- Vegye úgy, hogy máris rajta vagyok az ügyön - felelte a vadász.
- Köszönöm - lehelte megkönnyebbülve a manó.
Már végzett. Egész végig erre várt. Gyorsan felállt, és kezet nyújtott a félvámpír felé, de mivel az nem fogadta, gyorsan visszaengedte maga mellé, majd elköszönt, és gyorsan kisietett az épületből. A bent töltött idő alatt a nap már a horizont alá bukott, de az ég még rózsaszín volt.
...
Egy vámpírfalka időzött egy kisváros környékén. Az övéjük volt a terület, így azt csináltak ott, amit csak akartak – vagy legalábbis csak azt hitték.
Hárman voltak egy falkában. Két férfi és egy nő. A kisváros lakóinak vérét szívták. A városkában hamar híre kelt egy új járványnak, aminek nem tudták megmondani a pontos okát. Az egyik első feltételezés az volt, hogy a víz poshadt meg. De erre hamar rácáfoltak. Aztán jöttek mindenféle baktériumos magyarázattal, de a kisváros orvosa ezt az elméletet is elvetette.
Aztán jöttek a legendák a települést sanyargató vámpírokról. A köztudatban keringő pletykák szerint a vámpírok éjszaka csoportosan támadnak rá az egyedül kószáló emberekre, de olyan szemtanú is van, aki szerint akár az emberek házába is betörnek, hogy ott öljék meg az áldozatukat.
És hogy mit csináltak a vámpírok, amikor ezt visszahallották? Nevettek. Teljes tüdejükből nevettek. Örömmel tették, amit tettek, és nem volt ki megállítsa őket.
Aztán egy nap találkoztak egy rejtélyes alakkal a területükön. Az egyik utcán kószált, egyes egyedül. Szépen lassan ment, hogy felhívja magára a vámpírok figyelmét. Azok pedig rögtön tudták, hogy egy fajtársukkal van dolguk. De nem ébredt fel bennük a bajtársiasság, hanem inkább a territórium védésének ösztöne. Nem akartak konkurenciát, hiszen olyan jól megvoltak ott.
Ezért állták körbe az új jövevényt, aki elég magasnak bizonyult, és vállig érő haja az arcába lógott.
- Ez itt a mi területünk. Ezt mások is elismerik - mondta az egyik, aki vele szemben állt.
- Na és? - kérdezett vissza az idegen.
- Nem vagyunk hajlandóak osztozkodni egy magadfajta jöttmenttel - mondta megvetően az, amelyik az előbb is szólt.
- És hol van most a híres felebaráti szeretet? - kérdezte az idegen halkan, baljósan.
- Takarodj innét, ha jót akarsz magadnak! - felelte most már idegesen a vámpír.
De az idegent nem sikerült ezzel meghatnia. Még mindig csak ott állt előtte, és ajkait szadista vigyorra húzta.
- Jason, inkább menjünk! - szólt oda a nő halkan az idegennel vitázónak.
- Mi nem fogunk megfutamodni! - jelentette ki magabiztosan a vámpír, de közel sem volt annyira magabiztos, mint amilyennek mutatni próbálta magát.
Már ő is kezdte érezni, amit a lány érzett. Érezték az erőt, amely körbelengte ezt az idegent. Már-már tudták, hogy sokkal erősebb náluk, de már nem volt menekvés. A baj már megtörtént.
- Hát jó. Ti akartátok így - jelentette ki hátborzongató nyugalommal az idegen. A hangja vérfagyasztó volt.
Az idegen hihetetlen gyorsasággal került a Jason nevezetű elé, még vámpír mércével is. Majd hirtelen lesújtott bal karjával, és az imént megsebesített vámpír szépen lassan nézett csak le a suhintás okozta sebre. Döbbenetében térdre rogyott. Akkora sokk érte a szervezetét, hogy nem érezte a fájdalmat, amit a támadás okozott.
Az idegen mozdulata úgy szelte ketté a szegycsontját, mint a kés a vajat. Csak úgy ömlött a vér a sebből.
Majd nem sokkal később, néhány másodperc után, az idegen belenyúlt a sebbe mindkét kezével, és elkezdte szétnyitni azt, ezzel megnyitva a vámpír mellkasát. A vámpír ekkor már szabályszerűen ordítozott, és megpróbálta megfogni a támadója csuklóját, de nem volt elég erős, hogy visszatartsa. A kegyetlen támadó belenyúlt karjával a sebesült vámpír hasüregébe, és onnan feljebb tolva kezét a mellkasába ragadta meg a tüdőt. Karmait belevágva a szervbe húzta ki azt a helyéről.
A vámpír csodával határos módon még élt. A társai kővé dermedtek rémületükben.
A támadó egy szadista vigyor kíséretében dobta oda a tüdőt a nő karjai közé, amit az el is kapott reflexből, de ahogy ráeszmélt, mit tart a kezében rögtön el is ejtette.
Most feléjük sétált szépen lassan, elhaladva a földön fuldokló vámpír mellett, aki még pár másodpercig rángatózott, majd mozdulatlanná merevedett.
A két vámpír hátrált pár lépést. De az idegen követte őket, és menet közben eltaposta a földre ejtett tüdőt.
Egyenesen odalépett a nőhöz, majd megragadta a torkát, a karmait is belevájva abba. Addig szorította a nő torkát, amíg el nem roppantotta a nyakát, majd a földre dobta. Majd amikor a másik férfi már azt hitte, hogy végzett a nővel, az idegen még pépessé taposta a fejét. Ekkor az utolsónak maradt vámpír végre futásnak eredt.
De nem jutott messzire, mert ahogy hátra tekintgetett, beleütközött üldözőjébe. Akkora lendülettel ütközött neki, hogy hátraesett, és a fenekén landolt. Rémülten tekintett fel a fölé tornyosuló alakra. A magasság és termetkülönbség eddig is jól látható volt, de így valahogy még jobban kihangsúlyozódott.
Az idegen megragadta a menekülő egyik lábát, és tőből kitépte azt. A sebből csak úgy dőlt a vér, miközben a vámpír a kilógó húscafatokat markolászta, ahol egykor még a jobb lába volt. Ordítozva markolászta a sebet, ami persze idegesítette a támadót, és hirtelen kitépte az ordítozó nyelvét. Persze nyelv nélkül is lehet ordítozni, de a sok vér, ami a nyelv kitépése után gyűlt a torkára megnehezítette ezt. A vámpír keservesen köhögte szét a vérét a földön.
De ezzel még nem volt vége, mert a támadó belevágta a kezét a lecsonkolt láb helyére, és feljebb nyúlva kirángatott minden szervet, amit csak ért. Ehhez nagyon sok húson kellett áttolnia a kezét, de ez nem jelentett problémát neki, ahogy az útjába kerülő csontok eltörése sem.
A tetthelyen rengeteg vér volt a mészárlás bizonyítékaként. Az utolsó vámpír még mindig rángatózott, de az idegen megadta neki a kegyelemdöfést, és rálépve a mellkasára bordáit a szívébe roppantotta, így immáron holtan nyúlt el a földön.
Aztán visszasétált a nagyszájúhoz, aki még mindig élt, bár nem mozgott. Abban reménykedett, hogyha halottnak tetteti magát, akkor megússza, de sajnálatára nem így lett.
Az idegen odasétált hozzá, majd megállt közvetlenül felette, és szépen leguggolt hozzá. Az idegen a mellkasa fölé helyezte kezét, és a vámpír hűvösséget érzett szétáradni a testében.
...
Egy csendes, nyugodt éjszaka volt Kanadában. Will teljes nyugalommal feküdt végig a kanapén, és nézte a TV-t. Rodney és Radek pedig nemrég mentek el mondván, hogy még nem végeztek teljes mértékben a költözéssel, és még van néhány apróság, amire szükségük van az előző otthonaikból.
Hirtelen Elin futott be az ajtón izgatottan.
- Apa! Hallottad már? A Fekete Halál már itt van Kanadában! - újságolta Elin lihegve. Látszott rajta, hogy sokat rohant hazáig, hogy közölje a hírt.
- Most kikre csapott le? - kérdezte nyugodtan Will.
- Egy kisvárosra. Megint hagyott maga mögött egy kisebb mészárlást.
- A Fekete Halál? - kérdezett vissza John, aki éppen arra járt, és hallotta a társalgást az ajtóból.
- Igen, ő - felelte Will egykedvűen.
- Mégis ki ő? - kérdezte John.
Will és Elin úgy néztek rá, mint egy UFO-ra. Nem találkoztak még olyannal, aki nem tudta, hogy kicsoda a Fekete Halál.
- Várjunk csak, erről tudnom kéne, igaz? Nos igen, a tanítóm a vallási nevelésem fontosabbnak tartotta. De ha ennyire fontos lenne tudnom róla, akkor meséljetek róla egy kicsit - kérte John.
- Rendben. A Fekete Halál a legkegyetlenebb vámpír, aki valaha létezett, és ahányszor felbukkan kegyetlen mészárlásokba kezd „véletlenszerűen”, azaz senki sem tudja, hogy milyen szempont szerint válogat helyszínt. Viszont senki sem látta még, ezért nem tudják, hogy kicsoda, a gyilkosságai miatt kapta a Fekete Halál nevet. És onnan tudják, hogy ő gyilkolt egy bizonyos helyen, hogy a tetthelyen mindent eljegesít. Ez a védjegye. Elviekben több ezer éves lehet, de ezt sem lehet tudni biztosra. De nem csak gyilkolni szokott. Több varázslény és vámpír elméjét csak szimplán tönkretette. Nos, röviden ennyi - felelte Will meglepő nyugalommal.
- És még azt is érdemes tudni, hogy bár elviekben nem látta senki, ez sem egészen igaz. Apuci látta! - mesélte Elin lelkesen mosolyogva.
- Ez nem hangzik valami biztatóan. Főleg, hogy itt van Kanadában. Nem kéne erről szólni a többieknek is? Jobb tudni az ilyesmiről - javasolta John.
- Mindent a maga idejében Johnny fiam - felelte Will enyhe mosollyal.
Ekkor érkezett meg Rodney és Radek a néhány „aprósággal”. Nagy alkatrészeket vonszoltak be a dolgozószobájukba.
Will felállt a hangzavarra, és a többiekkel együtt kiment a folyosóra, hogy megnézze mit csinál a két tudós.
- Hát ti meg mi a fenét csináltok? Azt mondtátok, hogy csak néhány apróságról van szó - vonta kérdőre a srácokat Will.
- Ez itt az elektronmikroszkópunk. Enélkül sehová sem megyünk - felelte Radek a legtermészetesebben. Eközben Rodney épp rakodott.
- Elektronmikroszkóp? Minek az nektek? - hitetlenkedett Will.
- Hahó, tudósok vagyunk! Milyen tudós dolgozik elektronmikroszkóp nélkül? - kérdezett vissza Radek hitetlenkedve.
- Mi a gond ezzel? Szükségünk van rá és kész - jelentette ki Rodney egyszerűen. - Amúgy még sok a dolgunk, nem végeztünk.
- És mégis honnan volt erre pénzetek? - faggatta őket tovább Will. - Ha jól tudom egy telefonos segítségnyújtó cégnél dolgoztatok, és Radek még ott is takarító volt. Kétlem hogy a fizetésetekből minderre telne.
- Nyertünk a lottón - felelte Rodney büszkén mosolyogva.
- És a nyereményt egy elektronmikroszkópra költöttétek - tisztázta le Will.
- Nem csak arra - felelte Rodney.
- És mindezt hol is tároltátok pontosan?
- A többségét nálam - közölte Radek teljesen természetesen.
- Aha. Javíts ki ha tévednék, de te nem egy kőhajításnyira laktál egy igencsak rossz hírű környéktől? - fejtegette tovább a témát Will.
- De igen.
- Akkor nem lett volna logikus előbb elköltözni?
- És hagyjuk ki a lehetőséget, hogy vegyünk egy újabb hasznos eszközt? - kérdezte Radek hitetlenkedve. - Egyébként is, felújítottuk a házamat-legalábbis belülről. Persze az ajtó még mindig várat magára... - felelte és jelentőségteljesen Rodneyra emelte a tekintetét.
- Én szívesen segítek, mert ha így folytatjátok sosem végeztek - ajánlotta fel a segítségét John mosolyogva.
- Na végre valaki aki nem csak bámészkodni akar, hanem segíteni is - jelentette ki Rodney célzatosan.
- Örülj neki, hogy egyáltalán beengedem a kacatjaitokat a házamba - felelte vissza Will közömbösen.
- Kacatok? Drágábbak mint Radek háza! - akadt ki Rodney.
- Attól még hogy valami drága, még lehet kacat. Na mindegy, csináljátok, én addig intézkedem.
Azzal Will otthagyta őket.
...
Megcsörrent a telefon. A férfi, aki egy asztalnál ült, és lábait az asztal tetején nyugtatta, előhalászta a mobilját a zsebéből, és fogadta a hívást.
- Igen? - kérdezte természetesen magyarul. Budapesten volt, és egy kis udvarban a kerti asztalnál ült egy hölgy társaságában.
- Ideje jönnöd Ronon - közölte egy férfi a vonal másik végéről.
- Mikor induljak? - kérdezte Ronon.
- Holnap - azzal a vonal megszakadt. A férfi a túloldalon letette a telefont.
- Mit mondott? - kérdezte a hölgy udvariasságból, hiszen vámpír volt, és mindent tisztán hallott.
- Holnap indulunk Kanadába. Még ma pakolj össze Teyla! - kérte a férfi a barátnőjét.

Folytatása következik

1 megjegyzés:

Na írjad ;)